Levelek és sorsok Babits utolsó pályaszakaszában

Babits Mihály levelezése 1939. szeptember 1-től haláláig meghatározó jelentőségű az egész életmű értelmezése szempontjából.
Ennek a korszaknak a levélváltásai mutatják meg igazán a költő betegséggel való vívódását, és azt, hogy mindezek mellett az utolsó pillanatokig dolgozott a Nyugat szerkesztésén, a műfordításokon, életművének összegzésén. Az utolsó két év levelezésének anyagában a Babits–Reményik-kapcsolat megrendítő tragikumának is tanúi lehetünk.
Babits 1937-ben a Nyugat harmincéves évfordulójáról Az Est tudósítójának így nyilatkozik: „Harminc éven keresztül a magyar irodalom története a Nyugat történetéhez van kötve.”1 A Nyugat története pedig, tehetjük hozzá, Babits Mihályt jelentette. Nemcsak azért, mert 1908-tól a folyóirat munkatársa, majd főmunkatársa, szerkesztője volt, hanem azért, mert 1933-tól főszerkesztőként ő határozta meg a folyóirat irányát. Az irodalmi életben betöltött szerepének jelentőségét tovább növelte, hogy a Baumgarten-alapítvány kurátora volt. 1937 januárjától az 1939. évi szeptemberi számig a Nyugatot főszerkesztőként Babits Mihály és Gellért Oszkár jegyzik, Schöpflin Aladár és Illyés Gyula társszerkesztőként szerepelnek a címlapon. Az 1939. októberi szám már Gellért Oszkár neve nélkül jelent meg, főszerkesztőként Babits neve szerepel a lap címoldalán, egészen haláláig. A társszerkesztők ugyanazok maradnak immár az 1941. augusztusi utolsó számig.
Az 1939. évi szeptemberi szám lezár egy folyamatot. Babits a Nyugat 1923. január 16-i számában elindította Könyvről könyvre című rovatát, amely hosszabb-rövidebb szünetekkel közölt kritikákat az újonnan született művekről, rögzítve egyben Babits esztétikai, etikai elveit is. Az 1939. évi szeptemberi számmal ez a rovat megszűnt. Babits a Könyvről könyvre rovat utolsó írásában Németh László 1939-ben a Tanu-könyvtár első köteteként megjelent Kisebbségben című munkáját bírálta. A szeptemberi számban megjelent írás első része az augusztusi számban jelent meg Pajzzsal és dárdával címmel.
Babitsnak 1939. szeptember 1-től haláláig a Nyugatban még további három esszéjellegű írása jelent meg és egy verse.
Az 1939. decemberi számban Juhász Gyula címmel egy Juhász-antológiához írt előszót, ami az Írók két háború közt című könyvében A szegedi költő címmel jelent meg. Ezt a szubjektív, a barátról megemlékező írást 1938-ban írta még néhány Juhász-vers bevezetőjéül, amelyeket a rádióban való előadás céljából válogatott össze. Az 1940. májusi számban Magyar nemzetilant címmel a magyar nemzeti költészet jellegéről fogalmazza meg személyes érzéseit San Remóban, 1940 áprilisában, amikor az olasz állami kitüntetést, a San Remo-díjat vette át Dante-fordításáért. Az írás a Bóka László által összeállított és 1940-ben Magyar nemzeti lant címmel megjelent, a magyar hazafias költészet legszebb darabjait tartalmazó antológia előszava lett. Babits magyarságáról, a magyar hazafias költészet személyes életében betöltött szerepéről így vall: ,,Úgy érzem, ezek a verssorok teszik a páncélt, amelyben járok, ezekbe öltözködve jár a lelkem, igy viszi magával a hazáját, mint a csiga a házát. Ezek a versek bekerítenek, valami területen kívüliséget jelentenek, külön titkos légkört vonnak körém.”2 1939 decemberében már volt egy ehhez hasonló hitvallása: Szabó Zoltán, a Magyar Nemzet munkatársa a lap Szellemi Honvédelem című rovatának a szerkesztője 1939 végén egy népi kalendárium formájában megjelenő nemzeti breviáriumot szerkesztett, amelyben a kortárs irodalom majdnem minden jeles szerzőjétől közölt írást. Ebben a kötetben jelent meg Babits Ezerkilencszáznegyven című verse.3

Babits Jónás imája azonban nem a Nyugatban jelent meg; 1939 decemberében közölte a Tükör.4 A két vers nagyjából egyidejű keletkezése felmutatja a sorspárhuzamot. Az egyéni sors fölött lebegő veszély párhuzamba kerül a nemzet sorsának veszélyeztetettségével: a ,,Mire tart a végzet s mily sorsra szán minket?” kérdésétől a ,,Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon” biztatáson át a végső nagy párhuzamig ível. Babits levelezésében ebben az időszakban olvashatjuk azt a levelet, amelyben Reményik – aki már 1937-ben Baumgarten-díjban részesült – felhívja Babits figyelmét Tompa László költőtársukra és Baumgarten-díjra érdemesnek javasolja.

