Mindig az újraolvasás szüli az ötletet – beszélgetés a 80 éves Láng Gusztáv irodalom­történésszel

– Kezdjük talán a beszélgetést a jelenlegi élethelyszíneddel, Táplánszentkereszttel. Tudom, hogy időnként meglátogatnak ott barátok, erről be is számolnak, de kíváncsi lennék, belülről milyen ez az életforma. Milyen volt „vidékre” költözni?
– Amikor kiköltöztem oda, akkor tulajdonképpen csak lakásváltoztatásról volt szó, mégpedig egy kényelmetlen panellakásból egy kényelmes kertes házba, ugyanis én egészen hetvenéves koromig tanítottam a szombathelyi főiskolán – tehát onnan bejártam dolgozni, és miután a falu Szombathelyhez olyan közel van, mint mondjuk Kisbács Kolozsvárhoz, a bejárás nem jelentett terhet, hiszen Magyarországon az autóbuszközlekedés nagyon jó. Barátaim eléggé ritkán látogatnak meg, ezt nem szemrehányásképpen mondom, hanem tényszerűen mondható, hogy kiesem az útvonalakból, az irodalomból pedig az ember lassan kiöregszik. De én azért ténykedtem és dolgoztam ott azután is, hogy a tanítást abbahagytam (hetvenéves fejjel az már kicsit nyomasztó volt és teher), de ma a számítógépes műveltség világában a hollét tulajdonképpen közömbös. Ahogy Berzsenyi mondaná, Grönland örök havára is vethetne a sors, mert amíg a kereső és a levelezőprogram működik, addig én változatlanul tudok mondjuk Csíkszeredába tanulmányokat küldeni. Írtam Radnótiról, írtam Reményikről, írtam Tamási Áronról, írtam Dsidáról – olyan, apróbb témákat vele kapcsolatban, amelyek a monográfiába annak idején nem fértek bele, vagy nem jutottak akkor még eszembe. Mindig az újraolvasás szüli az ötletet. Például nem tudom, hányadszor olvastam már a Tükör előttöt, amikor rájöttem, hogy abban a sorban, amelyik elsőre teljes hülyeségnek tűnik („sót párolunk és vásznakat szövünk” – ki az, aki sót párol Erdélyben?), Gandhinak a programja jelenik meg, és hogy a Psalmus Hungaricus dühödt transzilvanizmus-elutasítását felváltotta egy Gandhi szellemében megújuló erdélyiség. Ettől kap különleges akusztikát az a másik sor, hogy „Mindig magunkért, soha mások ellen”. Ez a senkinek-sem-ártani Gandhi-féle elve. Elkezdtem nyomozni, megkérdeztem egy Gandhi-szakértő buddhista teológust, hogy honnan informálódhatott Dsida. Ő azt mondta, hogy Baktay Ervin India című könyvéből, és akkor újra átnéztem a bibliográfiámat, és észrevettem azt, aminek addig nem tulajdonítottam jelentőséget, hogy D. J. szignóval cikk jelent meg a Pásztortűzben Baktay Ervin India című könyvéről. Amikor aztán utánakajtattam, kiderült, hogy nemcsak recenziót írt róla a megjelenésekor, hanem egy fejezetet mutatóba közölt is a Pásztortűzben, mintegy kedvcsinálónak. És mi volt ez a fejezet? Az, amelyikben Baktay leírja a Gandhival való találkozását. Ez detektívmunka, utána kell járni dolgoknak. Nem igaz az, hogy az ember összegyűjti az anyagot, és aztán feldolgozza. Azt az anyagot gyűjtöd, amit fel akarsz dolgozni – előre megvan az écesz. Én Gandhit soha nem akartam belekeverni az ügybe, amíg rá nem jöttem, hogy az említett gondolat csakis onnan jöhet.
Azért mesélem ezt ilyen hosszan, mert az ilyesmiket mind el lehet végezni számítógépen Táplánszentkeresztről, ki sem kell mozdulnom onnan ennek érdekében.

Dimény-Haszmann Árpád fotója
– A Gandhi-ügyről eszembe jut egy másik vonulat, amihez kapcsolódott Dsida, és erről sokat és meggyőzően írtál korábban: a sztoicizmus. Vajon abban, amit a sztoicizmus a visszafogottságról, vagy kicsit továbbgondolva és tágítva a kört, a visszavonultságról mond, látsz-e a magad életszemléletére és életformájára nézve hasznosítható párhuzamokat?
