Mennyi az elég?

Lydia Davist a végek és a vég utáni állapotok érdeklik: amikor egy (férj-feleség, szeretők, szülő-gyermek közötti) viszony felbomlása már visszafordíthatatlan. De nem a megtörténtek utólagos rekonstrukciója, a szenvedély emlékek általi újraélése vagy valamilyen tanulság megragadása a szövegei tétje. Nehéz pontosan körülhatárolni, mit tudnak a Davis-novellák elérni azzal a kényelmetlenségérzéssel, amelybe belerántják az olvasót, aki úgy szemléli kívülről a szereplőket, hogy közben könnyen azonosulhat az elég elliptikussá hagyott struktúrában felvázolt történésekkel. Az annyi, mint az amerikai írónő első prózaköteteinek egyike, 1976-ban látott napvilágot, viszont a magyar közönség előbb A történet vége című regényét ismerhette meg 2017-ben szintén Mesterházi Mónika fordításában. A történet vége különös élménye után haladva visszafelé az életmű felfedezésében, most könnyen csalódhatunk, hisz annak a radikális prózaszövésnek és hiányokra építő poétikának, amely egy szakítás történetét beszélné el, közben felszámolva saját magát, itt csak néhány kísérleti előzményét olvashatjuk. És tulajdonképpen ezek az erősebb szövegek Az annyi, mintben, nem pedig a velük váltakozó „félperces novellák”, alig néhány soros írások, amelyekről Davis híres. Utóbbiak ebben a kötetben inkább jópofa, cinikus vagy szelíd-érzelmes ötletek, többször igazából semmitmondó jegyzetek (Nem tudták, amit ő, A hal, Mildred és az oboa, Gond). Ezekből az látszik, hogy néha a kevés tényleg kevés, főleg, amikor kontrasztként ott vannak a jól működő szövegek, amelyek rövidségükkel épp a komplex jelentésalkotás lehetőségét sűrítik magukba. Utóbbiakat is a hiánypoétika működteti, mind abban az értelemben, hogy a szereplők egy hiányt próbálnak feldolgozni, mind abban, hogy a narrációból hiányoznak hagyományos elemek, ahogy azt már sok elemző hangsúlyozta: ritkák a személy- és helységnevek, tér-időkoordináták, sokszor a szereplőknek sincsenek konkrétabb vonásaik, nem derülnek ki előzmények; illetve abban, ahogy a szereplők közötti közös nevező hiánya révén a kommunikáció feltételei is megszűnnek. Ez utóbbi csak ritkán nyelvi gát következménye (A ház tervei című novellában különböző akcentusok miatt nehéz szót érteni; A levélben a szerető által lemásolt francia nyelvű verset ugyan megérti a címzettje, de nem tudja értelmezni a feladó szándékát vele), legtöbbször a csalódáskor felismert probléma, amelyet a talajvesztettség érzése egészen a teljes elhalkulásig vagy mozdulatlanságig (Terápia), a döntésképtelenségig fokoz (A zavar öt jele). Így a konkrétumok hiánya nem pusztán a jéghegy-elv formális preferálása, hanem egy-egy olyan perspektíva (akár E/1, akár E/3) realizációja, amely obszesszíven-szoliptikusan a saját helyzetre fókuszál, amelyből nem tud kilépni. Davis nagyon sok szereplője tulajdonképpen a saját fejében él, mint a paranoiás, túlaggodalmaskodó nő (Mrs. Orlando félelmei), akivel az olvasó mégis együtt tud érezni, mert a narráció jól végigvezet azon a látszólag logikus láncolaton, amely a szorongást ugyanolyan hatékonyan alapozza az információ meglétére, mint annak hiányára.