REMÉNYIK Sándor – BABITSNAK5
[Kolozsvár, 1939. dec.7.]
Kolozsvár, 1939. december 7.
Mélyen Tisztelt Kedves Barátom!
Engedd meg, hogy az idén kiosztandó Baumgarten-díjjal kapcsolatosan fokozottan felhívjam figyelmedet Tompa László székelyudvarhelyi költőtársunk személyére és műveire. Tudom, hogy nagyrabecsülöd Te is, de azt remélem, hogy ha körülményeit pár szóval megvilágítom, s el nem késtem még a döntés előtt ezzel a pár sorommal, még sokkal inkább reá fog fordulni szíves gondoskodásod.
Tompa László tudtommal még soha, semmiféle irodalmi kitüntetésben nem részesült. Népszerűsége, vagy hogy ne használjam ezt a kissé kompromittált szót: ismertsége és kedveltsége semmiképpen nem áll arányban azzal a mélységgel, súllyal, költői komolysággal és művészi értékkel, amelyet ő hosszú két évtized alatt erdélyi irodalmunkban jelentett. Anyagi körülményei igen nehezek, és családi gondjai nagyok. Azonkívül mélyen lehangolja, sőt súlyos meghasonlásba kergette újabban éppen az a körülmény, hogy vidéki elszigeteltségében – Tómiban – oly kevéssé vették és veszik figyelembe.
Azt hiszem, nem kell fölöslegesen hangsúlyoznom minden igazi költői érték iránt való egészen különleges finom érzékedet, s azon kívül azt a mély humanitást, mely ezeknek a kérdéseknek elbírálásánál Téged, Mélyen Tisztelt Kedves Barátom mindég vezetett, s melyről nekem magamnak személyesen is nem egy alkalommal lehetett meggyőződnöm.
Nagyon kérlek tehát, hogy amennyiben még nem döntöttetek, döntéseteknél vegyétek fontolóra ezeket a körülményeket.
Nem ide tartozik, de hadd említsem meg most, karácsony előtt, ebben a levelemben, hogy a kevés könyv-élmény közül, amelyre ebben az esztendőben rossz szemem és rossz idegeim képessé tettek: kimagasló, el nem felejthető és lelkem szerves részévé vált hatalmas élmény volt a Te könyved: ”Keresztül-kasul az életemen.” Olyan jól esett érezni, hogy a Te költői szellemed teljesen az idők sodrában, mégis időtlenül fölényesen lebeg világ és történelem felett.
Nagyon meleg üdvözlettel és kézszorítással

mindég híved:
Reményik SándorClujStr. Filipescu 6.
Babits a Nyugat 1940. augusztusi számában Az erdélyi költő címmel írt tanulmányt Reményikről, amikor Erdély Reményik ötvenedik születésnapját ünnepelte6. Ennek a cikknek a szerkesztési munkálatait világítja meg az alábbi, Gellért Oszkárnak írott levele:
BABITS – GELLÉRT Oszkárnak
[Esztergom, 1940. aug. előtt]
Kedves Oszkár,
nagyon kérlek, ha nem tudnál már küldeni korrekturát, javítsd ki magad, szokott szerető gondokkal, (pl. hogy a szerelmetlenséget ne szedjék szemérmetlenségnek).