– Valószínűleg igen. Valóban foglalkoztam ezzel már korábban is. Én Epiktétosz Kézikönyvecskéjén nevelkedtem (sajnos mostanában nem találom a példányomat), egy diktatúrában nem lehetsz más, mint sztoikus. Ezért éreztem rá, hogy egy olyan világban, amelyik – ha nem is tekinthető olyan diktatúrának, mint a Sztáliné, Hitleré vagy a Ceauşescué – a Horthy-korszakban egy bizonyos szellemi diktatúrát próbált megvalósítani az irodalom és főleg a köznevelés fölött, az olyan szerzők, mint Babits vagy Kosztolányi kivétel nélkül merítettek valamit a sztoikus magatartásból. Egyszerűen nem lehetett másként a jellem épségét megőrizni.

– Beszéljünk kicsit 2015-ös könyveidről – kettő is van: Kérdezz másképp… (Parnasszus Könyvek, Budapest), illetve Tiltakozó szomorúság (Savaria University Press, Szombathely), úgy érzem, egyelőre legalábbis kevés figyelem irányult rájuk. Voltaképpen azt érzem ezekben a könyvekben is, mint ami évtizedekkel korábban már megfigyelhető volt: hogy az erdélyi szerzők és a nyugatos, illetve két világháború közötti magyarországi szerzők valamiképpen összetalálkoznak az elemzésekben: azok a problémák, amelyek az egyik szövegkorpusz kapcsán felmerülnek, rávetülnek a másikra is. Meddig vezethető számodra vissza az időben ez a megközelítésmód, mikor kezdődött?
– A kötetek története tulajdonképpen az áttelepedésemmel kezdődött, amennyiben a Kérdezz másképp… című kötetben közölt írások többségét már Táplánszentkereszten írtam. Vannak köztük olyanok, amelyek a Korunkban, és olyanok is, amelyek a Székelyföldben jelentek meg. Azért mondom, hogy az áttelepedésemmel kezdődött, mert én Kolozsváron soha nem tanítottam erdélyi irodalmat. Azt Sőni Pál tanította, utána pedig, mikor ő nyugdíjba vonult, Gyimesi Éva. Én a huszadik századi magyar irodalmat tanítottam, különös hangsúllyal a nyugatosokra, mert azzal foglalkoztam. Amikor Szombathelyen kezdtem tanítani, a diákok kérték, hogy indítsak egy fakultatív kurzust az erdélyi magyar irodalomról, és végül is vállaltam, akkor kezdtem behatóbban is foglalkozni a teljes huszadik század erdélyi irodalmával. A fő kurzusom persze továbbra is Adyról, Babitsról és a többiekről szólt. Kiindulópontként kínálkozott az a kétségtelen tény, amit én addig is tudtam, hogy az itteni helikoni költészet és prózaírás nagymértékben rokon a nyugatos törekvésekkel. Tehát magától értetődő volt, hogy ilyen egymásra vetítések adódnak. A Dsida-kutatásaim is ezt sugallták, Kosztolányi hatása Dsidára kétségtelen volt, és Radnótival kapcsolatos apró búvárkodásaim arról is meggyőztek, hogy ez a két költő, Dsida és Radnóti nemcsak egy nemzedékhez tartoznak életkoruknál fogva, hanem ugyanazon irodalmi nemzedékhez is, tehát költői, stílustörténeti rokonság van közöttük.
