.svg)
Szabó András: Épület (2012)
Wittgensteini leltár a szavakról: kalapács, harapófogó, fűrész, csavarhúzó, mérőrúd, enyvesfazék, enyv, szögek, csavarok. (Filozófiai vizsgálódások. 11. §) Fogalmaink szerszámok, a filozófia pedig gondolataink tisztázására szolgáló eszközök szerszámosládája. Filozófus az az ember, aki olyan váratlan és problematikus helyzeteket képzel el, amelyek megítélése, kimenetelei első látásra nem világosak (ellentmondásosak), hogy ezek elvi világossá tétele alapján tájékozódást nyújtson valódi helyzetekben. Olyasmi ez, mint az ötletmegvalósíthatóság vizsgálata a mérnöki munkában. Mielőtt megalkotnák az első, nagyobb léptékű modellt vagy a prototípust, a feltalálók előbb egy kisebb játékszert terveznek, azaz egy voltaképpen önmaguk által kreált „játékproblémát” oldanak meg, amely a további pénz-, idő- és egyéb befektetések előtt igazolja, hogy a megoldás legalább „elvben” működik – fejti ki az analitikus filozófia másik boncmestere, Daniel Dennett legújabb kötetében (Intuition Pumps and Other Tools for Thinking).
A továbbiakban ilyen játékproblémákat ismertetünk Julian Baggini The Pig That Wants to Be Eaten és Daniel Bor The Ravenous Brain című könyve, illetve az általuk referált források nyomán. Közös témájuk az (ön)azonosság, a játék pedig előreláthatóan vesztéssel végződik. Más szóval megkérdőjelezi egyik legmélyebb logikai intuíciónkat, amely szerint minden egyes személy és dolog egységesen önazonos (szubsztanciális), s az azonosság gondolkodásunk bármely lehetséges tárgyára saját maga kapcsán jellemző viszony. Az identitás, az ego, maga az alany a hozzá közelebb lépéssel, nagyítással megszüntethető illúziónak bizonyul – nemcsak a buddhizmus ürességfogalma (sunyata) és a filozófiai dekonstrukció értelmében, hanem az azonosság paradoxonainak analitikus vizsgálata eredményeként is.
Ray Bradbury A békés időjárás évszaka című rövid novellája szemléltet egy ilyen paradoxont. A novella hőse, George Smith Biarritzban nyaral. A festőkirály, az általa rajongásig imádott Picasso pár mérföldnyire vendégeskedik egy kis halászfaluban. Egy tengerparti sétája alkalmával Smith meglesi a homokba rajzoló Picassót. Földbe gyökereznek a lábai, egyszersmind rohanna vissza a hotelbe, valahonnan ásót ragadni, kibányászni, megmenteni az omlós homok legalább egy tömbjét, vagy kőművesért, hogy gipszlenyomatban őrizze meg a művet, esetleg fényképezőgépért, hogy „megörökítse”. Picasso végül csendben távozik, Smith pedig a befogadás, a megőrzés (?) egyedüli lehetséges módját választja, tekintetét a homokra szegezve fel-alá járkál a parton, mígnem mindent elmos a sötétség és a tenger. A számára egyedülállóan értékes műalkotást, az idő múlásának kitüntetett pillanatát csupán egyetlen módon őrizheti meg – éspedig úgy, hogy folyamatosan elmúlni, veszni hagyja.
De a másolatnak talán nem is igazán volna mire hasonlítania. Mikor van „készen”, melyik pillanatban van az eredeti mű teljesen „önmagánál”? Talán ha a lejátszódása, saját hatástörténete végére ér – egy kissé pátoszosan szólva: éppen a megsemmisülésben? A tenger által nyaldosott, szélfútta homokba rajzolt Picasso-remekműnek, egy csupán az előadásban vagy az olvasatban létező, „élő” versnek vagy zongoraszonátának vajon melyik az eredetije? A vers kézirata „eredetibb” példánya valamilyen értelemben, mint a sokadjára antologizált? Ha a színházi előadás kapcsán minden további nélkül elfogadjuk, mi több, az előadás részének érezzük az elmúlást – miért és mit is restaurálunk abban az esetben, ha a festmények idővel fakulnak, sötétednek? Hiszen a legmaradandóbb márványszobor sem örök, fridzsiderbe rejtett pillanat, hanem szintén performansz, előadás.
A saját folyamatszerűségében elkülönböződő, relatív önazonosság, szűkebben véve pedig a megőrzés, restaurálás és identitás klasszikus paradoxona a „Thészeusz hajója”. „Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a »növekvőről« vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. 23.) Ehhez hasonlóan John Locke kedvenc lyukas zoknija kapcsán tette fel a kérdést, hogy vajon hány folt felvarrása után szűnik meg az eredetinek, „ugyanannak” lenni.
