Menteni valamit, ami fontos. Interjú Izsó Zita költővel, műfordítóval

– Ahogy vannak dallamtapadások, úgy vannak nekem ilyen mondattapadásaim is, mondatok versekből, filmekből, emberektől, amelyek a legváratlanabb pillanatokban előpattannak a tudatomba, ott ugrándoznak egy darabig, és teszik ezt rendszeresen. Neked melyek ezek? – Igen, ez velem is pont így van. És nagyon sok mindent elmondanak rólam ezek a sorok, mondatok. Az egyik ilyen szövegrészlet egyébként Markó Béla Hátrahagyott ars poetica című verséből van, ami éppen valami ilyesmire utal: „Annyi vers megsebzett engem,/ annyi vers átfújt rajtam tavasszal,/ annyi vers zuhant rám ősszel váratlanul,/ mint súlyos kő az érett, csonthéjú dióra,/ hogy a szétszóródott betűkből/ talán megtudhatjátok, ki voltam”. De Julio Cortázar Sántaiskola című regényének számtalan részlete is rendszeresen eszembe jut („Csak jártunk-keltünk, nem kerestük egymást, de tudtuk, hogy azért járunk-kelünk, hogy találkozzunk”), sokszor pedig képeket, jeleneteket nem tudok kiverni a fejemből: ilyen a Werckmeister harmóniák nyitójelenete, vagy egy részlet az Egy fantasztikus nő című chilei filmből. Ebben a főszereplő, egy transznemű énekesnő, Marina elveszti húsz évvel idősebb szerelmét, akit rendesen meg sem tud gyászolni, mert a férfi fia és volt felesége még azt sem engedik, hogy elmenjen a temetésre, és később is számtalan módon megalázzák. Van egy nagyon erős jelenet benne, amikor Marina teljesen összetörve elmegy az énektanárához gyakorolni, aki a következőket mondja neki: „Mert Szent Ferenc nem mondta: Adj nekem szeretetet, adj nekem békét, adj nekem fényt, adj nekem ezt, adj nekem azt. Szent Ferenc azt mondta: hadd legyek a szeretet eszköze, hadd legyek a béke közvetítője.” De mind közül talán a legfontosabb bennem keringő mondat az, hogy „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
– Líranyelvedre jellemzőek az expresszív képek, hasonlatok, illetve a minthaság poétikája és a vizualitás. Miért ilyen fontos számodra a hasonlat? És mi kell egy jó hasonlathoz? – Szerintem egy jó hasonlathoz, költői képhez elsősorban figyelem szükséges, hogy fel tudjuk fedezni és meg tudjuk mutatni a kapcsolatot a sokszor távolinak tűnő dolgok, jelenségek között. Ez egyfajta rámutatás, mert ezek a kapcsolatok egyébként léteznek, így szerintem sosem kitalálni kell őket, sokkal inkább meglátni. És persze bátorság is szükséges mindehhez: a versírásnak olyannak kell lennie, mint a kisgyerek első mozdulatainak, aki még ugyanolyan lelkesen nyújtogatja bölcsőjéből a kezeit a csörgője vagy éppen a Nap felé, mert még nem ismeri a távolságokat, fogalma sincs, hogy ezt az utóbbit sosem érheti el.
– Legutóbbi köteted nem szépeleg: a kiszolgáltatottság, megalázottság történeteit mutatod be a verseidben. Az olvasótól is kimért figyelmet és érzelmi munkát vársz el. Ilyen erős érzelmi rétegeket megmozgató szövegek világához alkotóként hogyan lehet viszonyulni? Hogyan lehet kellően eltávolítani magad, hogy ne égj ki és ne vessz bele ezekbe a történetekbe? Ezeket konkrét dokumentáció mentén tárod fel vagy pedig az általad ismert tapasztalatok fiktív (de egyáltalán nem valószerűtlen) keresztmetszetei? – Mindkét eset elő szokott fordulni. Sokszor van olyan, hogy beszélgetések, interjúk alapján jut eszembe valami, néha csak egy kép vagy ötlet, amiből később vers lesz, de nagyon gyakran egy általam átélt traumán keresztül tudok kapcsolódni valakihez, aki egészen más élethelyzetben van, de a sérülése hasonló. És persze a sebek fájdalmasak, vagy akár szégyenkezhetünk is miattuk, de sokszor ezeken keresztül tudunk kapcsolódni, ezért nem nagyon éri meg letagadni vagy elrejteni őket.