Én most éppen a Nyugathoz vagyok visszatérőben, egy Ady-tanulmányon dolgozom, itt is az újraolvasás adta az impulzust. Van nekünk egy művelődési egyesületünk, ahol minden nyáron sor kerül egy halászlével kombinált irodalmi tanácskozásra valamilyen blikkfangos témáról. Múltkor a magyar kultúra és a ló volt a téma, és nekem eszembe jutott, hogy egy hallgatónőmnek kiadtam még a hetvenes években Ady Endre és a magyar népköltészet összehasonlító elemzését. Egy nagyon vaskos, alapos dolgozat született ebből, amit én nem tudok beszerezni ugyan, de a versek újraolvasásával megállapítottam, hogy Ady költészetében körülbelül negyven versben szerepel a ló – ami elég tisztességes mennyiség, különösen ha arra gondolunk, hogy a nyugat-európai szimbolizmusban összesen nincs negyven vers a lóról. A lényeg az, hogy van néhány olyan vers, ahol a ló kifejezetten központi motívumként tűnik fel, és komoly jelentéseket is hordoz, nem csak a lovasát hordozza. Vannak olyan versek, ahol egyenesen mitikus köd lepi a lovat és a lovast – például A Halál lovaiban („mindig van gazdátlan nyereg”), ahol a Halál lóháton viszi el az embereket, vagy Az ős Kajánban, ahol táltoson jár a megidézett szereplő, és teljesen áttevődünk a mítoszba, és a lírai én is a mítosz része, ebből következően a ló is táltos. Ennek a tanulmánynak azt a címet adtam, hogy Ady Endre lovai, és még egy szép etimológiát is beleszőttem, tudniillik Kniezsa István annak idején megfertőzte a magyar nyelvtudományt azzal, hogy mindent szlávból vezetett le, mert ő szlavista volt. Így a csinos szót is, ami ugyanabból a gyökérből ered a szótár szerint, mint a csinál. Nekem viszont eszembe jutott, hogy annak idején Stoll Béla kimutatta, hogy a „Csinom Palkó”-dalban, amelynek kapcsán sokan azt hitték, hogy a Csinom afféle családnév, a Csinom voltaképpen „csikóm” jelentésben szerepel: a kuruc vitéz elsorolja, mi mindene van, és persze a lóval kezdi, hiszen az a legnagyobb érték. Utánanéztem ennek is, és a Czuczor–­Fogarasi szótárban az van, hogy „csinu” – így hívják a Tisza mentén a csikót a tanyasiak és a pásztorok. Egy kis nyíltabbá válással ez már lehet „csinom”, és összefügghet a „csinos”-sal. Egy lélektani felmérés szerint a férfiak nem arcvonásokat és efféléket figyelnek először egy nőnél, hanem a mozgását – ezt is figyelembe véve felvethetjük, hogy mondhat-e egy lovakhoz szokott fiú egy lánynak szebbet, mint azt, hogy „olyan vagy, mint egy hibátlan csikó”. Ennek a lány is örülhet persze.

– Tamásiról kérdeznélek, hiszen Tamásiról beszélni érkeztél többek között Kolozsvárra a 2016-os Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Beszélgetésünkkor nem tudom még, mit fogsz Tamási kapcsán elmondani, de eszembe jutott, hogy az egyetemen, amikor legutóbb Tamásiról beszéltem a diákoknak, és megemlítettem, hogy a gondolkodásában a korabeli baloldali vonulatok is jelen vannak, akkor felmerült, hogy mostanában mintha másképp tekintenének a köztudatban Tamásira – talán azzal analóg módon, ahogy Ady halála után is történt egy hasonló elmozdulás a befogadásában. Hogy látod ezt a kérdést?
– A kérdés azért nehéz, mert alapos dokumentációt igényel egy árnyalt válasz. De már maga az idejövetele és rövid itt-tartózkodása 1956-ban ilyen szempontból jelzésértékű. Én akkor találkoztam Tamásival. Akkor októberben negyedéves hallgató voltam, és az egyetemi szokásjognak megfelelően az előző tanév második felében leváltottuk az irodalmi kör vezetőségét, hiszen ők már kifele mentek saját tanulmányi idejükből. Akkor engem választottak meg diákelnöknek. Alelnököm volt Johann Günther Miess (a későbbi Ritoók János), és mi ketten mentünk a Kőkert utcába, ahol Jordáky Lajos lakott. Nála szállt meg Tamási. Ezt azért említem, mert Jordáky köztudottan az erdélyi szociáldemokrata mozgalomban játszott szerepeket, és Molnár Gusztáv szerencsére kiadta Jordáky naplóját, amelyikben kevés konkrét utalás van ugyan, de közli Guszti a Jordáky kihallgatásain készült jegyzőkönyveket is, és ott Jordáky azt állítja, hogy ő a harmincas évektől jó, mondhatni baráti viszonyban volt Tamásival. Ami azt jelenti, hogy Tamásinak voltak szociáldemokrata kapcsolatai, sőt vonzalmai is, ami arra utal, hogy ő baloldali ember volt, mint ahogy polgári értelemben baloldali orgánum volt a Brassói Lapok is, amelyik Tamási publicisztikájának a fő fóruma a két világháború között.