Arra kérlek azonban hogy ebben az esetben is küldj nekem egy levonatot a cikkről. El akarom küldeni Erdélybe. (Kérlek azonkívül, küldd vissza a kéziratot is.)
Ilonka versének korrektúráját mellékelem.
Sokszor ölelMihály

U.i. A cikk nem Könyvről-könyvre. Tehát az alcímek, mint jeleztem, elmaradnak, s az egész egyben szedendő.
Babits Reményikről szóló cikke ismét feleleveníti az erdélyiség kérdésének mibenlé­tét az irodalomban. Reményik ötvenedik születésnapját Jancsó Elemér irodalomtörténész, Reményik első monográfusa Az ötvenéves Reményik Sándor cikkével köszönti.7 Jancsó írása ebben a kontextusban azért kap különös hangsúlyt, mert 1935-ben a Nyugatban megjelent Erdély irodalmi élete 1928-tól napjainkig című, a transzilvanizmus lényegéről nagy vitát kiváltott cikkében8 megfogalmazott nézeteit Jancsó újragondolja. Jancsó pontosan Reményik költészetének sajátosan erdélyi jellegét kérdőjelezi itt meg: ,,Lehet-e Áprily és Reményik költészetét »erdélyinek« nevezni? Vajjon azon a tényen kívül, hogy köteteik Erdélyben láttak napvilágot, van-e olyan vonás verseikben, ami »erdélyi« és elütő az »általános magyartól«? […] A transzilvánizmus költői értelmezése tőlük ered és hatása letagadhatatlan […]. Ez az erdélyiség azonban még náluk sem állandó fogalom. Áprily verseiből inkább mithologikus és parnasszista köpenyben lép elénk, Reményiknél egy »új lelkiség« humanista bélyegét hordja.”9 Jancsó ebben a cikkében arra a kérdésre, hogy elkülönülés-e az erdélyi irodalom az általános magyar irodalomtól, azt a választ fogalmazta meg, hogy nem, csak annak egy provinciális elágazása. A közös ős Jancsó szerint, ami a széttagolt lelkiterületet összefogja, az Ady Endre és a Nyugat. Jancsó 1935-ös álláspontján a babitsi egységteremtő gondolat érvényesült, amelyet kortársai erős vehemenciával transzilvanizmus elleni támadásnak véltek. Jancsó Reményik ötvenedik születésnapjára írott köszöntő cikkében 1940-ben, majd két évvel később a Reményikről írott monográfiájában10 újragondolja korábbi álláspontját, és ez pontosan itt érzékelhető: ,,Reményik és Áprily voltak azok, akiknek versei a legköltőibb transzilván életeszményt tükrözik vissza. Reményik transzilvánizmusa természetesen egyéni […],” végül Jancsó kimondja: ,,Reményik Sándor maradt a lírában a transzilvánizmus legkitartóbb védője.”11 Reményik versei Jancsó megfogalmazásban nemcsak versek, hanem az erdélyi magyarság számára megfogalmazott életprogramok. Jancsó tehát annak ellenére emeli ki Reményik transzilvanizmusát, hogy Reményik Jancsó 1935-ös cikkének transzilvanizmust elmarasztaló ítéletét az Erdélyi Helikonban visszautasította.
Babits Nyugatban megjelent, Reményikről szóló, Az erdélyi költő12 című cikkét követi a folyóirat felhívása az egységes magyar szellemről.
NYUGAT – REMÉNYIK Sándornak
[Budapest, 1940. nov. 4.]
Kedves Barátunk,-
felhivjuk szives figyelmedet arra a körkérdésre, melyet folyóiratunk az egységes magyar szellemről rendezett novemberi számában.
Nagyon örülnénk, ha decemberi számunkban a Te hozzászólásodat is közölhetnőnk s ha kéziratodat – egy-két Nyugat oldalra gondolunk, de tetszésed szerint kisebb terjedelmü is lehet – legkésőbb december 15-ig hozzánk juttatni szives lennél.
Tisztelő igaz hived
Babits Mihály Schöpflin Aladár Illés [!] Gyula
A folyóirat decemberi száma Reményik válaszlevelét közli.

REMÉNYIK Sándor – BABITSNAK13
[Budapest, 1940. nov. 4.]
