Könyvfesztivál – légüres térben

Szubjektív beszámoló a XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról

Két évvel ezelőtt egy interjúban[1] Sárközy Bence a budapesti könyvfesztiválról a következőket nyilatkozta: „ha olyasmit szeretnénk, amilyen a göteborgi, torinói, torontói, guadalajarai, sydneyi vagy tajvani vásár, amelyeken nemcsak nemzetközi szerzőket látnak vendégül, de vonzzák a különböző országok könyves szakembereit, ügynököket és kiadókat, miáltal gyümölcsözőbbé teszik a saját nemzetközi szakmai kapcsolataikat, akkor ez a fesztivál a világtérképen szinte nem is létezik. A budapesti vásár közvetlenül a londoni utáni légüres térben van.”

Rezignált végeredmény?

Sokatmondó a fenti idézet, mivel egy személyes és ugyanakkor szakmai meglátást közöl (Sárközy Bence a Libri és – immár egy éve – a Jelenkor Kiadó igazgatója), melyet a könyvfesztivállal kapcsolatos idei tapasztalatok több szempontból igazolnak. A könyvpiac szempontjából a rendezvény mögött fellelhető gazdasági mozgatók a meghatározóak, így a lefordított művek, vagy akár az irodalmi folyóiratok tematikus számai. Az intellektuális háttér szempontjából azonban az is lényeges kérdés, hogy mennyire tudott a rendezvény specifikus, sztereotípiáktól mentes, hiteles vélekedéseket egybegyűjtő fóruma lenni a magyar irodalmi közéletnek. Ez utóbbi felől figyelve a programokat azt láthattuk, hogy képtelen volt „leszámolni” a közös történelmi traumákból (ahogyan a folyóiratok matinéján fogalmaztak) építkező determinizmussal. Annak ellenére, hogy az idei díszvendég Szlovákia volt, akivel nemcsak regionális, de kulturális, történelmi emlékezet is összeköti Magyarországot, meglehetősen rezignált lett a végeredmény, az összhatás. Éppen a szomszédos státusz kézenfekvő helyzete kínálta fel a lehetőséget arra, hogy valami rendkívüli történjen. Ahogyan Hushegyi Gábor, a Szlovák Intézet igazgatója írja, „Most Szlovákia kíván bemutatkozni Magyarországon a XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként, hogy több mint harminc magyar könyv fordítása révén jelezze kultúrája sokrétűségét, nyitottságát és toleranciáját.” (kiemelés tőlem, PLZS.) A tolerancia kifejezés sejtet egyfajta iróniát, mintha azt sugallná, hogy Szlovákia számára is meghatározó a politikai feszültségekkel teli évtizedek (?) emlékezete. Ehhez a gondolatmenethez igazodtak a könyvfesztiválra meghívott írók, költők, műfordítók és kutatók, szakemberek is, a kerekasztal-beszélgetések vagy éppen a művek tematikája. Példaként említhetjük Daniela Kapitáňová: Samko Tále – Könyv a temetőről című regényét, ami külföldön is sikeres, több nyelvre fordítottak le: cselekménye éppen Komárom „szlovákiai részén” játszódik, Jókai egykori városában.

