.svg)
„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet.” Aligha lehetne egyszerűbben indítani egy regényt, egyúttal egy mondatban jellemezni főhősét, mint ahogy Kazuo Ishiguro indítja egyik legismertebb regényét, a Napok romjait s jellemzi annak narrátorát-hősét, Stevenst, a pengeszájú angol főkomornyikot, aki majd éppen ez alatt a bizonyos utazás alatt jut arra a következtetésre, hogy a pedáns és hibátlan szolgálatban nem kiteljesítette, hanem eltékozolta életét, még azzal sem vigasztalódhat, hogy közben saját hibáit követte el.
Ishiguro írásaira általában jellemző, hogy akár egy-egy véletlenszerűen kiemelt részlet is magában hordozza az egész szöveg hangulatát, mintha egyetlen dallamtöredék összegezne egy egész dalt.
A zenére való utalás nem véletlen, Ishiguro egész nemzedékének, általában a második világháború után felnövő nemzedékek kulturális identitásának, világhoz való viszonyának formálódásában meghatározó szerepet töltött be a zene, a 60-as évek rockzenekarainak előretörése, majd ezt követően a 70-es évek punkforradalma. Maga is dalszerzőnek, énekesnek készült, és noha végül nem ezt az utat követte, a zenétől soha nem szakadt el teljesen. Írt néhány remek dalszöveget Stacey Kent jazzénekesnek, egy egész novelláskötetet (Nocturnes) arról a távolságról, amely a zenében rejlő ígéret és az élet által nyújtott valóság közt feszül, és mai napig gitározik.
Jane Brown fotója.
Talán a zene segítette sajátos, elliptikus prózanyelvének kialakítását is, azt, hogy nála a jelentés lényege sosem a szavakban, hanem mindig a felszín alatt, a roppant letisztultnak, már-már egyszerűnek tűnő mondatok mögött rejtőzik. Leggyakrabban egyes szám első személyben ír (hét regényéből hatot), olyan megbízhatatlan narrátorok hangján szólal meg, akik tagadják vagy helyzetükből fakadóan még nem értik azt az igazságot, amely az olvasó előtt fokozatosan megnyilatkozik. Függetlenül attól, hogy regényeiben éppen felhasználja-e valamelyik tömegirodalomban is népszerű műfaj elemeit, (mint például a fantasyt Az eltemetett óriásban, a sci-fit a Ne engedj elben, vagy a detektívregényt az Árva korunkban), vagy más prózahagyományhoz nyúl (A dombok halvány képe, A lebegő világ művésze, Napok romjai vagy a mágikus realista vonásokat viselő, egyelőre még magyar nyelvre nem fordított The Unconsoled), Kazuo Ishiguro minden írásában arról a gyógyíthatatlan magányról beszél, amelyet csak emberek közt érezhet az ember. Arról a lemondásról, amely a hibák, az elszalasztott lehetőségek felismeréséből, a tettek vagy a tettek hiányának immár visszavonhatatlan következményeiből ered. Így aztán óhatatlanul az emlékezet természete és működése, az emlékező én megalkotása válik regényeinek egyik legfontosabb témájává. Arról ír, amit el kell felejteni ahhoz, hogy az ember túléljen, hogy egyáltalán élni tudjon.
Ishiguro írásai véget érnek, de nem zárulnak le: mindaz, amivel a szereplők küzdöttek, megoldatlanul marad a múltban. Elfogadják azt, ami korábban gyötrelmet okozott, és ezzel elfogadják önmagukat, azt, amivé saját történetük során váltak, ebben találnak rezignált, csöndes megnyugvást.
Hősei felismerik a dolgok múlékonyságában rejlő szomorúságot, azt, amit a klasszikus kultúra a „sunt lacrimae rerum” mondással szokott felidézni. De megértik azt is, hogy épp a dolgok szomorú múlékonyságában rejlik a szépségük, s ezzel megélik azt, amit a japán kultúra úgy nevez meg: „mono no aware”. A dolgokban rejlő szomorúság.