Budapest, Lorántffy-kórház, 1940. nov. 4.
Igen Tisztelt Kedves Barátom!
Öt hónapja vagyok Budapesten, a történelmi sorsfordulókat éltem át ebben a kicsiny kórházi szobában, alig-alig véve tudomást eddig a körülöttem zúgó eseményekről. Ami nemzetemet, Erdélyt s mindezekben önmagam jobbik lényét érintette, alig jutott tudatom küszöbére. A beteg idegek börtöne minden román börtönnél, minden 22 évi babiloni fogságnál sulyosabb természetü, mert másfajta börtönökben ur lehet a lélek, akárhogy megalázzák, de kényelmes kórházi szobában is nyomorult rabszolga, mivel önmagát veszítette el. – Most jobban vagyok, s mindezeket csupán azért bocsátottam előre, hogy némileg megindokoljam, miért nem tehettem szívem szerint azt, amit tennem nem engedett a betegség. A Nyugat augusztusi számában olvastam „Az erdélyi költőről” szóló tanulmányodat. Most köszönöm csak meg. De egész lelkemből. Akkor is mélyen megindított és magasra emelt, most még inkább, hogy tisztább szemmel olvasom. Én önmagamban mindég elválasztottam a költőt az embertől. Csodálkozva érzem, hogy Te, aki az életemből alig ismersz valamit, milyen lényegesen látod az embert is bennem. Tehát a költészet mégis lényegadás. Én ugy éreztem mindég, hogy az ember semmi bennem, a költő pedig különös percek felvillanásaiból összeragyogó drága káprázat, ajándék-valami. Te azzal végzed, hogy az embert és a magyart egyformán látod bennem, az erdélyi magyart. Köszönöm, hogy látod, igen erős vigasztalás és biztatás ez nekem a jövendőre nézve is, ha ilyen számomra adatik még. Külön köszönöm azt, amit „a szerelmetlenség titkairól” oly finom megértéssel és gyöngéd tapintattal megírtál. Ezt így, velem kapcsolatban még senki el nem mondotta. Általában vallom ma is azt, amit 1918-ban a magam és az erdélyi irodalom „történelem előtti korszakában” Neked írtam, mikor első szárnypróbálgatásaimat színed elé küldtem: Magasabb, „szakszerűbb” és sulyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet.14
Most pedig még ennyit: Ma vettem a Nyugatnak levelét, mely a Te nagybecsű aláírásoddal ellátva is arra kér, hogy az egységes magyar szellemről rendezett vitában magam is részt vegyek írásommal.
Nagyon kérlek, engedjétek el nekem ezuttal a hozzászólást. Szívesen szóltam volna hozzá, de erőtlen még a hang annyi szenvedés után és fáradt az agy és zavart a szív. Ilyen felelősségteljes hozzászólást csak teljes erőből lehet kicsendíteni. Annál kevésbbé tehetem, mert a transzilvánizmus kérdése óhatatlanul szőnyegre kerül, és én azt sem babonának, sem konjukturának, de egyszerűen egy puszta színnek vagy árnyalatnak sem tartom a magyar egység keretén belül, hanem mindezeknél sokkal többnek. „Titoknak, Északfoknak, idegenségnek” – de olyan idegenségnek, amelyből megtermékenyül az egyetemes magyar Lélek.
Isten Veled. Hálás tisztelettel és szeretettel köszönt régi és mindég igaz híved:
Reményik Sándor15

Reményik Sándor 1941. január 18-án második alkalommal kapott Baumgarten-díjat, ugyanekkor Tompa László erdélyi költő is Baumgarten-díjban részesült.
Az események sorát Reményik Fény-torony16 című verse követi, amely a Pásztortűz február 11-i számában jelent meg, a következő ajánlással: Babits Mihálynak, aki most tartotta székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián.
Ez az ajánlás pontosítást igényel, hiszen Babits 1940. április 26-án meghívást kapott a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságára, de székfoglalójára – amelyet egy éven belül meg kellett tartani – egyre súlyosbodó betegsége miatt csak 1941. március elején került sor, ekkor sem ő, hanem barátja, Rédey Tivadar olvasta föl helyette.17 Babits utolsó verse Reményik versére adott válasz: Egy verses levélre18 címmel.