Szomszédos irodalom a folyóiratok tükrében

Mit jelent valójában a szomszédos irodalom fogalma? Talán ez volt az irodalmi folyóiratok szlovák tematikus számainak bemutatóján az egyik leglényegesebb kérdés, vitatéma. A beszélgetést vezető moderátor, Horváth Viktor a felvezetésben utalt arra, mennyire autoktónnak, magába fordulónak érzékeli a szomszédos országok irodalmát, és ezek recepcióját Magyarországon -- ellentétben a „nagy irodalmak” iránti felerősödő és tartós érdeklődéssel. A magyar olvasótábor tájékozatlan a szomszédos irodalmakkal kapcsolatosan, az „anyaországban” munkálkodó irodalmárok pozíciójára pedig egyfajta „értelmiségi sznobizmus” jellemző – ahogyan Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője magyarázta. Éppen ezért, alapvető dilemma, hogy kétnyelvű szövegek jelenjenek meg, vagy olyan művek fordítására fókuszáljanak a kiadók, amelyek magyarul ez idáig nem voltak olvashatóak. Az idei könyvfesztiválon főként a 30–40-es korosztály műveit, a „legfrissebb írásokat” fordították, olyanokat is, amelyeknek szlovák recepciójuk hiányos. Emellett új kiadásban jelentek meg a közelmúlt klasszikusai.
A folyóiratok matinéján a meghívottak az irodalmi folyóiratok főszerkesztői, szerkesztői voltak, így a Kalligramtól Csehy Zoltán, a Jelenkortól Ágoston Zoltán, a Látó folyóirattól Vida Gábor, de képviselte magát az Opus és az Irodalmi Szemle is. A Kalligram a határidentitások, multikulturális szálak, vegyes identitású költők, valamint a nyelv nemi determináltsága révén közelített a szlovák irodalomhoz. A Jelenkor szlovák vendégszerkesztőktől kapott anyagot; különleges volt ez a tematikus szám, mert nem a nemzeti irodalom keretei között értelmezi azt az irodalmat, ami például Kelet-Szlovákiában képződik, hanem az irodalmak kulturális metszetében, ezért Ágoston Zoltán kiemelte és értelmezte azokat a toposzokat, amelyek e témák közös metszetében alakulnak. Példaként említette Maroš Krajnak Carpathia című írását és Dušan Šimko Az én nagyon rövid Kassa-enciklopédiám című szövegét, amelyek valójában szövegbélyegek, szintén két kultúra közöttiek (Kassa és Svájc), mint a Lola című emblematikus írás: „Márai Lola nagyanyám barátnője volt. Magyarul beszélgettek.”
Érdekes helyet foglalt el a folyóiratmatinén a Látó, mivel egy határontúli helyzet felől értelmezte a szlovák és szlovákiai irodalmat. Az Irodalmi Szemle pedig a szomszéd irodalmak egymásra hatására, a stílusirányzatok sokféleségére és a szemléletmódbeli különbözőségekre összpontosított. Jelentős munkát folytat a Lettre Karádi Éva felelős szerkesztő irányításával (aki 70 éves ünnepeltként a Teátrum Születésnapi Irodalmi Szalon vendége volt); rendszeresen ismertet szlovák irodalmi alkotásokat, részleteket, szisztematikusan mutatja be a szlovák irodalmat. Kiemelhetjük a 2014/őszi számot, a 2015–2016/téli számot, melyek a szlovák standnál hozzáférhetők voltak most is. A Lettre is sokszor közöl Grendel Lajos-szövegeket, akivel a meghívottak között találkozhattunk. Tóth László fordító munkásságát és érdemeit is ezen a helyen kell megemlítenünk, a könyvfesztivál programsorozatában több alkalommal is találkozhattunk vele. Mindezek ellenére a folyóirat-matinén kevés volt az érdeklődő, és nem volt megfelelően irányított a beszélgetés, nem volt lezárás, konklúzió. Gyakran elbeszéltek egymás mellett a meghívottak, ezért nem valósult meg tényleges párbeszéd.