A tragédiákkal nyilván nehéz szembenézni, és elfogadni, hogy nem mindig vannak konkrét válaszok. Ez azért sem könnyű, mert általában szeretek mindent kézben tartani, nagyon nehéz teljesen rábíznom magam valami olyasmire, ami teljes mértékben kívül áll rajtam, amit nem irányíthatok. Pedig talán ehhez próbál hozzásegíteni minket, hogy mindannyian egy olyan tapasztalattal születünk, aminek során azért ez valamennyire működött: hiszen kilenc hónapot töltünk el egy másik lény testében, amit aligha tudtunk irányítani.
Ezek a dolgok viszont teljesen függetlenek a versírástól, akkor is nyomasztottak, amikor az írásaimban pont nem ilyen témákkal foglalkoztam, viszont pár évig egy hivatalban dolgoztam. Egyszer volt egy ügyem egy fiatal hajléktalan halála kapcsán. Amikor megpróbálták kideríteni a személyazonosságát, megtalálták az anyját, aki azt sem tudta, hogy hívják a fiát. Én a mai napig emlékszem a nevére. Valami ilyesmit próbálok megtenni a versekben is: menteni valamit, ami fontos. És ez persze nem túl sok, de talán több, mint a semmi.
– Tudni lehet rólad, hogy a válság idején sokat foglalkoztál a menekültekkel, rendszeresen önkénteskedtél is, és ezalatt sokukkal beszélgettél is. Mi az, amit tanultál tőlük és ami a mai napig kihat az életedre? – Rengeteg dolgot tanultam tőlük magamról, a traumákhoz való viszonyomról, hogy miért álmodom gyerekkorom óta rendszeresen a háborúról. A legmaradandóbb mégis talán az, hogy fontos megtanulni, hogyan lehet jól segíteni a másiknak, hogy azt adjuk meg neki, ami tényleg jó neki, nem pedig azt, amit én fontosnak vagy elengedhetetlennek gondolok. Ebben pedig talán az a legnehezebb, hogy le kell fejtenünk és el kell távolítanunk magunktól minden elsődleges okot, ami miatt segíteni akartunk, a megváltókomplexust és mindent, hogy a végére tényleg ne maradjon belőlünk semmi. Mint Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című Szent Márton-apokrifjében: „Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem./… / Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres/ mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán/ ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,/ úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra/ dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram./ Nem vagyok a magamé.”
– A verseid kimozdítják az olvasót a komfortzónájából, viszont inkább kérdéseket lógatnak a levegőbe, mintsem hogy konkrét válaszokat adnának. Milyen a jó kérdés? Hogyan lehet kérdezni tanulni? És téged milyen kérdések foglalkoztatnak mostanában a legtöbbet? – Szerintem jól kérdezni csak úgy lehet – újságíróként is –, ha készek vagyunk legalább annyira, vagy akár még jobban is kitárulkozni általa, mint az, akit kérdezünk. És ez csak teljes önátadással, félelem nélkül lehetséges. Engem most főleg olyan kérdések foglalkoztatnak, amelyekre nincsenek konkrét válaszok. De ezeket a kérdéseket is fel kell tenni, mert kicsit olyanok, mint a szakadékba vezető utak: olyan helyekre mutatnak, amikkel úgysem tudunk mit kezdeni, nem tudjuk felfogni, átlebegni felette, nem tudunk biztonsággal leereszkedni. De akkor is lényeges meglátni, hogy ezeknek a kérdéseknek van irányuk, és ezáltal egy csomó érdekes dolgot megtudhatunk magunkról. Az én életemben ilyenek a halálfélelemből eredő kérdések. Időnként rettenetesen ijesztő, nagyon reálisnak tűnő halálfélelem tör rám. Egy ideig azt hittem, ez abból indul ki, hogy nagyon nehéz volt a születésem, újraélesztettek. Rögtön utána hosszú időre inkubátorba kerültem, az édesanyám sem érhetett hozzám egy hónapig. Nem olyan rég azonban rájöttem, hogy amikor a haláltól félek, akkor nem az a pár pillanat jut eszembe, amikor tényleg halott voltam, hiszen arról semmilyen emlékem nincs. A halálról alkotott elképzeléseim sokkal inkább hasonlítanak arra, amilyen az újjáélesztésem után az inkubátorban töltött idő lehetett: teljesen egyedül vagyok, elzárva az emberektől. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy amitől félek, az nem a halál, hanem az élet valamilyen nagyon rossz formája. És ez valahogy megnyugtató, még akkor is, ha nyilván nem konkrét válasz arra, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk.
