„Minden kaland volt” – Beszélgetés az idén 90 éves Novák Ferenc Tatával

– Nagyenyeden született, de Besztercén töltötte a gyerekkorát, kiskamaszkorát. Milyen volt akkor, a harmincas, negyvenes években ez a két város, mit jelentettek Önnek?

– Nagyenyedről semmit nem tudok mondani. Apám ott dolgozott, amikor születtem, de a családnak ezenkívül semmilyen kapcsolata nem volt a várossal. Besztercére némi vándorlás után kerültünk, és egészen addig, amíg eljöttünk, azaz 14 éves koromig, Besztercén voltunk: ott jártam iskolába, ott voltak az első élményeim. És Besztercéhez hozzájárult még Szamosújvár is, a nagyszüleim, a Novák-nagyszülők ott laktak.

Beszterce szász város volt, a lakosságnak körülbelül a hatvan százaléka német volt, a többi a magyarok és a románok között oszlott meg. Én román iskolába jártam, mert a magyar nyelvű taniskolában négy osztály volt egyben. A román iskola, ha nem is hivatalosan, de tulajdonképpen francia tannyelvű volt, több franciaországi tanár is oktatott ott, és ez nagy szerencse volt az életemben, mert a francia nyelvi alapokat ott tanultam meg.

– Besztercén élte át a háború éveit és a második bécsi döntést. Ez mit jelentett Önnek?

– Tízéves voltam, amikor a második bécsi döntés után Észak-Erdély Magyarországhoz került. Ettől kezdve – miután a háború dühöngött, és mivel német nyelvű volt a besztercei lakosság nagy része – a város, a német lakossága nagyon belekeveredett a „hitlerájba” (Hitler-kultuszba – szerk.). A magyar ünnepségeken, például egy március 15-én – amit az ottani magyarság, miután Beszterce már Magyarországhoz tartozott, megünnepelt – bizony a zászlók között ki kellett tenni horogkeresztes lobogót is. A városnak német polgármestere volt, ők domináltak. Gondolom, ez okozta azt, hogy 1944 őszén az egész szászság nemcsak Besztercéből, hanem egészen Szászrégenig – ugye, ez volt a híres lekencei borvidék – mind elment. Alig maradt egy-két német nyelvű lakos ezen a nagyon nagy területen.

Úgyhogy furcsa volt a bécsi döntés után beleszokni az új adminisztrációba és gondolkodásmódba. Én pedig, miután az apai nagyapám, egy tanárember, egykori néptanító felkészített a különbözeti vizsgára, az akkor megalakuló, magyar nyelvű Hunyadi János Gimnáziumba kerültem. Az első év nem volt könnyű. Még az írásomnak is meg kellett változnia, hiszen addig a román iskolában a kalligrafikus írást tanultuk, a magyar gimnáziumban pedig zsinórírásra kellett áttérni. Nem tudom, hogy ma tiszták-e ezek a fogalmak: a kalligrafikus írás az felfelé vékony, lefelé vastag betűkből áll, a zsinórírás meg folyamatos. Így aztán el is pocsékult az írásom, pedig Isten bizony, a román iskolában egyszer még szépírásversenyt is nyertem.

– Az édesapja fogházigazgató volt. Ez hogyan befolyásolta az Ön életét?

– Ez egy nagyon érdekes kísérlet volt, azt hiszem, Olaszországból származott az ötlet: ez egy önellátó fogház volt. Az apám vállalta a tisztséget, miután mindenhez értett, a gazdálkodáshoz is. Ennek a fogháznak volt állattenyésztése, földjei voltak, és az volt a cél, hogy úgymond visszaneveljék a rabokat az életbe. Az állam csak az alkalmazottakat fizette, mert egyébként a fogház eltartotta magát. Emiatt a háború után rossz káder lettem, úgyhogy negyvenkilencben, amikor érettségiztem, nem is vettek fel az egyetemre. Hál’ Istennek! Mert közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Ha felvettek volna, akkor soha életemben tánccal és színházzal nem találkoztam volna.

