Megérkezés a bolyongásba

Franz Hodjak Homokkal teli bőrönd című, magyarul megjelent új könyve ismételten bizonyítja, hogy csak személyes élményből lehet jó regényt írni. Pontosabban: hogy személyes élményből jó regényt lehet írni. Ha megvalósul a szükséges eltávolítás gesztusa. És Hodjak könyvében megvalósul: az abszurd révén. A Homokkal teli bőrönd a szerző korábbi, szintén Szenkovics Enikő fordította regénye, a Határkövek folytatásának tekinthető. A Határkövek főszereplője, az erdélyi szász Harald Frank abszurd kalandok során megszerzi németországi kitelepedési engedélyét, a Homokkal teli bőrönd főszereplője, Bernd Burger családjával (feleségével és lányával) együtt nekivág az útnak, melynek célja a hammi menekülttábor. A regény modern Odüsszeia: állandó eltévedések és bolyongások története (az Ithaka kifejezés többszöri használatával evidenssé teszi a párhuzamot a szerző), de itt nincs igazi megérkezés, csak egy újabb hontalanságba. Az utazás az önmegismerés, a múlttal való számvetés lehetősége is, olyan pillanatnyi öröm, mint amit Jack Kerouak Úton című regényének hősei élnek át.
A regény bevezetőjében a narrátor néhány egyértelmű jellemvonással skicceli fel a főszereplő karakterét: ő a „negatív álmodozó” (13.), akit apátia és otthontalanságérzet jellemez, aki „sehonnan nem utazott el és sehova nem érkezett meg.” (5.) Később ilyenekkel egészíti ki, mint: vágáns, gyökértelen, kinek „egész élete csak átmenetekből állt.” (106.)
Egyértelmű, hogy a szerző alteregójáról van szó, bár a narrátor ezt játékosan relativizálja, amikor a nevére kérdeznek rá: „Berndnek, hál istennek nem Franznak, mert akkor soha nem menekülhetnék a sorsom elől…” (14.) Erdélyi szászként tudathasadásos, meghasonult állapotban élt: „amikor felkelek, románul beszélek a döglött pacsirtákkal az erkélyen, miután nem sokkal azelőtt álmomban még németül beszéltem.” (14.) Ennek szeretne véget vetni, amikor hontalanútlevéllel a zsebében nekivág Németországnak.
Az utazás során egyre-másra törnek elő az emlékei, élményei, szabad asszociációk formájában, hol a kontextushoz kapcsolódóan, hol narratív értelemben kissé döccenősen. Például: „… a tájnak eme elfordított arca emlékeket hívott elő belőle az ötvenes évekből, amikor még gimnazista volt.” (29.)
Két idősík mosódik egybe tehát, az utazás jelenéé és a hátrahagyott múlt különböző szeleteié. Megjelennek a főszereplő családi problémái, feleségével való párhuzamosságuk története, megcsalások és boldogságkeresések közti meghasonlások. Melissának súlyos véleménye van a férjéről: „lúzer vagy, aki még az áruláshoz is túl gyáva voltál.” (77.) Az út során ismeri be, hogy évekig kapcsolata volt egy István nevű magyar orvossal, ezt követően, ha szexelnek, Berndt István képviselőjének képzeli magát…
Úton levésük tudatos, odázni akarják a menekülttáborba való megérkezést, mert az egyfajta végzet beteljesülése: „Hamm-mal ellentétes irányba megyünk, mert oda így is, úgy is túl korán fogunk megérkezni, függetlenül attól, hogy mikor érkezünk.” (62.) „Ha nincs cél, akkor eltévedni sem lehet” – részletezi később. Hol Svájc, hol Franciaország felé veszik az irányt, teljesen ad hoc módon. Berndt szereti a véletleneket, mert „rendet lopnak be a hétköznapjainkba.” (133.)
Szállodák, városok, utak biztosítanak keretet a befele forduló, önértelmező emlékezésnek. A főszereplőt valósággal letaglózzák az emlékek, súlyokként cipeli magukkal őket, melyektől szabadulni szeretne.