– Ha már a kérdezés művészete: az interjúkészítés terén is látványos tapasztalatod van. Ki az a már nem élő személy, akivel nagyon szeretnél interjút készíteni, miért ő, és mi az, amit mindenképp megkérdeznél tőle? – Elsőre nyilván eszembe jut egy csomó érdekes ember, elsősorban, de nem kizárólag művészek, akikkel egy-egy interjú ürügyén szívesen lógnék egy kicsit – a konkrét kérdések ebben az esetben tényleg másodlagosak lennének –, például Radics Béla, Szabó Gábor, Andrej Rubljov, Bódy Gábor, Tarkovszkij, Kurt Cobain, Frida Kahlo. De azt hiszem, nagyon szívesen beszélgetnék Teréz anyával is. Az ő utólag napvilágra került levelezéséből ugyanis kiderült, hogy neki egész életében visszatérően voltak szinte ateista időszakai, amikor teljesen elveszítette hitét. Megkérdezném tőle, hogy ezekben a pillanatokban hogy volt ereje egyáltalán felkelni (nemhogy folytatni, amit elkezdett). Persze az biztos, hogy ez az élmény elvezethet az önátadásnak egy még nagyobb fokához, amikor már nincs ott a hit mankója sem, és az embernek úgy kell odaadnia mindent, hogy tényleg nem remélhet semmit cserébe. És ez fontos tapasztalat, mert ha úgy vesszük, hogy Isten talán létezik, akkor sokszor nyilvánvalóan arra tanít minket is, hogy tudjunk élni nélküle is.
– Hosszú ideje aktívan foglalkozol műfordítással is. Te mit tanultál a műfordítástól? Az általad beszélt nyelvekhez való viszonyod változott miatta? Hatott a versnyelvedre? – Nem annyira a versnyelvemre hatnak, inkább másfajta inspirációt jelentenek: kicsit olyan, mint amikor az egyik gyertya átadja a másiknak a fényt, vagy valamifajta lobbanást, ami nálam nyilván egészen másfajta dolgokat fog megvilágítani, mint az eredeti szerzőnél.
Mostanában gyakran van ilyen élményem, mert egy nagyon izgalmas közös projektbe kezdtünk egy másik műfordítóval, Kiss Marcell-lel, aki kínai, koreai, japán és angol nyelvből dolgozik. Kortárs ázsiai költőket kezdtünk fordítani, és nagyon izgalmas együtt feltérképezni ezt a szcénát, kiválasztani a nekünk leginkább tetsző szerzőket és szövegeket. Így találtunk rá az egyik legjelentősebb koreai költőre, Kim Hyesoonra is, akitől szeretnénk egy egész kötetet lefordítani. De közös felfedezettünk a kínai Yu Xiuhua is, cerebrális parézisben szenvedő, mélyszegénységben élő parasztasszony, aki igazi őstehetség: a versei a kínai közösségi platformon, a WeChaten kezdtek terjedni, aztán szakmai körökbe is eljutott a híre, és kiadták a könyvét, ami egy nap alatt tizenötezer példányban kelt el. A kritikusok Emily Dickinsonhoz hasonlítják, pedig még a középiskolát sem végezte el, és saját bevallása szerint csak ritkán olvas irodalmat.

Fotó: Veres Laura
Nagyon izgalmas és inspiráló versvilágok ezek, emellett nagyon megtisztelő és egyben megnyugtató is egy ilyen jó műfordítóval együtt dolgozni – kicsit olyan, mint biztosító kötéllel hegyet mászni: ha bizonytalan vagyok valamiben, nyugodtan ráhagyatkozhatok.
– A nemrég indult 1749.hu online világirodalmi folyóirat szerkesztője vagy. Tudnál mesélni arról, hogy mit szeretnétek elérni a folyóirattal (azon túl, hogy a világirodalom népszerűsítése és elérhetővé tétele magyar nyelven)? – A Lettre és a Nagyvilág megszűnése után sokáig nem volt kifejezetten világirodalommal foglalkozó lap magyar nyelvterületen. Emiatt elsődleges céljaink közé tartozik a hiánypótlás, ami elsősorban azt jelenti, hogy a minőség tekintetében mindenképp szeretnénk hasonlítani elődeinkhez (tágabb szerkesztőbizottságunk tagjai között pedig szerepel a Nagyvilág több korábbi szerkesztője és a Lettre korábbi főszerkesztője, Karádi Éva is), ugyanakkor alkalmazkodunk a megváltozott kultúrafogyasztási szokásokhoz is, és a szépirodalmi alkotások fordítása mellett célunk bemutatni a legfrissebb külföldi irodalmi történéseket is, és mivel online felületen jelenünk meg, naprakészek tudunk lenni, így a vers-, novella- és esszéfordítások, kritikák, interjúk mellett magazinosabb tartalmakat, cikkeket is közlünk. Céljaink közé tartozik az is, hogy az olvasók megismerjék azokat a külföldi szerzőket, akiknek könyveik jelennek meg