Minek a vége?

Jó néhány évvel ezelőtt Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót. Mára ez a megfogalmazás alaposan ráégett Krasznahorkai írásművészetére, nem mintha ő különösebben tiltakozott volna ellene. Sőt nagyon gyakran nyilatkozott is ebbe az irányba, legutoljára éppen a jelen írás tárgyát képező, a Báró Wenckheim hazatér címet viselő regény megjelenése utáni egyik interjújában, miszerint: „az apokalipszisre nem várnunk kell, hanem megérteni, hogy benne élünk”.1
Ma, amikor egy egész iparág épül arra a jelentéskörre, amit az „apokalipszis” kifejezés populáris felhígítása idézett elő, amikor hétről hétre szembesülhetünk a mozivásznakon a „vég” filmre vitt, az üres hátborzongatást kiváltani akaró képeivel, nem beszélve azokról a mediatikusan felturbózott problémákról, amelyek látványosan szaggatják szét a Föld nevű bolygót, amikor úgy tűnik, minden – a művészet, az irodalom, a történelem (na az mintha újra nekilódult volna), a humanizmus, a gondolkodás stb. – a végére jutott, egyszóval az apokalipszis jelentéskörének nagymérvű inflálódása közepette nagyon nehéz autentikus módon szóba hozni az apokaliszis kérdését. Ami biztos: apokalipszisre hangolt kultúrában élünk. Mondom, hangolt, amivel Jacques Derrida szellemiségében beszélek, aki szintén „apokaliptikus hangnemről” írt egyik művében.2 A kultúra végső igazságai különben is legfeljebb hangoltságoknak tűnnek. Ebben a hangoltságban azért meg lehet kérdezni: honnan ez a befejezési láz, a végnek ez az igézete? Azt gondolom, csak egy olyan kultúrát izgathat ilyen mélyen a vég, amely a változásra, a gyorsulásra van beállítódva. Egy „forró” kultúrát – Lévi-Strauss kifejezésével szólva. Ugyanis, ahol minden változik, ahol minden legfeljebb csak rövid távon kiszámítható, ahol minden a kizökkentség állapotában leledzik, ott a vég, az apokalipszis lehet egy olyan alakzat, amely sikeresen gyűjti egybe a változásban szétszóratott elemeket. Krasznahorkai művei már a kezdetektől fogva használják az ebben a hangoltságban lévő felhajtóerőt. Talán, az egyértelmű minőség mellett, műveinek a széleskörű világirodalmi sikere is magyarázható innen nézve. De meddig lehet még támaszkodni erre a felhajtóerőre, milyen újabb regényt lehet írni ezen háttér előtt?
Krasznahorkai hazatért. Ezzel a művével visszatért kezdeti prózáinak a helyszínére, amelyet tulajdonképpen az 1998-as Háború és háború címet viselő regényével hagyott el. Azóta többször beutazta távol-keletet, Kínát, Japánt, megfordult Extremadurában, Alhambrában, az Akropoliszon, Velencében, a világűrben Gagarinnal, és még számtalan helyen, ahol a szépségnek, a kivételezettnek, a tökéletesnek valamilyen maradványa még fellelhető. Most azonban megint Kelet-­Magyarországon jelent meg, ebben a kietlen, illúzióvesztett, hol sárban tocsogó, hol jégbefagyott világban, amelyet szövegeiben Krasznahorkai azonban egy metafizikai távlatait elvesztő, önmagát elemésztő helyszínné változtatott.
Nemcsak Krasznahorkai tért haza, hanem a hazatérés mozzanata szervezi magát a regényt is, báró Wenckheim hazatérése, aki gyerekkori szerelmét akarja felkeresni kelet-magyarországi szülőváro­sában. Megint egy esendő hős, vagy inkább kettő, hiszen a báró alakja mellett a Tanár úr is Krasznahorkai megtört, különös, érzékeny hőseinek sorát gyarapítja. Mondom, megint, és ezzel a legfontosabb problémámat jelzem a regénnyel kapcsolatosan. Ugyanis a megszokottság, az ismertség érzése végigkísér a regényen, amely felépítésében, a prózai anyag gazdagságában szuverén alkotásnak bizonyul, de mégis, főleg a korai művekhez viszonyítva, a bevált elemek, a regényvilágot szervező sémák nyugtalanító azonossága könnyen eluralkodik az olvasásélményen. Ezt a világot már nagyon jól ismerjük, sőt majdnem minden elemével találkoztunk már valamelyik korábbi Krasznahorkai-műben. Ahogy az unalom érzése is megjelenhet a körkörösen pulzáló mondatokat olvasva, amelyek az élőbeszéd töredezettségét imitálva, ritmikusan indáznak előre, de mintha kilúgozódott volna belőlük az a nyelvi erő, amely létrehozta a korai regények tömbszerű frázisait.
