Menhelyek mint nemhelyek? (Bevezetés a Biopolitikába I)

2016. október 12-én Szebenben kilőttek egy medvebocsot.Ezt az írást, noha felfoghatatlan szorongásán már mit sem enyhít, az ő emlékének ajánlom.

Próbálnám kideríteni, mikor jelentek meg az elsők. A világhálón alig találni támpontokat. Európai vonatkozású adatokat pedig szinte egyáltalán nem. Ez beszédes, itt mindjárt lassítani kellene, átgondolni, mi az életpolitikai jelentősége annak, hogy az állathoz való viszonyunknak nincs rögzített történetisége, nincs feltárva az archeológiája.1
Egy amerikai diplomata, Henry Bergh nevét viszont föltétlenül meg kell említeni. Hazatérőben egy szentpétervári diplomáciai küldetésről, Bergh tiszteletét tette Londonban, ahol találkozott Lord Harrowbyval, a Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals (RSPCA) elnökével. 1866. április 15-én, alig egy évvel New Yorkba való hazatérését követően Bergh megalapította a The American Society for the Prevention of Cruelty to Animals (ASPCA) nevű állatvédő szervezetet. Bergh elsősorban agyongyötört New York-i munkalovakat mentett, de a feljegyzések szerint a rossz sorsú kutyák és macskák sem hagyták közömbösen. Állatjóléti projektje alig egy-két esztendő alatt kinőtte a várost, 1868-ra már Bostonban és Philadelphiában is megalakultak az ASPCA helyi szervezetei. Az első humanitárius állatmenhely létrehozása azonban egy nőhöz, a pennsylvaniai Caroline Earle White-hoz kapcsolódik. White – biológiai nemétől fogva – nem lehetett a Pennsylvanian Society for the Prevention of Cruelty to Animals (PSPCA) elnöke, így létrehozta a PSPCA Nőszövetségét. A Nőszövetség egyik kiemelkedő célja a városi állatmenhely létrehozása és fenntartása volt, White megszervezte az állatok begyűjtését, a begyűjtött állatok táplálását, orvosi ellátását, megfelelő új gazdához kerülését vagy kíméletes elaltatását. Ez a menhelyi struktúra bizonyos tekintetben az ugyancsak amerikai poundok utódja. Szinte minden nagyobb amerikai városnak volt poundja a 19. századig. Ezeken a kőfallal övezett területeken gyűjtötték össze a város elkóborolt jószágait (marhákat, lovakat, birkákat), majd, amennyiben gazdájuk nem jelentkezett, árverésre bocsátották őket. A poundok nem fogadtak be kutyákat, macskákat és egyéb – „mezőgazdasági tekintetben nélkülözhető” – háziállatokat. Egyetlen további mozzanatot emelek ki a menhelyek történetéből: 1989-ben közölte Ed Duvin In the Name of Mercy című esszéjét, amelynek hatására bizonyos amerikai állatmenhelyek aláírták az úgynevezett no-kill movementet. A meg-nem-ölhetési megállapodás arra vonatkozik, hogy adott menhely semmilyen körülmények között nem fogadja el az egészséges állat életének mesterséges kioltását.
Gondoljuk át: minimum tízezer (egyéb becslések szerint viszont százezer) éve elkezdődött a kutya háziasítása, de alig százötven éve kezdtük humanitárius módon gondjainkba fogadni őt, egyáltalán nyilvánosan tematizálni az életminőségét, az élethez való jogát, és alig több, mint huszonöt (!) éve érezzük szorongató problémának azt, hogy egy mentális-fiziológiai értelemben kifogástalan egészségnek örvendő kutyát el lehet altatni menhelyi „túlnépesedésre” hivatkozva. Mi volt a korábbi legkevesebb kilencezernyolcszázötven évben? A kutya következmények nélküli kínzása, lemészárlása, idomítása, kihasználása, be- és megtörése, saját céljainknak való maradéktalan alárendelése, bűnbakléte? Bizonyára ez is. Életpolitikai szempontból ugyanakkor izgalmasabb az a fölvetés, hogy döntő módon változtatott-e ezen a helyzeten a „gondoskodó hatalom” megjelenése és térhódítása, egyáltalán milyen típusú, minőségű változásról lehet beszélnünk. Elmondhatjuk-e például azt, hogy a kutyák széles „tömegei” ma nem szenvednek, nincsenek halni hagyva, nincsenek kitéve a masszívan technicizált, posztindusztriális emberi környezet pusztító hatásainak, méltányos (értsd állathoz, háziasított állathoz méltó) életet élnek, partnerként, aktorként tekintünk rájuk a hosszú távú politika és társadalmi tervezésben, nem osztjuk fel őket életre érdemes és életre méltatlan kutyákra (teszem azt, kor, nem, fajta, funkció, esztétika és egyéb tényezők szerint)? Hangsúlyozom, ne arra a tíz-húsz jobb sorsra érdemesült kutyára gondoljunk, akik legközelebbi ismerőseink hálószobáiban hajtják álomra a fejük. Kérdésem a kutyák „tömegeire” vonatkozik, a hátramaradt kutyák millióira, akik az utcákon, a kísérleti laboratóriumokban, láncokon, kétszerkettes kenelekben, jobb esetben menhelyeken élnek mélyen élet alatti életet.
