.svg)
Több szinten is próbára teszi előítéletünket a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház tavaly ősszel bemutatott előadása (szövegíró és rendező Radu Afrim). Hiszen a produkció által kikezdett „előre gyártott elemeink” a formai és a tartalmi elvárásainkat is érintik. Aki nem készült fel arra, hogy a roma közösséget egy teljesen újszerű megközelítésben, a színházi eszközöket pedig helyenként a kispadra ültetve kell szemlélnie egy színházi előadásban, vélhetően kissé elégedetlenül távozik az Emberek és krumplik (Despre oameni și cartofi) című produkció nézőteréről.
Pedig az említett többszintű kánonromboláson túl – Radu Afrim egy olyan filmes színházi élménnyel csomagolja fel nézőjét, amelyet ma keresve sem találunk a hazai színházi prérin. Ha pedig kutatunk ilyen produkció után, akkor leginkább a független színházak táján találhatnánk rá, hiszen jobbára ebben a közegben merik vállalni egy, a kánonokból több tekintetben is kilógó előadás megszületésének többféle kimenetellel kecsegtető rizikóját.
Rögtön a végével kezdeném a produkció bemutatását, éspedig azzal, hogy a 2012-ben a Kovászna megyei Kilyén község határában történt borzalmas vonatbaleset – amelyben hat roma nő és két roma férfi vesztette életét a krumpliszedésből hazajövet – olyan komplex művészeti terméknek szolgált nyersanyagául, amelynek őszintesége még akkor is mellbevágó, ha közben ilyen-olyan esztétikai és formai aggályokat sem tudunk elfojtani. Persze, mindezt szigorúan előadás után rakhatjuk össze magunkban, mert előadás közben szusszanásnyi időnk sincs, úgy hömpölyög felénk a lecsupaszított tragikum, amelynek sűrűsége nem hasonlít hétköznapjainkra. És azért emelem itt ki az őszinteséget, akár esztétikai kategóriaként is, mert a produkció végén tételesen is elhangzik az alkotói vallomás, miszerint e színházi vízió megálmodója, kitalálója és megszövegezője „már nem tudja, mit is akart mondani az előadással”. Valóban nem szeretnék misztifikálni, de ennyire nyers megfogalmazásban még sehol sem találkoztam azzal, amikor az alkotó teljesen felvállaltan azonosul a befogadóval, kiáll és elmondja (egyik szereplője hangján), hogy letaglózza a nyersanyag, amelyet éppen művészeti keretbe helyezett. Radu Afrim tehát csak látszólag hagy bennünket magunkra a dokumentumfilm, a dokumentarista és avantgárd színház határán, ahol egyébként a színész állandó mellékszerepbe kényszerül, így színészi alakításról gyakorlatilag nem is beszélhetünk.
Radu Afrim a kilyéni tragédia három személyes utótörténetét „nyomozta ki” dokumentumfilmes eszközökkel és megjelenítésben. Zömében magyar nyelvű vallomások ezek, a színpadi jelenben megfogalmazott román szinkronfordításban. A produkció hozzávetőlegesen hetven százalékos dokumentumfilmes fölényében a színházi nézőtérről ezekkel a sztorikkal ismerkedünk meg és azonosulunk: egy nyolcvanon túli nagymama történetével, aki két felnőtt, gyermekeket nevelő lányunokáját veszítette el a balesetben; a harmincon túli, háromgyermekes Tünde napi kínlódásaival, hogy a létminimum alatt tengődő család életét fenntartsa; illetve egy ötgyermekes apa és gyermekeinek nyomorúságával, miután a családanya ugyancsak a vonat kerekei alatt végezte, lelki nyomorék sarjait hagyva maga mögött. Mindenik megrázó vallomásról könyvet lehetne írni, emitt azonban azt emelem ki, amely egy másik perspektívából is velőtrázó (bár semmi efféle rangsort nem lehet itt felállítani a történetek között). Ennek forgatása után a valóság brutálisan tovább alakította a történetet. Az egyik dokumentumfilmes betétben a háromgyermekes Tünde arról mesél, hogy kenyérkereső férje elvesztése miatta szó szerint is sínylődő családjának egyetlen reménysége a kamaszodó legnagyobb gyermek, a tehetséges focistának készülő Leonardo, aki továbbtanulva kitör majd abból a kilátástalanságból, amelyben ő, az iskolázatlan anya létezni, túlélni próbál. A filmben megjelenik az apját azóta is sirató fiú és mesél jövőbeli terveiről. Aztán a film hirtelen megszakad és a színpadon a női fordító-kérdező-ceremóniamester szerepét betöltő színésznő, Ioana Alexandrina Costea bejelenti: a fiút 2018 júliusában halálra gázolta egy autó. Vele együtt lett oda az anya és egyben a család reménysége is… A hétköznapi valóságnak ez a metsző, kegyetlen beavatkozása is Afrim mondandóját igazolja morbid hangszerelésben: a mélyszegénységben élő roma közösségben – amelyet mi legjobb esetben is arctalan masszaként szemlélünk – egy ember halála bizony egy világ megsemmisülését jelenti, annak a perspektívája foszlik semmivé általa, hogy ez az időtlennek tűnő silány állapot valaha is, még az örökkévalóság előtt megszűnhet. Itt adja fel a néző azt, hogy pusztán csak műalkotásként szemlélje a vásznon, színpadon történőket.