Bármennyire fájón érint is azonban az esetenként fetisizált fizikai tárgyak, például a műalkotások bizonytalan létezése az időben, még fájóbb lehet ennél saját elmúlásunk. Maga az emberi test ugyanis Thészeusz hajója – és persze éppígy, tapasztalatilag még nyilvánvalóbban ilyesmi a tudat. Sejtjeink és gondolataink folyton cserélődnek, sőt testünk és tudatunk egészséges élete, megfelelő működése pontosan ez az állandó halódás. Egységes személy mivoltunk – Wittgenstein egy másik hasonlatát kölcsönvéve – legfeljebb egy fonál egységéhez hasonlítható, amely nem azon múlik, hogy egy szál a kezdettől a végéig végigvonul-e rajta, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze „benne”. Énünk egyik pillanata közvetlenül rokon valamivel, amit énünk egy előző pillanatának tekintünk, ilyenként ismerünk el – függetlenül attól, hogy éber állapotban vagy egy álomban tesszük ezt –, de egyébként nincs semmi, ami az egész fonálon végigfutna, legfeljebb „a szálak hézagmentes összefonódása”, ami persze nem „valami” (szubsztancia), hanem csupán az említett hiány pontosabb szerkezeti leírása. (Vö. Filozófiai vizsgálódások. 67. §) Ha pedig az én semmi anélkül, amit hordoz, hogyan hordozhat bármit?
Valós – kvázi semmis – létállapotunk még pontosabb képét nyújtja Derek Parfit kortárs angol filozófus sci-fi gondolatkísérlete a Reasons and Persons 10. fejezetében. Képzeljük csak el, hogy a jövőben a teleportálás lehetséges. Ahelyett, hogy hónapokon át, űrhajóval utazzunk a Marsra, csak megnyomjuk a földi teleportáló fülkében a gombot, és a Marsra juttatott információk alapján a másik bolygón egy pillanat alatt újra összeállítanak, az eredetit pedig az egyszerűség kedvéért és a zavarok elkerülése végett megsemmisítik. Miben különbözik ez az eredeti példány szempontjából a haláltól, ha egyszer a tudatfolyam kontinuitása garantált – továbbra is van tehát valaki, aki „én”, csak éppen nem én mint jelenlegi önmagam vagyok az? Álproblémának tűnik, csakhogy – elég itt arra gondolni, hogy neuronjaink havonta lecserélik minden alkotómolekulájukat – valóban így utazunk egyik pillanatról a másikra.
A filozófusokat szívesen bosszantják azzal is, hogy tevékenységük „elmélkedés a lélek halhatatlanságáról”. Holott, mint azt a mindennapi tapasztalat – például az agyi érkatasztrófát szenvedett idősebb rokon esete – sajnos készséggel igazolja, a „lélek” nemcsak hogy nem halhatatlan, hanem a testnél halandóbb. A nyugati filozófia platonikus-keresztény főáramát tekintve a kritika jogos, sőt a modern filozófia alapító atyja, a test-lélek dualizmust megerősítő, egyébként számos premodern hagyományt sok szálon folytató René Descartes esetében is az. Híres gondolatkísérletében Descartes egy olyan „csaló démon” lehetőségét veti fel, aki megtéveszt a külső, fizikai valóság létezése kapcsán, beleértve akár saját testemet. Csakhogy minél jobban sikerül a megtévesztés, annál biztosabb, hogy a megtévesztés tárgya, én magam létezem. Márpedig ha a kételkedés a fizikai tárgyak létezése kapcsán elvileg ennyire könnyen megy, a gondolkodó, kételkedő, esetleg megtévesztett stb. én kapcsán pedig sehogyan sem, úgymond világos, hogy a kettő egészen másfajta, teljesen különálló és független valóság.
A természettudománnyal, agykutatással lépést tartó modern analitikus filozófia a múlt században nemcsak utóvédharcokra kényszerült, kapitulált, hanem előbb egyenesen átállt a materialista, a tudatot a test működésére „fantáziátlanul” visszavezető (redukcionista) ellenfél oldalára. The Concept of Mind című munkájában Gilbert Ryle egy gondolatkísérlet segítségével veri el a port Descartes-on. Képzeljük el, hogy egy külföldi ismerősünk Kolozsvárra látogat, és arra kér, hogy mutassuk meg neki a Babeş–Bolyai Tudományegyetemet – amely itt az eszmei konstrukció, a tudat megfelelője. Sorra eltaxizunk a Farkas utcai főépülethez, az egyes karokhoz, könyvtárakhoz, végül a Kőkertet, a Hányinger (Piezişă) utcát, a kocsmákat és a bentlakásokat is megnézzük, vagyis a BBTE összes anyagi komponensét. Rendben van, mondja a turista, de még mindig nem láttam magát a híres egyetemet! Csakhogy az egyetem éppen ez, a város különböző pontjain ténylegesen létező, szemmel látható anyagi részek összjátéka és működése, semmi több.