Én Tamásit nem ebből a szempontból néztem, mert végül is Tamási 1956-ban is fontos magyarországi szerephez jutott, és az írószövetségnek a reformprogramját ő fogalmazta meg az Irodalmi Újságban. Ő abban az időben is kompromisszumkésznek mutatkozott voltaképp, akárcsak Németh László, hiszen elfogadta, hogy ami történik, az a szocializmus építése, és az jó, csak szerinte másképpen kellene építeni. Hogy hová tartozónak érezte magát, az is világosan kiderül, mert arról szól a Jordáky-napló és a kihallgatási jegyzőkönyv, és beszélt erről Tamási is a kolozsvári egyetemen: ő a népi mozgalomhoz tartozónak érezte magát, és ez számomra azért fontos, mert én ezt ugyanúgy egységben képzelem el, mint a Radnóti–Dsida atyafiságot – ugyanígy a népi írókat is egységben látom függetlenül attól, hogy Újvidéken, Székelyudvarhelyen vagy Budapesten éldegéltek. Tamási 1956-ban mindig hangsúlyozta, hogy a kulturális reformnak az egyik része kell hogy legyen a népiek tárgyilagosabb megítélése, és a népi beállítottságú íróknak a nagyobb szerephez juttatása. A népi mozgalom baloldala – ez a nagy körképben a Tamási helye. Aztán hogy ő egy kicsit balrább volt, mint Németh László vagy fordítva, azt kutatás és dokumentáció nélkül persze nem lehet eldönteni, de ez nagyjából kijelöli az ő helyét.
Engem az esztétikai helye érdekel főként, ezért foglalkoztam vele egyik tanulmányomban, amelyik a Tamási-novellák és a folklór kapcsolatáról szól, és azt fejtegetem, hogy a Tamási-novella a népmese és a népballada csodás elemeinek a felhasználásával létrehoz a realista történet mögött egy mágikus hátteret, mint például a Kivirágzott kecskeszarvakban. Vagy el van bújtatva, mint egy mélylélektani talány a Bujdosó katona című novellában. A „mágikus” jelzőt persze azért mondom, mert a hatvanas években ugye divatba jött a mágikus realizmus dél-amerikai ihletésre, és ezt én ugyan nem alkalmaztam Tamásira, de alkalmazta Baránszky-Jób László a hetvenes években, és ő mágikus realistának nevezte a Tamási-elbeszéléseket. Én ehhez csak annyit fűznék hozzá, még mielőtt valaki azt hinné, Tamási utánozta a dél-amerikaiakat, hogy sokkal valószínűbb, hogy a dél-amerikaiak utánozták Tamásit. Időrendben ugyanis ez a helyzet. Azok a novellák, amelyeket én tárgyaltam, s amelyekben a mesei elem mágikus fordulatokhoz vezet a cselekményben, azok mind a harmincas években jöttek létre.

– Tervezted sokáig, hogy egy teljes könyvet jelentetsz meg a transzil­va­nizmusról. Nem tudom, most hol tart ez a terv.
– Tulajdonképpen megírtam egy első fogalmazványt, csak bizonyos hézagok vannak benne. A hézagok olyanok, hogy helyet hagytam bizonyos fejezeteknek, mert ezeket a fejezeteket, anélkül, hogy annak tudtam volna őket, már régen megírtam. De ha bele akarom őket illeszteni a könyvbe, akkor újra kell olvasnom a szövegeket, és bele kell dolgoznom a saját régebbi szövegeimet a kötet struktúrájába. Ilyen például, amit írtam Kuncz Fekete kolostoráról, az annak idején az Utunkban jelent meg, később a Kivándorló irodalom című kötetemben is. Az egész arról szól, hogy a Fekete kolostornak az írói világképe a transzilvanizmus, azért olyan, amilyen. Az akríbia kedvéért is újra kell olvasnom, mert annak idején a második világháború utáni újrakiadások alapján írtam meg a szövegem, és ma már tudom, hogy a cenzúra belenyúlkált, már ezért is az első kiadást kellene végigolvasnom. Hogy az internálótábor lényegében a kisebbségi létezés modellje, ez volt a tanulmányom lényege – efölött viszont átsiklott annak idején a cenzúra.
Ezzel a könyvvel azért még lenne legalább egy évnyi munkám, és azt nem tudom otthon csinálni, ahhoz kellene a könyvtár.

– A regényeknek szokott lenni főhőse, általában negatív hőse is. Annyit elárulsz ezzel a készülő könyvvel kapcsolatban, hogy ki lesz a főhőse?