Fájdalmasan ismerős hang – Szlovák irodalom magyarul

A szlovák díszvendégség program keretében több jelentős fordítót is meghívtak a szervezők. Kiemelném a 20. századi magyar irodalom szlovák nyelven című programot, melynek egyik központi alakja volt Karol Wlachovský, akit a magyar és szlovák irodalom között élő hídnak tekintenek, hiszen a magyar irodalom klasszikusaitól, az irodalmi kánon legjelentősebb alkotóitól fordít szlovák nyelvre, így Mikszáth Kálmántól, Nádas Pétertől, vagy Grendel Lajostól. Szörényi László irodalomtörténésszel azt igyekeztek összegezni, hogy mennyit fordítottak az első világháborútól napjainkig. Bemutattak egy kis könyvecskét, ami emlékiratokat tartalmaz a borról, különleges szöveghelyeket gyűjt egybe, így Mészöly Miklós írását.
Külön figyelmet érdemel a már idézett Könyv a temetőről című regény, amiről Parti Nagy Lajos beszélt. Fordítója Mészáros Tünde, aki igen kompakt munkát végzett, nagy érdeme, hogy pár mondat után elfelejtjük, hogy amit olvasunk, fordítás. Parti Nagy célzottan fukarul beszélt, néhány gondolatot emelt ki a fordításból, mivel nem akarta megfosztani az olvasókat a szöveg örömétől. „Fájdalmasan ismerős anyag”-ot fedezett fel a mű világában; olyan hang szólal meg a regényben, „ami nekünk Kelet-Közép Európában elemenetárisan ismerős”. Emellett véletlen áthallásokra is felfigyelhetünk, így Tolnai Ottó vagy Závada Pál hangjára. Szándékosan rontott nyelvű szöveg; Jadviga harmadik szólama, a gyereké „kísértetiesen ráfekszik a könyv holdudvarára”, mondta. Érdekes a hasonlóság, hogy az egyik legsikeresebb új szlovák regény egy könyv a temetőről, magyar irodalmi vonatkozásban pedig Nádas Péter új könyve mozgósítja ezt a tematikát: Az élet sója című mű borítója egy harangtemetőt illusztrál.

„A líra a szellem arisztokráciája”

– jelentette ki a könyvfesztiválon Michal Habaj szlovák költő. Tóth László fordításában jelennek meg a lírai alkotások, ő maga mutatja be az új, Gyalogutak a magasba című kiadványt is, melynek fő feladata, hogy „a célnyelv irányából hiányzó dolgokat megkeresse, és saját anyanyelvünkön honosítsa”. Ez az antológia az elmúlt harminc év jelentős lírai alkotásait fogja egybe, nyolc költő és az általuk járt poétikai utakat figyeli, olyan utakat, amelyek a kortárs magyar költészetből hiányoznak. Közös bennük, hogy a nyelvvel dolgoznak, a nyelvi struktúra megválasztásán keresztül fogják meg a világot, elsődleges élményük a nyelvvel való munka: nem az élmény írja a verset, s nem is a költő, hanem a nyelv. Mindezek kapcsán többször elhangzott a köszönet a L’Harmattan Kiadónak, mert vállalta a kockázatát annak, hogy verseskötetet ad ki.

Első könyvesek – emlékrétegek bűvkörében

Az első könyvesek egyik pódiumbeszélgetésén idősebb generáció vett részt. A moderátor Forgách András volt, akinek eszmevilága, stílusa meghatározta a beszélgetés hangulatát. Forgách ironikus naivitással irányította a beszélgetést, ami így a megszokott szólamok, megnyilatkozások ellenére is intellektuális élményt tudott adni (ellentétben a könyvfesztivál legtöbb programjával). Szubjektív értelmezési keret felől közelít az élet tapasztalásaihoz, alapvető emlékrétegeket mozgósít a meghívottakban: hogyan idéznék fel a fiatal éveket, milyen volt az irodalmi pályán történő elindulás, találkoztak-e személyesen a szerkesztőkkel, mi a munkájuk, s ez mennyiben befolyásolta az írást. A kérdések túlnyomórészt valóban az első kötetes szerzők nézőpontja felől szólaltak meg, így olyan témákról nyilatkoztak a meghívottak, mint: alteregó-e a szereplő a szerzővel, vagy hogy miért van szüksége valakinek arra, hogy írjon, egyáltalán, mit gondolnak, művész-e az író? Érzékelhető volt egyfajta megállapodás abban, hogy a klasszikus értelemben vett művészi attribútumok eltűntek világunkból, az író s az írói lét hétköznapiassá vált.