– Gondolom, ez már Budapesten volt, mert ha jól tudom, akkor 15 éves volt, amikor elhagyták Erdélyt.

– 1944. augusztus 23-án – vasárnap volt – Szamosújvárt ebédeltünk a nagyszüleimnél. Ebéd közben a rádió bemondta a tizenkettes hírekben, hogy Románia kilépett a háborúból és átállt az oroszokhoz. Anyám akkor felállt, és ugyan nem az ő szülei voltak, hanem az apám szülei, de azt mondta: anyu, apu, elviszem a gyerekeimet, Erdély soha többet nem lesz magyar. És el is vitt minket.

– A váltás milyen volt? Nehéz volt megszokni az új helyzetet?

– Nem volt könnyű. A bécsi döntés után apámnak lett egy vadász barátja, a székesfehérvári főszolgabíró, akit Pék Jánosnak hívtak. Oda kerültünk hozzá Székesfehérvárra. Apám csak akkor jött utánunk Besztercéről, amikor a háború szorította őket, amikor már tényleg jönni kellett. Aztán attól kezdve együtt maradtunk egészen az utolsó pillanatokig: amíg a szüleim meghaltak, együtt maradt a család.

Beszterce Budapesthez képest kisváros, bekerülni egy itteni gimnáziumba egy beszterceiből, és beilleszkedni – nem volt könnyű. Mi, a „háborús gyerekek”, a tizennégy-tizenöt évesek, már mindent tudtunk, tudtunk lőni – géppisztollyal –, gránátot dobni. Minden hülyeséget tudtunk, így a pesti vagányok közé bekerülni, az nem volt semmi. De hát igyekeztem alkalmazkodni – szerintem sikerült. És aztán jó barátságok köttettek, olyan barátságok, amelyek az életünk végéig megmaradtak. Az osztálytársaim között volt pár nagyszerű ember. Inkább matematikus hajlamúak – ellentétben velem –, úgyhogy páran az érettségi és az egyetem után híres professzorok vagy szakemberek lettek. Sajnos egyedül már csak én élek közülük. Ezelőtt egy évvel meghalt az utolsó osztálytársam is.

– Nem vették fel az egyetemre. Hogyan kanyarodott az élete a tánc fele?

– Én mindig kalandoztam az életemben, minden kaland volt. Amikor az egyetemen finoman közölték, hogy nem tudnak akárkit, akármennyi jelentkezőt felvenni, mondtam, hogy jó, rendben van, de akkor mit csináljak? Hát, menjen el dolgozni – mondták. Igen, mondom, és hová? Nézze, menjen ki Kőbányára, a Gyömrői útra, ahol a sok gyár van. Ott van például egy vegyipari gép- és radiátorgyár, menjen be, és kérjen munkát. Aztán kiderült később, hogy az ottani szakszervezeti titkár már a fejem fölött megállapodott ebben valakivel az egyetemről, aki, úgy látszik, megsajnált. Ez a bizonyos Sata bácsi nagyon-nagyon tisztességes ember volt, annak ellenére, hogy nagy kommunista volt. Az mondta nekem, hogy édes fiam, tudok rólad mindent, hogy szerveztél önképzőkört meg mindenfajta dolgokat a gimnáziumban, tudom, hogy több nyelvet is beszélsz a magyaron kívül. Itt van ez a rengeteg átképzős gyerek – akkor, hogy az ipar felfusson, vidékről nyolc általánost végzett fiatalokat hoztak fel, és egy év alatt kiképezték őket szakmunkásnak –, ezek azt se tudják, ki volt József Attila. Szervezz nekik kultúrcsoportot, csinálj önképzőkört, beszélj nekik irodalomról. És akkor felvettek gyártás-előkészítő gyakornoknak. Lassanként szerveztem én mindent, tánccsoportot is, bár akkor engem nem igazán érdekelt a tánc. Az első fellépésünk előtt, ami Sztálin születésnapján lett volna, december 21-én, 1949-ben, odajött a tánctanárnő, hogy négy pár van, de egy fiúnak ráesett a vas a lábára, így nem tud fellépni. Mondtam, nem létezik, táncnak lennie kell. Így hát elmentem a próbára, megnéztem, és láttam, hogy ez nagyon egyszerű. Gondoltam, megpróbálom, beállok én. Úgyhogy jól beálltam.