Vagy valami más is? A hagyományai, hangulata, levegője, „szelleme”? Thomas Nagel What Is It Like to Be a Bat? című dolgozatában arra kér, hogy képzeljük el, milyen lehet echolokációval, hang alapján tájékozódó denevérnek lenni. Nem tudhatjuk, mivel még sohasem voltunk denevérek. Van tehát a denevér, a kutya vagy a macska, általában a tudat természetében valami irreduktibilis, kívülről, a harmadik személy perspektívájából leírhatatlan, megfogalmazhatatlan és csak egyes szám első személyben hozzáférhető minőség. Ehhez képest: milyen lehet kőnek lenni? Talán semmilyen, ha a kőnek – tudomásunk szerint – nincs tudata. Igaza lett volna Descartes-nak? Sohasem tudhatom, hogy számodra milyen önmagadnak lenni, hogy te milyennek hallod Haydn zongoraszonátáit.
Frank Jackson ausztrál filozófus gondolatkísérlete a fizikalista leírás számára titokban maradó „lélek” önálló létezését erősíti meg. Tegyük fel, hogy a távoli jövőben, mintegy fél évezred múlva a természettudományok rendszere teljes, maradéktalan képet ad a világról. A lélekhívő, idealista filozófusok elvadulva garázdálkodnak az utcákon, s egy szép napon elrabolják Marit, a kortárs tudományos gondolkodás két kiemelkedő képviselőjének, királyi párjának a lányát. Évtizedeken át egy fekete-fehér szobában, fekete-fehér laptoppal nevelik. Itt mindent megtud a bejezettnek, késznek tekinthető tudomány akkori állásáról. Fogsága végén egy kertbe engedik ki, ahol Mari megpillantja élete első vörös rózsáját – amelynek színéről (frekvenciájáról, kémiájáról) előzőleg mindent tudott. Hát ez a rózsavörös! – kiált fel megrendülten. Ez a szubjektivitás, amiről mindeddig semmit sem tudott.
John Searle azonban a „kínai szoba” néven ismert gondolatkísérletben újra prózára váltja, operacionalizálja a lélek minőségi, lila líraiságát. A karteziánus huligánok nála kínai turistákat csábítanak fogadásra, mondván, hogy a kínai kultúra jelenlegi fölénye világviszonylatban garantálja, hogy az utca embere, az első szembejövő tökéletesen kommunikál kínaiul. A turisták kiválasztanak egy első látásra nem túl intelligens fickót, akit a filozófus bandavezér bevezet az üres, pusztán egy asztallal és székkel berendezett, az asztalon papírral-írószerrel ellátott szobába. A szobában egymással szemközt egy-egy postaláda, bemenet és kimenet. Mielőtt belépne, a csalárd filozófusok egy vastag könyvet csúsztatnak a kabátja alá észrevétlenül. A kötet konverziós táblázatokat tartalmaz, a kínai jelek bármely sorozatának más kínai jelekké való átalakítási szabályait. A kísérleti alanynak fogalma sincs a jelentésekről. Mindahányszor a postaládába fehér papírlapon kérdés érkezik, a könyvből kikeresi, és a megfelelő válaszra konvertálja a jelek sorozatát a táblázat alapján. „Beszél” (ért?) kínaiul.
A „kínai szobában” sehol sincs tudat, szellem, csak külsőleges jelhasználati szabályok működnek. A megértési folyamat gépesített, nem a megértés szubjektív, nem mérhető élményében, hanem a megfelelő, helyes válaszokban konkretizálódik. Például verseket elemez, „személyes” adalékokat szolgáltat válaszaihoz, ahogyan a nagykönyv előírja. Ez kétségkívül a világ legvastagabb, csupán képzeletben létező könyve, ahogyan az emberi agy az általunk ismert univerzumban a legkomplexebb fizikai test. Ám a lényeg az, hogy a palackban, a gépben nincs semmilyen szellem, csak engedelmes „ha – akkor” típusú, input-output szabálykövetés. Ha anyanyelvén, a kínai nagykönyv nélkül faggatnák az alanyt, az néha válaszképtelen lenne, hallgatna, ellenben talán jobban „értene” – amit viszont senkinek, még saját maga számára sem tudna kifejezni. A tudat kvalitása jelen lenne ugyan, de nem tudni, hogyan és pontosan miben.