Michel Foucault épp a 18. század utolsó felére, illetve a 19. századra (a viktoriánus korra) datálja a „gondoskodó hatalom” megjelenését és kifejlődését. A 18. század utolsó felében létrejön a hatalomgyakorlásnak az a modern válfaja, amelyet Foucault biohatalomnak nevez. Ez tételesen úgy ragadható meg, hogy a modern uralkodó innentől fogva nem alattvalói halála, hanem azok élete, pontosabban reprodukciója fölött kíván hatalmat gyakorolni, egyfajta gondnoki szerepet öltve magára. A szexualitás története első kötetében Foucault két stádiumát írja le e biohatalom kibontakozásának: első lépésként a biohatalom a testet fegyelmezi (például az eugenika által), növeli annak teljesítőképességét, engedelmességre idomítja azt; a következő lépés a népesség biopolitikája, homlokterében olyan problémákkal, mint a népszaporulat, a közegészség javítása, a mortalitás visszaszorítása, az élettartam növelése, egyáltalán annak szabályozása.
Az elsőként Foucault által leírt biopolitikai fordulatot Zygmunt Bauman La décadence des intellectuels. Des legislateurs aux interprétes című könyvében úgy jellemzi, hogy a „vadőr” helyét a „kertész” veszi át a nyugat-európai társadalmakban. A különbség Foucault elgondolásához képest az, hogy Bauman nem a 18. századra, hanem már két századdal korábbra, I. Jakab angol király uralkodása idejére datálja ezt a szerepcserét, és csak a folyamat betetőződését teszi a felvilágosodás korára.2 Bauman metaforája a kertésszé szelídülő vadőrről, noha első pillantásra ártalmatlannak tűnik, nagyon is revelatórikus erejű. „A vadőrök [ugyanis] – Bauman szerint – nem gondozzák a rájuk bízott területen található növényeket és állatokat, nincs olyan szándékuk, hogy a vadvilágot egy művileg előállított kvázi-ideális ’állapottá’ alakítsák át. Megelégednek azzal, hogy biztosítják a növények és állatok zavartalan önreprodukcióját (...).”3 A kertész ezzel szemben mindent meg akar változtatni, a kert ökoszisztémáját gyomokra és életre méltó növényekre osztja fel, a „kártékony” életeket pedig száműzi. A vadőrből kertésszé avanzsálás metaforája tehát nem egy szelídülés ívét írja le, jóllehet a humanizmus strukturális buktatóit meglehetős éleslátással tárja fel.