– És akkor táncolt Sztálin születésnapján?

– Igen, de nem akartam ott, az üzemi csoportban folytatni, azt hittem, hogy lejáratom magam, ha táncolok, így nagyképűen azt mondtam, hogy ez nekem alantas ügy. Következő évben, 1950 kora tavaszán találkoztam a tánctanárnővel, és akkor mondta, hogy megkapta az építők központi együttesének a vezetését. És mivel épp volt időm, elmentem egy próbát megnézni. Magamfajta srácok voltak, próba után beültünk sörözni valahova, jól elbeszélgettünk. Aztán elmentem még egy-egy próbára, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is beálltam. Nagyon megszerettem, főleg a néptáncgyűjtés izgatott, elmentünk páran egy-egy nagyobb népünnepélyre, mert még voltak pásztorünnepek és más találkozók. Nagyon megszerettem a néprajzi munkát, nemcsak a táncot, hanem a gyűjtést is.

– És akkor következett a Bihari Együttes?

– Igen. Akkor jött el az idő, hogy kellett mennem katonának, ott pedig összeismerkedtem néhány sráccal, akik szintén táncoltak valahol. Elhatároztuk, hogy az alakulatnál szervezünk egy együttest, hogy legyen némi szabadidőnk. Ezzel a pár baráttal eldöntöttünk, hogy ha leszerelünk, akkor létrehozunk egy budapesti együttest. És ez meg is történt: ’53 őszén leszereltünk, ’54-ben pedig úgy adódott a helyzet, hogy az egyik kis szakszervezet, a helyi ipari szakszervezet elfogadott minket, hogy legyünk az együttesük. Biztosítottak helyet egy kultúrotthonban, a Nagymező utca és a Király utca sarkán, ott elkezdtük a tevékenységünket, Bihari János Táncegyüttes néven. Ma is létezik, a 66. évében még zseniálisan működik.

– Tehát már a kezdetektől szervező és koreográfus is volt?

– A katonaságnál, ha táncoltunk, nem kellett ágyút pucolni. Ezért csináltam nagyon kezdetleges, kis koreográfiákat, amivel meglepő módon megnyertünk egy hadseregversenyt, és ettől ott, az alakulaton belül „császárok” lettünk. Marcaliba kerültünk laktanyába, ott nem volt diszkó meg televízió. A kultúrotthon igazgatónője toborzott nekünk nyolc lányt, akik hajlandóak voltak akár minden nap próbálni. Nekünk meg jó volt minden nap próbálni, mert így egy nap sem kellett ágyút pucolni. Aztán amikor megalapítottuk Budapesten az új együttest, a Népművészeti Intézetbe jártunk be, tanulni. Ott működött az Állami Együttes is, tehát kialakult egy táncos társaság, azokból, akik táncot akartak tanulni, és a néprajzosokból, akik tudományt „akartak csinálni”. Volt egy önképzőkörünk is. Az intézet vezetésében volt két meghatározó figura, Muharay Elemér, a néprajzi osztály vezetője és Pór Anna, a táncosztály vezetője. ’56 után, amikor már kitágult a tér, az ő javaslatukra vettek fel néprajzhallgatónak az egyetemre. Úgyhogy, némi késéssel, így végeztem el az egyetemet.

– Ekkortájt kezdődtek az erdélyi gyűjtőutak is?

