Légszomjban szenvedő nyelv

Adorno elhíresült mondata, mely szerint „Auschwitz után verset írni barbárság”, máig rengeteg vitára ad okot. Pilinszky János például az adornói alaptétel cáfolatára Paul Celant hozza fel, aki szerinte Auschwitz utáni verseket írt, és ugyanezt gondolja Tadeusz Różewicz vagy Samuel Beckett költeményeiről is. Ebből a gondolatmenetből kiindulva, ha nem is lehet/szabad egyértelműen kijelenteni, hogy értelmetlen, mindenképpen adódik a kérdés: lehet-e már verset, érvényes verset írni (érvénytelent meg minek?) egy olyan világjárvány idején magáról a járvány okozta traumáról, amelynek csak a kezdete bizonyos? Mint ismeretes, 2020 márciusa óta beszélhetünk a koronavírus-járvány közép-kelet-európai jelenlétéről, amely azóta világméreteket öltött, de hogy még mindig az elején vagyunk-e, a közepénél, vagy kifele tartunk-e belőle, valószínű, még senki nem tudja megmondani. Tény, hogy a társadalom, a gazdaság működését súlyosan érintő, a kulturális élet hagyományos, személyes közegeit megbénító, az egyes ember mindennapjait ellehetetlenítő láthatatlan ellenség következményeiben nagyon is kézzelfogható jelenléte (karantén, megbetegedések, elhalálozások) azonnali reakciót váltott ki a tudós- és művészvilágból. A járvány mint téma és hatás, illetve a miatta kialakult léthelyzetre való reflektálás behálózta nemcsak a közbeszédet, hanem részévé vált a kultúrateremtő aktusoknak is: videómegosztókon raktárkoncerteket nézhetünk, a közösségi oldalakon online könyvbemutatókon és író-olvasó találkozókon vehetünk részt, irodalmi folyóiratok online felületén tematikus rovatban karanténtörténeteket olvashatunk, nem beszélve egy-egy múzeum, alapítvány vagy politikai szervezet által meghirdetett, a karantén tapasztalatait elbeszélő dokumentumértékű vagy szépirodalmi szövegekre kiírt pályázatokról stb. S mint ahogy minden bizonnyal az adornói tétel ellen és mellett érvelők vitája sem jut nyugvópontra, valószínű, a fentiekben megfogalmazott dilemma sem dönthető el végérvényesen. Ami viszont egyértelműen körvonalazódni látszik: hogy a járvány teremtette léthelyzetre adott kulturális-irodalmi válaszok száma – kis túlzással persze – a járványterjedés sebességével együtt exponenciálisan növekszik, ugyanúgy, ahogy korábban, a 20. században értékképző, kultúrateremtő eredővé vált az első és a második világháború, valamint részben a kommunizmus okozta tragédiák műalkotássá lényegítése. Azt persze ki tudná megjósolni, hogy a jelenleg kialakult helyzetre a kultúra közegében, különösen az irodalmiság igényével megfogalmazódó válaszok mit és mennyit fognak érni az idő mérlegén? Ki tudná ezt eldönteni, amikor nincs meg hozzá a kellő időbeli távlat, az utólagosságból adódó többlettudás? Egyáltalán szükséges-e ez az időbeli eltávolodás, vagy épp erre, a dolgok közepéből való reflexióra van szükség a hiteles dokumentálhatósághoz, művészi megjelenítéshez?

Amennyire a fent vázolt körülmények között megállapítható, úgy tűnik, Jenei Gyula és Verebes György Légszomj című kötete is (méltán beszélhetünk társszerzőségről, hiszen Verebes grafikái a könyv minden oldalán dialogizálnak Jenei verseivel, sőt, abban az esetben, ha a vers többoldalas, akkor oldalanként még egy-egy grafika társul a szöveghez) az Adorno-féle továbbhagyományozódó vita részévé válik. Puszta megjelenése ugyanis azt állítja, van, lehet vers háború idején is, amennyiben – a közbeszédben is tapasztaljuk – a járvány elleni védekezés a háborús retorikát léptette működésbe. A múzsák tehát nem hallgatnak. A kérdés azonban az, hogy miként beszéltetik a költőt, a képzőművészt.