Grecsó Krisztián: „Nincsen nagyság”

„Nincsen nagyság.” – így fogalmazott Grecsó Krisztián, akinek új könyvét, a Jelmezbált a könyvfesztiválon mutatták be. A beszélgetés során Grecsó több szálon is Móricz Zsigmondhoz kapcsolódott, az élettörténetbeli analógiák mellett (írás mint megélhetés), poétikai és tematikus rokonságot is említett. Kiemelte, hogy a Megyek utánad című mű direkt módon is kötődik a móriczi poétikához. Az új könyv borítóján a szegvári Károlyi-kastély áll, ennek kapcsán Grecsó egy személyes reflexiót fogalmazott meg: „szeretem ezeket a helyeket, szeretek visszamenni hozzájuk.” Ez azért is lényeges, mert Grecsóban tudatosan él a tipográfusi szándék, műveiben ismert helyekre kalauzol, terekben gondolkodik. Azt, hogy milyen figurákat visz tovább, kik élnek tovább a műveiben, befolyásolja a térpoétika. Vallomása szerint meghatározó volt számára a nagymamája világszemlélete, vallásossága, értékrendje – abból adódik a nehézség számára, hogy nem ott kell boldogulnia, ahol ezt a szemléletet kapta: „Ez a világ süllyed el, és jó, hogy a részese lehettem.” A Tánciskola pályája legnagyobb kudarca: „minden, amit hittem magamról, szétesett” – ezt követően kezdte el fontosnak tartani azt, amit új regénye kapcsán is hitvallásnak tartott: „ne legyenek fejek, akiknek meg akarok felelni.”

„Belecsábítok valakit valamibe, de nem arra vezetem, amire vágyik.”

A könyvfesztivál az irodalmi élet egyik legrangosabb eseményének is helyet adott: Nádas Péter Az élet sója című regényének bemutatójára a Teatrumban került sor. A Jelenkor kiadónál megjelent regényt Forgách András és Sárközy Bence mutatták be (a Jelenkor újra kiadta Nádas műveit). Gyakran emlegetett tény, hogy Nádas e művét folytatásban írta a Literára, ezért a regény fejezetcímei hónapok. A címek mellett Nádas és a kiadó a tagolást is megtartotta, így mindig van egy bevezető és egy lezáró mondat. A mű főhőse egy város, ezért nem a hősök fejlődnek, hanem a város. A narráció elején az elbeszélő kitekint egy hotelszoba ablakán, és a polgárosodást, a polgári fejlődés kezdeteit látja, sőt az antikvitásba néz vissza. Nádas magyarázata szerint a mű fő kérdése, hogy miben áll az urbanizáció. Emögött az író németországi utazásai során tapasztalt drámai élménye áll, feltűnik a porrá zúzott városok képe, olyan városoké, amiből csak néhány maradt meg eredetinek, csak néhol látni a keletkezéstörténetet, nem ismert az eredetük, ezért „ezek szomorú történetek”. Az író az 1960-as éveket emeli ki, s mint építészeti-urbanisztikai bűnjegyzéket tartja számon.
A felolvasások és a kérdések, kommentárok azt bizonyították, hogy Nádas új könyve is óriási ismeretanyagot mozgósít, sőt, Sárközy Bence meglátása szerint túl nagy a tudás, ami „beleszorul” a könyvbe. Forgách András Nádas könyvének illusztrátoraként arra törekedett, hogy a dokumentaritás benyomásának hatására – vagy ellenére – olyan könyvvé formálja a regényt, mint amilyent ő szeretne olvasni: „Nekem Nádas egyetemista korom óta fontos világot adott” – mondta. A könyv borítóján egy harangtemető látható, „meghalt harangokat” szemlélünk, mint ahogyan a könyv főszereplője is meghalt várost lát maga előtt. Az eredetiséget hordozó kisvárosok, városmagok halálra vannak ítélve, központjukban kereskedelmi központokká minősült, „kibelezett” házak állnak lakó nélkül. A két könyvbemutató sikeres programja volt a könyvfesztiválnak. Újra azt bizonyította, a rendezvénynek szüksége van arra, hogy a jelenkori irodalom legkiválóbb képviselői legyenek a meghívottak, mert a közönség ezzel tud a leginkább azonosulni.

[1] Librarius. Kortárs kult magazin. http://librarius.hu/2014/12/23/sarkozy-bence-i-nterju-libri-kiado/