– ’58-ban kezdtem el Erdélyben gyűjteni. Gyerekkoromban a nagyszüleimnél szolgált egy korán megözvegyült széki asszony, Biri néni, aki gyönyörűen énekelt. Tehát Szék ott volt a gyerekkoromban mellettem, magától értetődött, hogy amikor néprajzos hallgató lettem, akkor közvetlenül a széki kultúra kezdett érdekelni. Ráadásul Kolozsváron éltek nagybátyámék is, akik nagyon jókat röhögtek rajtam, hogy tánccal foglalkozom. Ez a nagybátyám mondta, hogy menjek ki csütörtökön a Széchenyi térre, a székiek ott összegyűlnek és táncolnak. Négyen-öten a Bihari együttesből kimentünk a Széchenyi térre, fantasztikus élmény volt, ahogy ezek ott összejöttek, és ha nem volt zene, akkor füttyszóra is csodálatosan táncoltak. Akkor elhatároztam, hogy elmegyek Székre. Közbejött a forradalom, úgyhogy 1958-ban jutottam el először Székre – a világ legnagyobb szerencséje volt ez számomra, mert a széki kultúra akkor még érintetlen volt, ez mindenkit mellbevágott, akit odavittem. Korniss Péter élete megváltozott attól, hogy megismerte a széki kultúrát. A tanítványaim találták ki 1972-ben a táncházat, amiből világmozgalom lett – és ez a széki élmények hatására történt. De arra a régi Székre már nem lehet ráismerni: az egzotikus különlegességre áhítozó budapesti kispolgárok kirándulóhelye lett. De mindegy, ezt is vállalom.

– Milyen érzés volt ’56-ban hazatérni? Egyáltalán, hazatérésként fogta fel? Vagy akkor már Budapest volt a haza?

– Ma is azt mondom, hogy hazamegyek Erdélybe. És örülök, hogy a gyerekeim is nagyon kötődnek Erdélyhez. A lányom a nagyváradi magyar színház főrendezője. A fiam operát rendez Kolozsváron, és más munkákat Marosvásárhelyen meg Nagyváradon. Az unokákat, amikor csak lehet, visszük, hogy ismerkedjenek meg az erdélyi világgal. Sajnos, a rokonság a rendszerváltozás után mind átköltözött Magyarországra, de addig, amíg ott voltak, a két gyerekem minden nyáron legkevesebb egy hónapot töltött otthon a nagybácsiknál, nagynéniknél. Én még mindig Erdélyt tartom a szülőföldemnek és a hazámnak.

– A művei többsége nem szigorúan a népi kultúrából merítkezik. Mesélne erről kicsit?

– Nekem ez természetes volt. Létezett az a bizonyos önképzőkör, amit említettem, ennek tagja volt Szigeti Károly, Timár Sándor, Györgyfalvay Katalin és jómagam. Közülünk Timár volt az, aki a tiszta forrást akarta élete végéig bemutatni, de mi, a többiek, úgy gondoltuk, hogy nekünk is van mondanivalónk a világról, ugyanúgy, mint a kortárs, mindenfajta művészeti ágak alkotóinak. És ha mi ebből kimaradunk, akkor nagyon nagy baj van. Mi a mozgáskultúrát anyanyelvnek tekintettük, ebből formáltuk meg a műveinket. De ezek nem néptáncfeldolgozások voltak, hanem Elektra-, Antigoné- vagy Káin és Ábel-adaptációk.

– Hogy lesz valaki koreográfus? És főként: jó koreográfus?

– Aki tud táncolni, annak vagy van tehetsége arra, hogy koreográfus legyen, vagy nincs. Kell hozzá egy nagyon komoly alapműveltség. Sok koreográfus van a fiatalabbak között, akik ezzel nem rendelkeznek, és ettől elég gyengék a munkáik. A koreografálást nem lehet tanítani. Egy koreográfusnak nem kell feltétlenül nagyon jó táncosnak lennie, de táncolni tudnia kell, mert különben hogy lenne mozgásinvenciója?