Intellektuális értelemben talán nem különösebben merész – viszont valószínűleg szándékom ellenére is sokakat méltatlanul sértő – gondolat az, ha a 19. század óta létesült állatmenhelyekben a baumani hasonlat (vö. a modern biohatalom mint kertészet) térparadigmáját látom megtestesülni. Az egészséges állatok leölését visszautasító menhelyek (no-kill shelters) például leginkább az ott élő állatok sterilizálását szorgalmazzák, olyan alternatívát azonosítva ebben, amely hosszú távon menedzselné az utcára került, vagy utcán született állatok szenvedését. Szeretném elkerülni a megbélyegzést, szeretném elkerülni azt, hogy emberektől, akik roppant energiát fektetnek abba, hogy változtassanak szenvedő állatok életkörülményein, elvitassam a mérhetetlen odaadást, a szeretetet, munkájuk értelmét és tétjét, de bármennyire is szeretném, bármennyire is óvatosságra és szolidaritásra intem magam, nehéz nem észrevennem kezében metszőollójával a kertészt.4
A menhelyek létrejötte humanitárius perspektívából valóban dicséretes, tiszteletre méltó emberi teljesítmény. Megvédjük az állatot, elkerteljük, létrehozzuk számára azt a békés teret, ahol többé nincs kitéve a kínzásnak, az éhezésnek és a szenvedésnek. A kutyák ma elvileg valóban humánusabb megítélés alá esnek, mint valaha. Elítélőleg nyilatkozunk bántalmazásukról, börtönbüntetés fenyegeti azt, aki kezet emel rájuk, együttérzünk velük a szenvedésben, méltányosnak találjuk az életkörülményeik javítására irányuló törekvéseket. A menhely kétségtelenül a humanisztikus gondoskodás egyik csúcsterméke. Életpolitikai szempontból ugyanakkor – ma létező formájában, rendszerint (jellemzően „pragmatikus megfontolásokra” hivatkozva) a város peremén, körülrácsozva, elzárva a tekintettől, kihatárolva a politikai térből, a nyilvánosból, vagyis: depolitizált lénytársaink gyűjtőhelyeként – valójában hátralépés, hiszen világosan jelzi, hogy az állat számunkra, a mi euro-amerikai gondolkodásunk számára máig sem tudott releváns társadalmi-politikai aktorrá válni. A város peremén elhelyezett menhely valójában szeméttároló, komposztáló, ahol könnyedén egymásba csúszhatnak a gondoskodás és a szadimzus legszélsőségesebb gesztusai.
Amennyiben nem válunk meg a baumani hasonlattól, további kegyetlen kérdésként merül föl: kinek a gyomjai, kinek a maradékai ezek az állatok? Valójában hol van ama kert a maga nemesített fajtáival? A kérdés, bevallom, engem is zavarba hoz. Az első és egyben kézenfekvőbb válasz úgy hangzik, hogy maga a menhely a kert, ahol jól képzett kertészek, biomérnökök kísérletezik ki a tisztább, nemesebb, szenvedésmentesebb állati jövőt. Legyen bármilyen megnyerő is a cél, a hangsúly biopolitikai szemszögből akkor is a „kikísérletezik”-re esik, a kísérlet során, kísérleti „alanyként” mindenki óhatatlanul önmaga gyomjává, önmaga korcsává és maradékává válik. A második válasz úgy hangzik, hogy a mi humanoid világunk a kert, amely nem tűri, kilöki, száműzi a gyomot, a maradékot. Akkor viszont máris adódik a több mint zavarbaejtő kérdés: de ki a kertész?


Jegyzetek1 Fontos kísérletek nyilván vannak, ezek közül kiemelem a következőket: Tóth I. János: Fejezetek a környezetfilozófiából. Szerzők és irányzatok. JATEPress, Szeged, 2005; Scheiring Gábor – Jávor Benedek (szerk.): Oikosz és Polisz. Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2009; Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2005; a kutya–ember viszonyra vonatkozóan pedig ld. Konrad Lorenz: Ember és kutya. (ford. Sárközy Elga). Gondolat, Budapest, 1981; Miklósi Ádám: A kutya viselkedése, evolúciója és kogníciója. (ford. Dóka Antal et. al.). Typotex, Budapest, 2010; Csányi Vilmos: A kutyák szőrös gyerekek. Libri, Budapest, 2012. Itt, a felsorolás végén ismét hangsúlyozom: nem valamilyen evolúciótörténeti ív megrajzolása az, amit általában hiányolok (a különböző fajok törzsfejlődését például számos szakkönyv leírja), hanem az állat-ember (elsősorban hatalmi) viszony történetének megírása.2 Vö. Bauman: La décadence des intellectuels. Des legislateurs aux interprétes. (ford. Manuel Tricoteaux). Jacqueline Chambon, Párizs, 2007.3 Fenyő Imre: Tudás és társadalom a posztmodernitás korában – Zygmunt Bauman metaforikus társadalomelmélete. PhD-értekezés. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2007, 57.4 Ezen a kellemetlen ítéleten egyébként sokat enyhít a foster-rendszer megjelenése és népszerűsödése.


Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Első kötete: Feltételes átkelés (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014). Jelenleg Kolozsváron él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának titkáraként dolgozik.