Persze „vérlázító”, hogy az egyszeri színházi néző befizet egy várhatóan színházi, ártalmatlan esztétikai keretek közé zártnak vélt roma téma megjelenítésre, és akkor Radu Afrim a képébe vágja ezt a se nem filmes, se nem színházi, hanem folyamatosan a kettő határán zsonglőrködő előadást. Hatását aztán még napokig hurcolhatjuk magunkkal, akár egy túl brutálisra sikeredett pszichoanalitikus mélyelemzés lelki karcolásait. Nem szokás ilyeneket írni egy előadás méltatásában, de személyesen is mérhetetlenül hálás vagyok az író-rendezőnek, hogy ezt a valóságot a képembe vágta.
Először is rámutatott arra: a színházi nyelv értelmezhető úgy, hogy csupán nélkülözhetetlen szolgálóleánya egy olyan témának, amelyet egészében és hitelesen nem is a film, hanem egyértelműen a dokumentumfilm tud megjeleníteni. Afrim egy pillanatig sem titkolja ezt a „szereposztást”: a színpadtér fölé emelt filmvászon egyértelműen a giccses faliszőnyegekkel teleaggatott mélyszegénységet szemléltető díszlet fölé magasodik, amelyben fel-felbukkannak lófejet viselő figurák – a roma létezéshez természetesen társuló és társított lények.
Mit tehet hozzá a színház a dokumentumfilmes tartalomhoz? A poézist, a víziószerűséget, az elviselhetetlen történetek irodalommá, művészetté szublimálását egy olyan szürreális dimenzióban, amelynek tartozéka a fájdalmasan szép színpadi esszé (nevezzük így, hiszen Afrim kortárs íróként, színházi szövegíróként is élvonalbeli!), nem utolsósorban a 4D-s videoklipszerű megjelenítés. Nyilván, ezt a heterogenitást, ugyanannak a tartalomnak a többsíkú és számtalan eszközzel történő képi megfogalmazását alkalmasint félre is lehet értelmezni, miszerint a rendező tétovázik, igazából nem is tudja, hogy miből mennyit kell mérni egy színpadi produkcióban. Ám ott a fricska: magában az előadásban szövegszerűen is elmondja, hogy a nyersanyag letaglózó, helyenként önmagát alakította, írta a műalkotás.
És még egy megjegyzés: a dokumentumfilmben nem a skanzenromával, a negatív és pozitív sztereotípiánkba erőszakosan belegyömöszölt roma emberrel találkozunk. Persze, ellenpontozásként ezt a jelleget is behozza Afrim: az előadásban négy romagyermek is szerepel, aki gyönyörűen táncol. De itt nem is ez a fontos. A megszólalók által olyan csontra csupaszított nyelven megfogalmazott világlátással szembesülünk, amely pőrén közvetíti a tragikumot. Hol vagyunk mi már ettől az ősártatlanságtól, amelyet jobb híján iskolázatlanságnak, analfabetizmusnak szoktunk nevezni?
Pedig csak az a gond, hogy nem értjük. Mert az Emberek és krumplik befogadásához elsősorban nem is esztétikai, történeti tudás kell, bőven elég az, ha a néző a lelkével lát.
Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház. Emberek és krumplik (Despre oameni și cartofi). Írta és rendezte: Radu Afrim. Szereplők: Flavia Giurgiu, Alexandrina Ioana Costea, Anca Pitaru, Liviu Popa, Kozmin Dima, illetve a gyermekek: Emőke, Dávid, Krisztiano, Zsolt. Díszelettervező: Andreea Simona Negrila, koreográfia: Flavia Giurgiu, zene: Kónya Ütő Bence, videó: Ördög Gyárfás Ágota, Vargyasi Levente, Vetró Baji, hangeffektusok és lemezlovas: Nagy Attila.