– Abban a rendszerben, a rendszerváltás előtt mekkora szabadsága volt a kortárs néptáncnak?

– A táncban nincsen szó, csak mozgás, és emiatt nem irányult ránk a politikai figyelem. Például Szigeti Károly 1958-ban, Nagy Imre kivégzése után, ősszel csinált egy szólótáncot Siralomház címmel, amit egy Karácsony Ferenc nevű csodálatos táncos adott elő. Mindenki tudta, hogy Nagy Imre kivégzéséről szól, mégis előadtuk, többször bemutattuk, és senki nem szólt ránk. Az elhangzott szó volt veszélyes, a színjátszócsoportokat figyelték nagyon. Mi teljesen szabadon alkottunk. Mi, a Bartók Együttes, a Vasas, a Nemzetiségi Együttes, a Bihari Együttes, műveltük a kortárs néptáncot, és ezt szakszervezetek tartották fenn. A szakszervezeti mozgalomnak ez volt az egyik érdeme, hogy fenntartotta a legkorszerűbb művészeti ágat, ami akkor létezett, a kortárs néptáncot. És eszük ágában nem volt, hogy megkérdezzék, miért csinálom ezt vagy azt a művet. Nem mondom, hogy vitáink nem voltak, de ezek tényleg csak viták voltak. De ez csak Magyarországra volt jellemző, ehhez hasonló helyzet a többi szocialista országban nem volt.

– Miért volt fontos, miért fontos ma is a kortárs néptánc?

– Miért kell azt mondanom, hogy fontos vagy nem fontos? Az alkotók alkossanak, és próbáljanak nagyon jót alkotni. Nemcsak kortársban alkossanak jót, hanem hagyományosban is – abban is lehet rosszat és jót alkotni. Az ötvenes években éreztük, hogy nagyon fontos, hogy mi is mondjuk el a világról vagy az emberekről azt, amit gondolunk. De ma már ez természetes, nem kell bizonygatni, hogy miért fontos.

Viták voltak a hetvenes években a kortárs tánc körül – akkor a népi íróknak egy csoportja nem szerette, hogy mi kortárs néptáncot csinálunk –, óriásiakat vitatkoztunk, de ettől a barátság fennmaradt. Akkor még tudtuk azt, hogy lehet vitatkozni úgy, hogy barátok maradjunk. Ma ez már nem jellemző. De ezek a viták elcsitultak, miután a kortárs néptáncnak nagyon nagy sikere lett.

– Zárásként megkérdezném, hogyan lett Tata?

– Roppant egyszerűen. Amikor a lányom 4-5 éves volt, akkor mindig vittem magammal stúdiókba, filmezésre, próbára. Egy kisgyerek nem fáradhatatlan, így ha kicsit elfáradt, akkor öt percre leült az ölembe, és mondta, hogy Tata, Tata. Valamelyik filmezésnél a bolondozó Sinkovits Imre meghallotta ezt, és elkezdte mondogatni ő is, hogy Tata, Tata. És aztán a táncosok is kezdték mondani. Úgyhogy már nagyon rég Tata vagyok.

Novák Ferenc Tata

Koreográfus, rendező, etnográfus, a magyar néptánciskola és a folklór sajátos színházi megjelenítésének egyik megteremtője. 1931-ben született Nagyenyeden. 1970-ben végzett a budapesti Színház- Filmművészeti Főiskolán. A Bihari János Táncegyüttes megalapítója, a Honvéd Együttes tánckarvezetője, a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetője, az amszterdami Folklór Táncszínház koreográfus-rendezője, 1983-tól a Honvéd Együttes művészeti igazgatója, a Magyar Táncművészek Szövetségének főtitkára. Számos fontos kitüntetés – többek közt: Erkel Ferenc-díj (1975), Kossuth-díj (1993), Prima Primissima díj (2003), Nemzet Művésze díj (2014) – mellett idén Kriterion-koszorúval ismerték el munkásságát.

‍