A kötetet a romantikus viszonyok utóéletéről szóló szövegek dominálják, amelyet vagy egy tárgy jelenléte sűrít magába (A zokni, A levél), vagy a főszereplő bizonyosságkeresése tölt ki, annak sürgető igénye, hogy megértse, mi nem működött, volt-e, és ha igen, mennyi érzelem a kapcsolatban. Ilyenkor válasz nem érkezik, mert a másik fél kivonul az egyenletből, ezért gyakran kényszeres cselekvésekbe torkollik a saját élet fölötti kontroll visszaállítása: a volt szerető lakásának folyamatos felkeresése, listaírások stb. Az irracionális viselkedés és gondolatmintázatok sajátos feszültséget generálnak az analitikusabb, visszafogott, mérsékelt prózanyelvvel, amely csak ritkán engedi meg magának az áradást, azt is inkább szintaktikai síkon, a tagmondatok halmozásával, például a kötet címadó szövegében. Az annyi, mint szomorú cinizmusa abban rejlik, ahogy a szakítás után megválaszolatlanul maradó, nyaggató kérdések és a fájdalom racionálisan nem kiszámíthatók, nem elszámolhatók: „hogyan indulhatsz el 600, vagy még inkább 1000 dollárral, és a végén hogy tudsz eljönni egyetlen régi inggel.” (34.) Mintha ugyanabból az anyagból lennének ezek a szorongó, vágyódó, de mégis szikár szereplők – a magyar fordításban a semleges névmásoknak köszönhetően gyakran még a nemük sem derül ki –, s mintha Davis azt vizsgálná, hogyan tudnak cselekvésképesek maradni, amikor a teljes létezésüket leuralja egyetlen dilemma. A Történet (a későbbi Davis-regény csírája) narrátorszereplője folyamatosan ellátogat volt barátja lakhelyére, lesi, hívja, s közben keresi az „igazságot”, a Pár dolog, ami nem jó bennemben is azon agyal, miért gondolta meg magát hirtelen a szeretője, és bontotta fel a kapcsolatot. A Küszöb: a kis ember szorongással, alvászavarral küszködik, melynek oka nem derül ki, csak az a pszichés mechanizmus, mely révén az elviselhetetlent elviseli: „egy őrült, akit a bajában semmi valóságos nem segít, abban kezd bízni, ami nem valóságos, mert az segít rajta, és szüksége van rá, mert a valóságos dolgok továbbra sem segítenek.” (20.) A levélben a gesztusok interpretációinak szertefutó variációit olvassuk, s mivel nem jelenik meg sem a levél tartalma, sem a feladója, nem analizálhatunk, ítélkezhetünk, csak tehetetlenül figyelünk.
A szorongó ragaszkodást ábrázoló történetek sötétjéből vezetnek ki a jövő lehetőségeire utaló szövegek, mint A ház tervei és a Miket vehet fel egy öreg nő, bár ezek is rezignáltak, hisz az elképzelések megvalósításába egyúttal veszteségérzet is kerül: a ház megépítése a tervben rejlő élénkség lecsupaszítását is maga után vonhatná, az öregedéssel járó konvenciók alóli (képzelt) felszabadulást az a felismerés olthatja ki, hogy mindez nem biztos, hogy kárpótol a fájdalmakért. És vélhetőleg nagyon sok fájdalom szorult a kötet szereplőibe akkor is, ha nem verbalizálják ezt, hanem egy felfüggesztett, átmeneti létmódba kerülnek, visszavonva a hangjukat, mint a Terápia elbeszélője: „Egy egész évig olyan halkan beszéltem, hogy senki nem értette, mit mondok.” (123); vagy egyenesen a jelenlétüket: a Hogyan tölti az éjszakát W. H. Auden egy barátja házában című kis szösszenetben kedves-mulatságos, ahogy a nagy angol költő mindenáron el akarja kerülni, hogy házigazdáit egy plusz takaróért megzavarja; de az elhagyatottságában és elhanyagoltságában észrevétlenül szertefoszló szereplő esete A sógorban szinte kafkai: „kitakarították a vendégszobát, ahol egészen jogosan aludt, és ahol most csak valami pára formájában volt jelen. Kirázták a matracból, felsöpörték a padlóról, letörölték az ablakpárkányról, és sosem tudták meg, mit tettek.” (77) Ezek a privát szenvedések bevésődnek a helyekbe (Egy ostromlott házban), belakják a tereket, mint az Anyák, akik „Megszenvedtek értünk, a leggyakrabban olyan helyen, ahol nem láttuk őket” (80), de akik egy bérbe adott ház járulékos elemeiként vagy lányukkal való viszonyukban az idealizált anyakép teljes ellentétébe fordulhatnak (Az anya, A szobalány). Valószínűleg ezért keresi sok szereplő az új lakhelyét: hogy szabaduljon a rossz érzésektől, és hogy visszagyökereztesse magát a valóságba, a bizonyosságba.
Lydia Davis szövegei olvasásakor gyakran ugyanolyan kevés információval és bizonyossággal kell dolgoznia az olvasónak, mint amilyen kevés válasszal rendelkeznek a szereplők a saját kérdéseikre, és ez a frusztráció termékeny lehet, amennyiben szöveg és befogadó osztozik a jelentésképző munkában.

Lydia Davis: Az annyi, mint. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető, Budapest, 2019.