Ha nem is barbárság járvány idején a járványról verset írni, Jenei Gyula könyvét olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy az a negatív töltetű mentális és lelkiállapot, a közérzet, amelyet a 21. század második és harmadik évtizedének fordulóján az emberekben létrehozott, (maradandó?, átmeneti?) nyomot hagy nemcsak a közbeszéd, hanem közvetve vagy közvetetten a szépirodalmi művek egy része nyelvének szövetén is. Jenei könyve nem csak azért szándékoltan egynemű, mert minden egyes szöveg a vírusjárványról, a miatta kialakult szorongásról, (halál)félelemről („milyen sietősen fogy az út, / s milyen következetesen maradnak el a társak” – NEGYVENHETEDIK NAP / 04. 26.), az embertársakhoz való viszonyulás megváltozásából, a világundorból fakadó bűntudatról („így csak a rosszkedv marad, hogy megint elmulasztottam valamit, / amit talán mégis meg kellett volna tennem” – TIZENHETEDIK NAP / 03. 27.), az emberi szabadság korlátozásáról és az élet általános ellehetetlenülésének drámájáról szól, olykor ironikusan („beszüntettem a levegővételt” – NEGYEDIK NAP / 03. 14.). Azért is egysíkú és hangszerelésében monoton, mert a „költői” regiszter, amelyen ezt megteremti, szintén jelzi, hogy nem lehet a járvány előtti versbeszédben megszólalni. Úgy tűnik, nemcsak tematikailag válik a vers karanténverssé, hanem maga a versnyelv is karantén-versnyelvvé alakul át, mintha a versek szövetét is átjárná a vírus. Akár bántó is lehetne Jenei Gyulára mint alkotóra (aki már bizonyította, hogy tudja, mi a vers!) és az eddigi költészetére nézve, hogy imént a költői szót idézőjelbe tettem, de nem erről van szó: hanem arról a – ha nem is a kötet minden pontján kitapintható, de összességében meggyőző – stilisztikai megformáltságról, amely az élőbeszéd szürkeségével, szinte bántó kopárságával reflektál a hétköznapok történéseire, a hatalom intézkedéseire, a média, a politika manipulációira. Olyan versnyelvet teremt, amely, akár a maszk alatt az emberek, levegő után kapkod, akár a lélegeztetőgépre került súlyos betegek, légszomjban szenved (ilyen értelemben is rendkívül pontos metafora a kötet címe): a központozás ugyan nem marad el, de a sorok kisbetűvel kezdődnek, mintha félbeszakított monológok lennének, amelyek zihálásokra, napokra szakadnak, de amelyek mégis egymásba kapcsolódva egyetlen nagymonológgá változtatják a könyvet. A (nagy)monológjelleget kevésbé az itt-ott túlmagyarázott-túlfuttatott és ezért didaktikussá váló darabok erősítik (TIZENHETEDIK NAP / 03. 27.; HUSZONHETEDIK NAP / 04. 06.), hanem azok, amelyekben a felsorolás a lírai narrátorban végbemenő képzettársítás nyelvi alapja, s amelyekben a világos és sodró erejű mondatfűzésnek köszönhetően különböző időrétegek kapcsolódnak össze, a többféle időben vibráló tudatot vagy a tudat által pörgetett időt, az időszeletek közötti síkváltásokat jelenítik meg (HARMINCEGYEDIK NAP / 04. 10.; NEGYVENEDIK NAP / 04. 19.).

Ez a depoetizált nyelv a kötet címén kívül alig enged be költői képeket, de amikor igen, akkor azoknak éppen a költőietlenített kontextus ad különös hangsúlyt. Ilyen például a megfertőződéstől való szorongás („lepkeként verdes bennünk / a szorongás” – ELSŐ NAP / 03. 11.) vagy a betegség, öregedés, halálfélelem képi megjelenítése („csoszogósan vánszorgott alatta a járda” – NEGYVENEDIK NAP / 04. 19.; „a képzeletemben, / mint horrorfilmben, / megszámlálhatatlan víruskamikaze kerengett” – ÖTVENÖTÖDIK NAP / 05. 04.). A képi beszédet háttérbe szorító-kiiktató élőbeszéd-szerűséget, a líraiságot kiiktató költői nyelvet az is magyarázza, hogy a szövegek lírai kódoltságuk ellenére kilépnek a lírából, és elmozdulnak az epika felé. Nincsen ugyanis címük: helyükön az szerepel, hogy az adott szöveg a karantén hányadik napján és milyen dátumon készült, vagy hányadik és melyik napjáról szól. Ez a Mikes Kelemen Törökországi levelek című művére utaló eljárás Jenei kötetének darabjait az irodalmi napló és levél műfajához köti, ugyanakkor elvezet a dokumentumprózáig (elég, ha csak Kuncz Aladár Fekete kolostorára gondolunk), a szépirodalmi és a történeti narratíva határvidékére. Ebben az olvasatban a könyv 29 lírai bejegyzése – amely a járványidőszak 237 napjának, mintegy 8 hónapnak a karanténélményét, -reflexióját rögzíti/tömöríti (az első bejegyzés 03. 11-hez, az utolsó 11. 02-hoz kötődik) – a társadalomban marasztalt, de embertársaitól távol tartott, lakásába és önmagába száműzött beszélő lelkiállapotának, élet- és kultúrafelfogásának, az őt manipuláló média, a róla, de nélküle döntő politikai hatalom, félelmetes társadalmi gépezet működésének, saját pesszimista emberképének, élet- és világundorának, lemondásainak és halálfélelmének a krónikás igényével megjelenítő lírai narrációja. Ugyanakkor azáltal, hogy a költő nem jelöli az évet (2020), az időben való konkrét megtörténtséget az időtlenségbe emeli (vissza), érzékeltetve, hogy bármikor, újra és újra megtörténhet a vírus okozta járvány, és állandósulhat a bezártság mint léthelyzet.