– A főszereplő kétségtelenül Kós Károly. És sok mellékszereplő van abban a fejezetben, amelyik az erdélyi történelmi regényről szól, és szintén vázlatosan van csak meg, valószínűleg még el kell olvasnom dolgokat hozzá. A transzilvanista történelemfilozófia, ha van ilyen, kétségtelenül a Varju nemzetségben jelenik meg legtisztábban. Ez talán nevezhető jellegzetesen erdélyi narratívának. De természetesen más műformák is felbukkannak, mert a Varju nemzetség ugyanakkor tökéletesen megfelel a Lukács György-féle történelmi regény ideájának is, amely a Walter Scott-i regényre épül, hogy fiktív és a társadalmi „közepet” képviselő főszereplő legyen benne, és a történelmi személyiségek csak mellékszereplők legyenek. Az Ördögszekérben már Bethlen Gábor a főszereplő például, és egyáltalán: egész Európán végigsöpör ez a fajta „nagy személyiségek életrajza” típusú, azt feldolgozó és átdolgozó történelmi regény (Heinrich Mann, Stefan Zweig, a magyar irodalomban Harsányi Zsolt majdnem teljes életműve, Móricz Erdély-trilógiája stb.). Tulajdonképpen a Fekete vőlegények is, az első itthoni sikerregény is valós és jelentős személyiségeket szerepeltet, bár ott vannak fiktív szereplők is.
Ezt a két vonulatot kell még egyszer átnéznem, mert nem akarok teljesen hülyének látszani azzal, hogy kimutatom, ez és ez erdélyi inspiráció, de kétségtelenül van az egészben valami, a szemléletben, a nézőpontokban, nézőpontváltásokban, amit az erdélyi író ad hozzá a korabeli magyar történelmi regényhez. Ez a többlet szerintem elsősorban etikai, és pontosan az általad már említett sztoikus gondolkodásnak a megfelelője, mert hiszen Kós transzilvanizmusa mint irodalmilag megformált eszme a Varju nemzetségben éppen azzal a tanulsággal próbálja felvértezni az olvasót, hogy itt Erdélyben magyarnak lenni áldozat, és mindig késznek kell lenni az áldozatra, de megéri, mert etikailag ez pozitív princípium.
Ami különbözik a magyarországi történelmi regénytől, az az, hogy ott mindig jelen van egyfajta nemzeti eszme, ami természetes egyébként. Harsányi Mátyás király-életrajza vagy Liszt Ferenc-életrajza arról szól, hogy egy magyar hogy lesz királlyá, illetve hogy lesz zseniális, egész Európát meghódító zeneszerzővé. És nem arról, hogy ez a folyamat milyen áldozatokra kötelezi őt. A siker a nemzet sikere, itt pedig a nemzeti eszme állandó defenzívában van. Ezt a defenzívát a kellő sztoikus erkölcstani ismeretek segítenek elviselni.

– Még egyvalamire rákérdeznék, hiszen a Korunk márciusi, társszerzőkről szóló lapszámában arról írtatok Kántor Lajossal, hogy valamiképpen folytatnátok a Kántor–Lángot, a közösen írt irodalomtörténeteteket. Hogy néz ki ez a terv?
– Én egy kicsit másképpen képzeltem, mint Lajos, és főleg egy önelszámolásra gondoltam. Van a mi közös könyvünknek jópár rövidke fejezete, amelyek olyan szerzőkről szólnak, akik akkor még csak az első lépéseket tették meg az irodalmi piacon. Arra lettem volna kíváncsi, amit persze nagyjából tudok, hogy velük később mennyire foglalkoztunk, és ha foglalkoztunk, mennyire igazolódtak a jóslatok. Mert hiszen sok jóslat tévesnek bizonyul az idők folyamán. De nem mindig. Ezeket a régi írásokat megfelelő kerettel és esetleg visszapillantó önkritikával összegyűjthetnénk és közölhetnénk. Valamit mindenképpen összehozunk, mindketten optimista természetűek vagyunk, jóllehet tudjuk, hogy mindig van gazdátlan nyereg, de mindig reméljük, hogy valaki más ül fel arra a bizonyos lóra.


Láng Gusztáv 1936. június 12-én született Budapesten. Szatmárnémetiben végezte a középiskolát, majd Kolozsváron szerzett magyar szakos tanári diplomát a Bolyai Tudományegyetemen 1958-ban. 1957–1959 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál dolgozott. 1959-1984 között a kolozsvári egyetem magyar tanszékén tanított. 1967-től 20. századi magyar irodalmat ad elő. 1984-ben áttelepült Magyarországra; a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola magyar irodalom tanszékvezető tanára. Többek közt a Nyugat első nemzedékének költészetéről, Adyról és Dsidáról írt tanulmányokat, Kántor Lajossal együtt társszerzője a Romániai magyar irodalom 1945–1970 című kötetnek (az ún. „Kántor–Láng”). József Attila- és Toldy Ferenc-díjas, idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.