Kolozsvár – egyfajta kaland volt az életemben – Beszélgetés Irmeli Kniivilävel, a kolozsvári BBTE egykori finn lektorával

Finn lektorként négy évet töltött Romániában, Kolozsváron. Mi vesz rá egy finnországi oktatót, hogy éppen egy kommunista országba menjen finn lektornak? Egyáltalán, milyen kép élt Finnországban Romániáról?

Mielőtt Romániába jöttem volna, előtte már több ízben is jártam Magyarországon ösztöndíjjal, illetve idegenvezetőként is. Nemcsak Budapestet, hanem Debrecent és Szegedet is ismertem. Debrecenben megismerkedtem egy lánnyal, akivel nagyon közeli barátok lettünk. 1973 januárjában elutaztunk Nagyváradra a rokonaihoz, majd átugrottunk Kolozsvárra. A kolozsvári egyetemen jó benyomást tettek rám az emberek, mindenkivel tudtam magyarul értekezni. Ezért is mertem fiatal nőként kolozsvári lektornak jelentkezni. Egyfajta kalandként éltem meg ezt a lehetőséget. Semmiféle rémhír nem terjengett akkor még Finnországban a romániai helyzetről. 1975-ben, amikor jelentkeztem, még nem is volt nagyon súlyos a helyzet… Amikor Kolozsvárra kerültem, nem volt különálló finn szak, a magyar szakon oktatták kötelező tantárgyként másfél évig, így eleinte csak magyar ajkúakat tanítottam, ez is megkönnyítette a helyzetem. Sokan a magyar szakosok közül nem is feltétlenül akartak finnül tanulni, a diákokkal később is elnevettük, hogy ennek tudatában néha el is néztem nekik, ha egyszer-egyszer puskáztak egy kicsit. Később természetesen a román anyanyelvűek közül is kezdtek fakultatív tárgyként finn nyelvet tanulni.

Másképp viszonyultak egy finn lektorhoz, mint egy román oktatóhoz? A külföldi oktatókra a Szekuritáté különösen odafigyelt…

Az első időszakban egyfajta különlegességnek számítottam az egyetemen. Ulla Summala érkezéséig (aki ösztöndíjjal jött román nyelvet tanulni) egyedüli finn származásúként ez érthető is. A kollégák többségével nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki – kezdeti naivságom miatt nem vettem észre, voltak, akik inkább tartózkodó félelemmel fordultak felém, és nem szívesen beszélgettek velem. Néhányan figyelmeztettek, legyek óvatos, nem kell mindenkinek mindent elmondani, mert figyelnek. Amikor bebizonyosodott, hogy ez valóban így van, elkapott a félelem, de hamar megnyugodtam: miért is kellett volna félnem, senkinek semmi rosszat nem tettem, és legrosszabb esetben is legfennebb kiutasítottak volna az országból. Annak ellenére, hogy a beszélgetéseinkről jelentést kellett írni, voltak kollégák, akik elhívtak magukhoz, és akikkel mindenféle programokon részt vettünk. Nagyon összetartó magyar tanszék fogadott, számos jó ismerősöm van abból az időből. Aki pedig félt, azzal igyekeztünk nem tartani a kapcsolatot. Élénk kulturális életet éltünk, közös egyetemi színházi bérletünk volt, hangversenyekre, táncházba is jártunk.

A Suomea pitkin palloa¹ (Finnül szerte a világon) című évfordulós könyvben a kolozsvári évekről való visszaemlékezésében megemlítette, a finn lektorátus létrejöttekor nyitott kérdés volt, hogy Kolozsvárra vagy Bukarestbe helyezzék ki a finn lektort. Miért és hogyan került végül Kolozsvárra a lektorátus?

Mindkét helyszínen szerettek volna finn oktatást biztosítani. Jelentkezésemkor csak Kolozsvár volt meghirdetve, a bukaresti lektorátus ötlete csak utána merült fel. Valószínűleg onnan született az ötlet, hogy a Turkuban működő román lektor elkezdett Helsinkiben is órákat tartani. A két finn város között azonban nem nagy a távolság, vonattal-autóval gyorsan el lehetett jutni egyik helyről a másikra. A Bukarest–Kolozsvár közötti távról ezt viszont nem lehetett elmondani, így a finn minisztérium határozottan kijelentette, csak Kolozsvárra megyek lektornak.

„Nehéz volt arról tanulni, hogy Vuoriné húst vesz macskájának vagy kutyájának, amikor a kolozsváriak saját maguk számára sem engedhették ezt meg” – mondja ön ugyanebben a visszaemlékezésében. Milyen események vagy kulturális-életmódbeli különbségek voltak, amelyek sokkolóan hatottak akár önre, akár a diákjaira és kollégáira?

Ez a bizonyos Vuoriné-történet abban a tankönyvben szerepelt, amelyet a Finn Oktatásügyi Minisztérium küldött néhány példányban oktatási célokra. Nagyon örültem, hogy egyáltalán van tankönyv, sokszorosítási lehetőség nemigen volt. A tankönyv egyes szövegeit azonban kellemetlen lett volna közösen olvasni-fordítani, például az említett részletet, Vuoriné párbeszédét egy eladóval, amelyben a házi kedvenceinek válogatja a húsokat. Miközben tudtam, Kolozsváron az emberek többségének nem volt elegendő ennivalója… Furcsa volt ez az élelemhiány számomra, hiszen Finnországban a háború előtt és után a gyerekek minden nap meleg ételt kaptak az iskolában. A helyi újságban minden héten megjelent az iskolai menü is, nehogy a szülők vacsorára véletlenül azt főzzék a gyerekeknek, amit ebédre kaptak.