Jenei Gyula könyve kényelmetlen olvasmány, olyan, mint „éhező” embernek József Attila „Harmadnapja nem eszek” típusú, a léthiányban vergődés drámáját felmutató verseit olvasni. Kényelmetlen, mert napi önmagunkkal, korlátainkkal, bűneinkkel szembesít. És felkavaró, mert pesszimista. Azt érzékelteti, hogy a járvány fokozottan előhozza az emberben a torzulásra való hajlamot, és nem képes eljutni a felismerésig, hogy ez az időszak arra való alkalom is lehetne, hogy jobbá váljék, vagy felkészüljön a jobbá válásra. Marad olyan, amilyennek már a görögök látták: „az elején sokan mondogatták (…): / a járvány után nemcsak más, / de jobb lesz a világ. / emberibb. / mintha lehetne mérni a jóságot mérlegen vagy centivel. / pedig a görögöktől is tudhatjuk, az ember nem jó, csak csodálatos. / más fordításban: a sok szörnyű csodafajzat között / a legszörnyebb” (KÉTSZÁHARMINCHETEDIK NAP / 11. 02.). Ennek a szenvedő, kiszolgáltatott, eltorzult, megváltatlanságra ítélt embernek a képi megjelenítői Verebes György szintén felkavaró fekete-fehér grafikái, amelyek a világ nélkül, de mégis a világra tudatosan reflektálni akaró embernek (a versek/lírai naplójegyzetek beszélőjének) a törekvését is kigúnyolják, érzékeltetve: itt valami végérvényesen bevégeztetett, és már soha nem lesz, nem lehet olyan az ember, a világ, a kultúra, a vers, mint Auschwitz előtt, illetve Auschwitz után és a járvány előtt.

*

(A világ a szabadulószobából.
Appendix a Légszomjhoz)

A Légszomjról szóló kritikámat közvetlenül a kötet megjelenése után, 2021 áprilisában írtam meg, amelynek publikálása objektív okok miatt váratott magára. Abban úgy fogalmaztam, hogy a járvány okozta traumákra adott kulturális-irodalmi válaszok száma a járványterjedés sebességével együtt exponenciálisan növekszik. Akkor még nem tudhattam, hogy Jenei Gyula sem tétlenkedik, és – mivel a járványhelyzet lényegileg azóta nem változott – továbbírja könyvét, amely meg is jelenik még a Légszomjról írt reflexióm előtt. A világjárvány által meghatározott alkotói döntés és gesztus kívánta meg tehát, hogy magam is folytassam kritikámat, mintegy utóiratszerűen rögzítsem, hogy az ugyancsak Verebes György grafikáival megjelenő, a 2021 márciusától decemberéig tartó időszakot lefedő, 66 jegyzetverset tartalmazó Szabadulószoba – amelynek első ciklusa a Légszomj változatlanul hagyott anyaga, kiegészülve a kötetcímmel azonos című ciklussal – miként írja tovább, esetleg helyezi új horizontba a korábbi könyvet.

Mint ismeretes, a szabadulószoba olyan játék, amelyben a résztvevőknek megadott időn belül logikai vagy ügyességi feladatok segítségével kell kijutniuk egy szobarendszerből. A feladatokat egyénileg vagy csapatban lehet megoldani, a játékosok pedig a játék alatt elveszítik az időérzéküket, mert magával ragadja őket a feladatmegoldás láza. Jenei Gyula kötetének metaforikus címe a definícióhoz képest vagy becsapásnak minősül, vagy ironikusan olvasható. A jegyzetversek tanúsága szerint ugyanis – hiába telt el egy év – a koronavírus-világjárvány okozta bezártságból nincs szabadulás, ráadásul a halálos játékba a résztvevők nem önként léptek be, nem tudni, ki a játékmester, illetve nincs meg az esetleges szabaduláshoz szükséges gondolkodásmód és eszköztár. Ami aggasztóbb – és ezért kételyeim is vannak a továbbírás szükségességét illetően –, hogy mintha a reflektáló én is áldozatává válna ennek az állandósulni látszó, kilátástalan léthelyzetnek. A Légszomjban megteremtett depoetizált költői nyelven beszél tovább, tehát poétikai regiszterben nem hoz újat, valószínűleg azért, mert megalkotója ezt a líraiságot felszámoló vagy azt nyomaiban őrző, többnyire publicisztikai stílusú, napló- és jegyzetformát gondolja még mindig az egyetlen érvényes megszólalási módnak. Ilyen értelemben nem is tűnik fel, hogy új, önálló hang született volna, és nem változik a beszélői (ön)reflektív nézőpont sem.