Különben maga Krasznahorkai is a regényei zárlatának nevezi a könyvét a már megidézett interjújában. De ettől még kérdés marad: mennyiben lehet lezáró regényt, összefoglaló művet írni, vagy minden műnek önálló, szuverén, megismételhetetlen alkotásnak kell lennie? Az utóbbi verzió felé hajlok, de elismerem egy életművön belül az ismétlések, a párhuzamosságok jogosultságát. Mint mindenhol, az arányokon múlik itt is a legtöbb dolog.
Ami biztos, ezzel a regénnyel Krasznahorkainak a legtöbb figurát mozgató prózáját olvashatjuk. Krasznahorkai még sohasem írt ennyi kisszerű alakról, ugyanis a régebbi regényeiben a legközönségesebb figurákra is rátapadt valamiféle metafizikai komolyság, ami beemelte őket egy sátáni világrendbe. Itt azonban hiányzik az efféle mélység, hiányzik az elemeltség, ez az „itt és a most” Magyarországa, ahogyan főleg egy kisvárosból látszik, a maga szociografikus sokszínűségével, torzságaival, hamis viszonyaival, igazságaival, szenvedélyeivel – egy széles perspektívájú, groteszk, karneváli látleletben. Ez a látlelet még akkor is érdekes lehet számunkra, ha néha túlságosan földhözragadtnak tűnik, illetve díszletszerűen túlaktualizáltnak. A figurák, a helyzetek szatirikus, ironikus elrajzoltsága pedig könnyen nevetésre ingerelhet bennünket, ami mindenképpen új vonás Krasznahorkai regényével kapcsolatosan.
A messiásvárás – mi más – leplezi le ennek a világnak a végtelen, de mégis szerethető kisszerűségét. Ez hozza mozgásba az egész regényvilágot, elemi tévedések, önbecsapások sorozata, amelyek ott munkálnak minden szereplőben, még a kivételezettekben is. Hiszen hogyan is lehetne fellelni egy gyerekkori szerelmet a jelenben, amelyet csak egy fénykép és az emlékezet rozoga építménye őriz meg? Hogyan adhatna megoldást a félrecsúszott életek megannyi irreális reménykedésére egy megtört, a világból teljesen kiszakadt, saját érzékenysége foglyaként vergődő ember, báró Wenckheim? Ki lehet-e vonulni egy olyan világból, amelynek rosszindulata, aljassága, kisszerűsége még egy elvadult, áthatolhatatlan csipkebokor-rengeteg mélyére is be tud törni?
A tökéletes kudarc minden esetben a válasz.
A regény további táncrendje ezt az utat jelzi: a kudarctól az apokalipszisig. Mintha ennek a világnak az egyetlen modellje csak egy eldadogott, gügye, ismétlődő dallam lehetne. Megérett ez a világ a pusztulásra – rezonálhatunk a regény ítéletére. De mielőtt felgyújtaná ezt a világot, Krasznahorkai még a gondolkodást is visszavonja, Adrian Leverkühnhöz, Thomas Mann egyik regényhőséhez hasonlóan, aki Beethoven Kilencedik szimfóniáját vonta vissza. Majd egy Thomas Bernhard-i kirohanást intéz a magyarok ellen, akiket a világ legvisszataszítóbb, legostobább népének nevez. És aztán megérkeznek a benzinnel teli tankerek, amelyektől lángra lobban a város, elpusztít mindent egy hatalmas tűzrobbanás. Az olvasó pedig nem tehet mást, mint hogy maga is bekapcsolódik a regény végi kórusba, amelyet Hülyegyerek, a város egyik félkegyelműje vezényel az elüszkösödött romok fölött.
Túl sok ez a vég nekünk? Túl sok a tűz, a csalatkozás, a gondolkodás felszámolása? Pedig ha belegondolunk, Krasznahorkai csak annyit mond: nem kell más a világ végéhez, csak egy magyar kisváros, kisszerű lakóival együtt, akik – kit mást – a messiást várják.


Krasznahorkai László: Báró Wenck­heim hazatér. Magvető, Budapest, 2016.


Jegyzetek1 „Szélhámosok vagyunk”– interjú Krasz­na­horkai Lászlóval2 Jacques Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről, In: Jacques Derrida – Immanuel Kant: Minden dolgok vége, Századvég Kiadó, Budapest, 1993.