Több passzus szól arról, hogy milyen volt írónak lenni Romániában, milyen volt német ajkú írónak lenni, az is visszatérő téma, hogy miként próbálta beszervezni a titkosszolgálat (Szekuritáte). Berndt kifejti: az, hogy megúszta a Szekuritáté általi behálózást, részint a gyávaságának köszönheti, mert amíg minden bátorságnak lehetnek gyenge pontjai, a gyávaságnak nincsenek (egyébként akkor fogalmazódik meg benne, hogy el kell hagynia Romániát, amikor épp egy volt osztálytársa próbálja meg beszervezni).
Árnyalt, szarkasztikus jellemrajzot készít a kondukátorról, Ceaușescuról, s az ő „agyonszervezett általános káosz”-áról. (135.) Erről a káoszról írni kényszer, másról nem is írhat, fogalmazza meg, hisz mást nem ismer…
A könyvnek számos magyar vonatkozása van, Kolozsvár fontos helyszín a főszereplő életében, de íróként is mindegyre összehozza a sors kisebbségi magyar szerzőkkel. Olvashatunk a kolozsvári báró és a kommunisták 1950-es évekbeli történetéről, megjelenik az 1970–80-as évek Kolozsvárja, a cigánynegyed, a bűzlő város, mert illegálisan pálinkát főzött mindenki.
Az erdélyi szászság lassú felszámolódásának miértjeit az „erdélyi bugyi” nagyon is plasztikus, egyben triviális metafora révén világítja meg: „… hét madzagból áll, melyek olyan leheletvékonyak, mint a pókháló szálai, ezeken egykor hét vár függött, melyek viszont eltűntek, mert mindenki abban bízott, hogy erős várunk nékünk az Isten.” (58.)
A cím a felejtés, a mindent hátrahagyás metaforája, melyet így fejt ki a narrátor: „a bőrönd tele volt homokkal, olyan homokkal, melynek semmihez sem volt köze (…) tiszta volt, emlékek nélküli (…) mohón bedörzsölte magát, az egész testét, újra és újra, míg az összes sebe be nem gyógyult, az összes fájdalma el nem illant.” (22.)
Elég gyakoriak a filozofikus töprengések, többnyire az önmegvalósításról és szabadságról, felmerül az őrület mint „abszolút csábítás”, máshol az elvonulást nevezi meg végső menedékként: „csak magányban lehet szabad az ember.” (118.)
Nincsenek illúziói, tudja, hogy Németországban nem lel majd új hazára, mert a hazának az otthonosság érzetében kellene gyökereznie, Németország pedig idegen lesz. Így a haza számára esetleg a gyerekkor letűnt világa lehetne. Máshol ilyen definíciót olvashatunk: „A haza az, ahogyan gondolkodom.” (229.)
Az abszurditás nem csupán a múltbéli, hátrahagyott romániai életüket jellemzi, hanem hovatovább jelenüket is: a svájci határnál például meggyanúsítják, hogy közük van egy romániai gengszterbandához, mivel egy parkolóból csak az ő román rendszámú autójukat nem lopták el. De a hammi menekülttáborhoz megérkezve is abszurd helyzetbe kerülnek: a tábor előtt nem parkolhatnak, mert az ügyintézési terület, de be sem hajthatnak, mert még nincs meg a menekültigazolványuk… Bár később kiderül, hogy ez csak egy hivatalnoki túlkapás volt, és minden elintéződik, németes precizitással, Bernd Burger mégis érzi, hogy az igazi bolyongás számára csak most kezdődik, mert: „a menekülés az egyedüli szabadság, ami maradt nekem.” (229.)
A kötet főszereplője különutas, örök hontalan, identitás nélküli, aki az erdélyi szászok skizofréniáját is jelképezi. Sorsa tehát egyszerre atipikus és tipikus, életét kettős hendikep határozza meg: a művészlelkekre jellemző érzékenység, és a népcsoportját általában érintő egzisztenciális problémahelyzet. E kettős terhet dolgozza fel a regény, ezt értelmezi, távolítja el és emelkedik felül rajta. Az abszurdnak köszönhetően nem siránkozó, önsajnáló mű kerekedett ki a Homokkal teli bőröndből, az iszonyatot oldja az értelmetlenség nevetségessége, ez segíti a főszereplőt a kettős teher elviselésében.


Franz Hodjak: Homokkal teli bőrönd. Ford. Szenkovics Enikő. Exit kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár – Budapest, 2020.