Babits és Reményik levélváltása megrendítő párbeszéd: Reményik a szenvedés elviselésének a módjára kérdez rá költői kérdések sorában, mélyen átérzi a költőtárs és barát Babits betegségének súlyosságát, az átélt testi-lelki gyötrelmeinek tragikumát. Babits megrendítő válaszverse a fájdalom, a kín álomba-halálba lényegülésének kegyetlen pillanatát rögzíti. E két költői pálya párhuzama, bensőséges hangneme az utolsó versváltásban a két költő életének utolsó, a fájdalmak elviselésének körülményei között bontakozott ki.

Jegyzetek: 1 BABITS Mihály, Riportok, interjúk, nyilatkozatok, vallomások., önéletrajzok, s.a.r. TÉGLÁS Andrea – TÉGLÁS János, Bp., Orpheusz Kiadó, 2018, 148–149.2 Nyugat, 1940/5.3 Általános meglepetésre együtt szerepelt Babits e versével Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Kassák, Márai, Sík Sándor, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kodolányi, Tamási, Veres Péter írásaival. Vö. BABITS Mihály, ,,Engem nem látott senki még.” Babits-olvasókönyv, összeáll., szerk. SIPOS Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, 1999, II, 819.4 Vö.,,…kínok és álmok közt…” Czeizel Endre–Gyenes György–Harmati Lídia–Németh Attila–Rihmer Zoltán–Sipos Lajos–Szállási Árpád Babitsról, szerk. SIPOS Lajos, Bp., Akadémiai kiadó, 2004, 299.5 Babits Mihály levelezése 1939–1941, s. a. r. MOLNÁR Ildikó, Bp., Magyar Napló Kiadó, megjelenés előtt.6 A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án jegyzi a történelem. Ezért teszi Babits a tanulmányhoz írott jegyzetében a következő megjegyzést: ,,A költő hazája nemsokára visszakerült az anyaországhoz.” = BABITS Mihály, Írók a két háború közt, Bp., Nyugat Kiadó, 1941, 285. Babitsnak 1940. szeptember 27-én a Hídban jelent meg Erdély című verse ebből az alkalomból.7 JANCSÓ Elemér, Az ötvenéves Reményik Sándor. Református Élet. VII. évf. 31. sz. 1940. szept. 7. Bp.8 A cikk és általa kiváltott vita részletes feltárását lásd: MOLNÁR Ildikó, Az irodalom társadalmi funkciójának esete a transzszilvanistákkal. Jancsó Elemér erdélyi irodalom-képéről. Korunk 2011/7.9 JANCSÓ Elemér: Erdély irodalmi élete 1928-tól napjainkig. Nyugat 1935/8.10 JANCSÓ Elemér, Reményik Sándor élete és költészete. In. Erdélyi füzetek. Lyceum Nyomda, Kolozsvár, 1942.11 JANCSÓ Elemér: Az ötvenéves Reményik Sándor. Református Élet. VII. évf. 31. sz. 1940. szept. 7. Bp.12 Nyugat, 1940/8.13 Nyugat, 1940/12.14 Babits Mihály levelezése 1918–1919, s.a.r. SIPOS Lajos, Bp., Argumentum Kiadó, 2011, 154.15 A levélből részleteket közöl Pomogáts Béla: Reményik Sándor és Babits Mihály című tanulmányában. https://www.eirodalom.ro/irodalom/tanulmany/item/918-remenyik-sandor-es-babits-mihaly.html letöltés dátuma: 2018. 10. 23.16 A vers szövege megjelent még: SIPOS, 1999. 734-735.17 „Engem nem látott senki még.” Babits olvasókönyv II., szerk. SIPOS Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány–Korona Kiadó, 1999. 824.18 OSZK Fond III/1991, A kézirat adatai szerint Török Sophie utólagos rájegyzése szerint 1941 februárjában és márciusában készült. Vö.: ,,…kínok és álmok közt…” Czeizel Endre–Gyenes György–Harmati Lídia–Németh Attila–Rihmer Zoltán–Sipos Lajos–Szállási Árpád Babitsról, szerk. SIPOS Lajos, Bp., Akadémiai kiadó, 2004, 300.