Az említett Ulla Summalával egy Györgyfalva környéki tágasabb lakásban éltek – gyakran meghívták otthonukba a diákokat…

Ullával december elején sikerült beköltöznünk ebbe a bizonyos györgyfalvi lakásba. Finnországban december 6-án ünnepeljük a függetlenség napját, illetve ugyancsak december elején kiskarácsonyi ünnepséget szoktunk rendezni. Miért is ne tartanánk meg otthon az első évfolyamos diákjaimmal ezt az ünnepséget, gondoltuk. Nagyon jó hangulatban telt az első otthoni ünnepségünk, számos diák eljött, még egy könyvet is kaptam ajándékba, kiskarácsonyi dalokat énekeltünk. Ullával süteményeket sütöttünk, glögit készítettünk (a glögi egyfajta hagyományos finn vörös forralt bor). A diákoknak talán a gyertyagyújtás tetszett a legjobban, a lakást gyertyákkal világítottuk be aznap. Ennek az ünnepségnek a sikere buzdított arra, hogy később is szervezzünk hasonlókat, mint például Runeberg-napot és más, Finnországban ünnepelt jeles napokat.

Említi, hogy a régi Kolozsváron olyan utcanevek is szerepeltek, mint Helsinki utca, Sibelius utca vagy Karjala utca. Finnországban vannak olyan utcanevek, amelyek ennek a (nyelv)rokoni viszony iránti érdeklődésnek a nyomát hordozzák?

Az egyetlen párhuzamos példa, ami eszembe jut, egy turkui utca, az Unkarinkatu (Magyarországi út). Másról nem tudok. Érdekes élmény volt az utcanevekben is megtapasztalható kétnyelvű Kolozsvár, ezek az elnevezések inkább csak a magyar ajkúak számára jelentettek valamit, hivatalos, román nevük teljesen eltérő volt. Volt is egy térképem Szabó T. Attilától, ahol az utcanevek magyarul szerepeltek. Nagy kincsem volt ez a térkép.

Nemcsak a kétnyelvű Kolozsvár, hanem a magyarországi magyar és a kolozsvári magyar nyelv különbségeivel is szembesült, mint kiderül visszaemlékezéséből…

Imádtam a kolozsvári piacra járni. Gyönyörű népi ruhás asszonyok régies magyar nyelven árulták portékáikat, nemcsak múlt időt, hanem pluskvamperfektust is használtak. Egyszer, amikor sárgarépát kértem, a néni összecsapta a kezét: „Jaj, kislányom, pesti tetszik lenni?” De itt tanultam meg, hogy a hasábburgonya az szalmapityóka, és Erdélyben ismertem meg a kürtőskalácsot is. Ami nemcsak a szóhasználat, hanem kulturális szempontból is furcsa volt, az a borvíz esete. Finnországban nagyon jó a csapvíz, senki nem fogyasztott ásványvizet akkortájt. Kedvenc erdélyi magyar szavam a fenyővíz, ami borókapálinkát jelent. Igaz, nem nagyon fogyasztottam, de mint szó kiváltképpen tetszik.

Készül-e a közeljövőben Erdélybe utazni?

Nagyon rég jártam Erdélyben. 2018-ban tartották az első évfolyamom negyvenéves találkozóját. Akkor sajnos nem tudtam Erdélybe utazni. A „póttalálkozó” pedig a járványhelyzet miatt elmaradt… Remélem, sikerül a közeljövőben látnom ezt a csoportot. Remélem, a finn mellékszak harmincéves ünnepségén részt tudok venni november 4-én, de biztosat még nem tudok ígérni.

Jegyzetek

¹ Suomea pitkin palloa. Szerk. Mai FRICK, Saija MERKE, Ulkomaanlehtoriyhdistys ry, Helsinki, 2011. A Külföldi finn lektorok egyesülete (Ulkomaanlehtoriyhdistys) fennállásának 40. évfordulójára megjelent kiadvány, melyben külföldön élő (vagy valamikor élt) finn lektorok vallanak az ott töltött éveikről (szerk. megj.).

Irmeli Kniivilä 1946-ban született. 1975–1979 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem finn lektora. Finn lektorként dolgozott Szegeden és Uppsalában is, ezután Tamperében majd’ negyven évig bevándorlóknak és külföldieknek tanított finn nyelvet. A finnországi és a tamperei Finn–Magyar Társaság elnöke, két, magyar ajkúaknak szóló finn tankönyv társszerkesztője (Finn nyelvkönyv 1. Kezdőknek és középhaladóknak; Finn nyelvkönyv 2. Haladóknak). Jelenleg is fordít magyarról finnre, többek közt Dragomán György Finnországhoz kötődő írásait. Rendszeresen jár Magyarországra és Erdélybe.

‍