magyarul, akár kísérőanyagokon, interjúkon keresztül. Emellett lesz egy könyvsorozatunk is a Jelenkor Kiadóval közösen, aminek első kiadványa egy spanyol kortárs költészeti antológia lesz, amit Zelei Dáviddal közösen szerkesztettünk. – A 061.hu-nak mesélted el, hogy jogász hallgatóként tudatosult benned: bármit is érnél el, nem tudsz eléggé örülni a szakmai sikernek. Azóta változott ez? És a mostani irodalmi eredményeid arra inspirálnak, hogy még jobb legyél vagy inkább megbénítanak és teljesítménykényszerbe hajszolnak? – Szakmai téren az utóbbi időben nagyon szerencsésnek mondhatom magam: szinte kizárólag csak olyan feladatokkal találtak meg, amiket nagyon szívesen vállaltam és tényleg örömmel csinálok, így nem merült fel annak a lehetősége, hogy valamire csak a teljesítménykényszer miatt mondjak igent. És ilyenkor az ember mást érez sikernek: nem feltétlenül a külső dolgokat, hanem hogy sikerült valamit megcsinálnia, amivel elégedett. A teljesítménykényszer kapcsán egyébként elég nagy fordulópontot jelentett, amikor rájöttem, hogy ha nem vagyok megengedőbb magammal, akkor tulajdonképp azok mellé állok magammal szemben, akik elhitették velem, hogy ha nem teljesítek, akkor nem vagyok elég értékes, sőt, még az is lehet, hogy nem is létezem. Persze néha még működnek a rossz reflexek, mindenesetre most már legalább könnyebb felismerni, ha nem vagyok ezen a téren önazonos.
– Régebben Karádi Márton álnéven is közöltél verseket. Miért volt fontos ez számodra? Érdekelt, hogyan reagálnak a verseidre anélkül, hogy személyedhez kötnék őket? – Igen, ez is érdekelt, és talán nekem is segített abban, hogy jobban kilássak magamból. Eleinte játéknak indult az egész, de aztán annyira elszórakoztatott, hogy szinte függővé váltam, és évekig írtam a Karádi Márton-verseket. Közben folyamatosan publikáltam saját néven is, a szerkesztők válaszai alapján pedig egészen érdekes mintázatok rajzolódtak ki: úgy tűnt, vannak bizonyos témák, amik nőként leírva túl érzelmesnek, érzelgősnek hatottak, férfiként viszont érzékenységről árulkodtak, ami kifejezetten pozitív jelző. Ez döbbenetes élmény volt, mert arról árulkodott, hogy még akkor is léteztek a női szerzők kapcsán bizonyos előítéletek. De ez már majdnem tíz éve volt, azóta azt tapasztalom, hogy ezen a téren jelentősen javult a helyzet.
– Kifejlesztenek egy appot, amivel sms-t küldhetsz a világon minden telefonra, ami a telefon birtokosának anyanyelvén jelenik meg. Vagyis küldhetsz egy üzenetet a világ összes emberének. Mi lenne az? – Azt hiszem, semmi komoly nem lenne benne. Valószínűleg mindenkinek más üzenetet küldenék, körülbelül olyan tartalommal, mint amilyen üzenetek a kínai szerencsesütikben vannak. Ezek olyan gondolatok, amik különösebben nem zavarják az embereket, és még az is lehet, hogy valaki örül is nekik. Szóval mindenkinek küldenék egy ilyet, és közben nagyon reménykednék abban, hogy egyszer majd mindenki megkapja valamilyen más módon a számára igazán fontos üzenetet, amikor eljön ennek az ideje. André Ferenc

Izsó Zita 1986-ban született Budapesten. Költő, műfordító, drámaíró, a FISZ-Kalligram Horizontok Világirodalmi Sorozat, az 1749.hu világirodalmi portál és az Üveghegy gyerekirodalmi oldal egyik szerkesztője. Angol, német, francia és spanyol nyelvből fordít, többek között Alejandra Pizarnik argentin és Rosario Castellanos mexikói költő verseit. Első, testvérével írt drámájával megnyerte a Magyar Rádió színdarabíró versenyét. Függés című darabját 2010-ben mutatta be a debreceni Színláz Társulat. Első verseskötetével (Tengerlakó, FISZ) 2012-ben elnyerte a Gérecz Attila-díjat. Második kötete 2014 őszén jelent meg Színről színre címmel a PRAE-Palimpszeszt kiadó gondozásában. 2015 nyarától vezeti Bach Mátéval közösen a Pesti nő blogot, amelynek anyagából 2017 tavaszán megjelent egy közös interjúkötetük az Athenaeum Kiadónál. Verseit eddig angol, arab, német, lengyel, cseh, szerb, román, bolgár, szlovák és török nyelvre fordították le. Harmadik verseskötete 2018 őszén jelent meg Éjszakai földet érés címmel a Scolar Kiadó gondozásában.