Változott azonban valami más, s ez az, ami még több aggodalomra ad okot a Szabadulószobát olvasva: hogy ennek a könyvnek az új része mintha más összefüggésbe helyezné az emberek iránti részvétet, az etikus-humánus viszonyulás kifejeződési formáit, az egyéni létezés és a mások szabadsága határai kijelölhetőségének-­kijelölhetetlenségének problémáját. Sokkal nagyobb teret szentel ugyanis a „járványdepresszió”-nak [Hatodik jegyzetvers (2021. március)], a járvány okozta társadalmi torzulásoknak, és mintha az időközben piacra dobott s ezért a ciklus jegyzeteinek új témájaként helyet kapó vakcina tekintetében, az oltás kontra nem oltás, valamint a maszkhasználat körüli társadalmi hisztériában maga az én is türelmetlen(ebb) lenne [Negyedik jegyzetvers (2021. május); Ötödik jegyzetvers (2021. május)]. Az a megdöbbentő, hogy Jenei kísérletet sem tesz a médiában és a közbeszédben működő megosztottság versben történő felszámolására vagy valamilyen új poétai-poétikai beszédmód, nézőpont kialakítására, sőt maga is beleáll a megosztó, egyoldalú retorikába. Meglátásom szerint így válik az oltáspártiak szája íze szerinti, ideologikus szólammá a Szabadulószoba című ciklus. Részleges, ironikus felismerései is éppen ezért nehezen hihetők („elvégre nem az ember a lényeg, / hanem az elv” – Első jegyzetvers (2021. szeptember)), mert maga is a társadalmi többség elvei nevében ítélkezik/minősít. Ebben a megközelítésben ezt a bírálatot nem enyhíti ennek a pozíciónak, a szerepet önigazoló gesztusnak a nyílt vállalása sem: „az újabb szövegekkel viszont színt vallottam, / besoroltam magam az oltakozók táborába. / okos író ilyet nem tesz. nem politizál, / nem foglal állást társadalmat megosztó kérdésekben” [Negyedik jegyzetvers (2021. december)]. S még ha az írástudó felelősségét mérlegre tevő gesztus ellenére is [Tizenötödik jegyzetvers (2021. április)] egyfelől felháborító ez az emberi-költői attitűd, még ha érthetetlen is, hogy milyen, nem egyértelműen leszögezett érvek mentén pozicionálja magát és mond ítéletet az én másokról [Hatodik jegyzetvers (2021. április); Nyolcadik jegyzetvers (2021. április) stb.] – ami végletes álláspontjánál fogva az ezt szóvá tevő kritikust is könnyen megbélyegezheti –, másfelől a kötet, ha fel nem is menti az ént, de megalapozza, igazolja ennek a beszédmódnak a (részleges) létjogosultságát. Ez pedig a beszélő hipochonder volta, valamint az őszintén megnyilatkozó, a ciklus egészét, így a könyv alaphangját is meghatározó (halál)félelem. A járványhelyzet élet-halál kérdésként való megközelítése pedig érthetővé teszi az emberektől való viszolygását [Nyolcadik jegyzetvers (2021. március)], a belőlük való kiábrándulását [Tizennyolcadik jegyzetvers (2021. március)], azt, hogy legintimebb emberi kapcsolatait is a járványhoz való viszonyként képes megélni [Első jegyzetvers (2021. április)]. A megállapítás pedig, mely szerint „unom / […] / a szabadulószoba / reménnyel telipakolt kilátástalanságát” [Negyedik jegyzetvers (2021. október)], olyan létfilozófiai summázattá válik, amely azt sugallja, a vírusjárvány és az általa okozott rettegés a létezés maga, a lét maga a szabadulószoba, amelyből csak a halál válthat ki/meg. Ennek a reménytelen-reményteljes perspektívának a körvonalazódása lehet az olvasó jutalma egy olyan – adornói értelemben vett – vírus fertőzte jegyzet(líra)nyelven, amely bár itt-ott ezen belül is bántóan hétköznapi, triviális [Negyedik jegyzetvers (2021. április); Tizenegyedik jegyzetvers (2021. április); Második jegyzetvers (2021. szeptember)], szövetén mégis meg-megpillantható a szépség egy-egy mozaikja, mint ahogy fel-felderengenek járvány előtti életünk emlékcsíkjai vírus fertőzte tudatunkban [Tizenhetedik jegyzetvers (2021. április); Második jegyzetvers (2021. május)].

Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj. Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, 2020; Jenei Gyula – Verebes György: Szabadulószoba. Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, 2022.

‍