Kis kiáltvány a herakleitikus költészetről (Mic manifest despre poezia heracleitică)

Walter Friedrich: Régi főtéri téli táj, Nagybánya, 1976

Gyakorta kérdeztem magamban, milyen névvel illethetnénk korunk költészetét.
És nem találtam ennél helyénvalóbb választ: herakleitikus költészet. Anton Dumitriu beszél a herakleitikus kultúráról, amikor két alapvető kulturális modellt határoz meg: az eleai kultúrát, amely saját tökéletességébe dermed – ez a Kelet kultúrája; és a herakleitikus kultúrát, amely a folyamatos létrejövés kultúrája – az európai kultúra.
Egy apória foglya voltam sokáig: saját verseimben egy eltérő esztétikai valóság jelenlétét fedeztem fel, olyan valóságét, amely az elfogadott normák szerint is inkompatibilis a verseimmel és úgy tűnt, hogy lehetetlenné teszi az egységes költői identitásom lehetőségét.
Amikor megértettem, hogy a számomra adott kultúra létrejövetelének, melyben én is létezem verseim által, törvényszerűsége az adott keretek belülről történő feszegetése, a Herakleitosz égisze alatt zajló folyamatos létrejövetel, minden folyik, csak a változás örök – akkor úgy éreztem, hogy „meggyógyultam”: anélkül, hogy továbbra is nyugtalanítana, az egymásnak ellentmondó irányok közötti szétszaggatatásom az én igazságom lesz, a premissza, amelyre építenem kell magam. Tehát nem kell megkísérelnem a különböző kifejezési módok közötti nagy „különbség” eltörlését saját költői kísérleteimben, de uralnom kell, célt szabva neki, fejlesztenem és felvállalnom a létrejövetelt magát, ami folyamatos változás, saját költészetem jellegzetességévé téve azt, és kényszerítenem kell a különbségeket, hogy együtt éljenek egy mindent átfogó mostban. Nem az ellentmondások folyamatos kiküszöbölése alapozza meg létezésem, mert az eltérő alapállások és szövegvalóságok, a szó átformálásának különböző szintjein álló expresszív formulák együttese vagyok.
Ez a herakleitikus költészet.
Nyitott költészet, szintézis-költészet, a toleráns egybefoglalás költészete.
A közvetlenül őt megelőző költészetig terjedő megfogalmazásoktól éppen az addigi költészethez való viszonyulása különbözteti meg: a heraklitikus költészet nem fordít hátat a már létező lírának, szembenéz vele: átveszi, ami életképes. A modern költészet, példának okáért, a másfajta lírai megszólalási mód vállalt tagadásával határozta meg önmagát, öntelt elzárkózással határolta be saját létterét. A herakleitikus költészet azonban megnyílik, dialógust folytat, elfogadja és visszaszerzi a korábbi költészetet, célul tűzve ki, el is érve, minden egyes költő által, a legéletrevalóbb és legváratlanabb szintéziseket. Egyébként, a visszautasítás, az önmagába fordulás nem is lehetséges. Miként lehet visszautasítani, még ha ez esetenként egészen mást is jelent, Eminescu, vagy T. S. Eliot, vagy Urmuz, vagy Arghezi, vagy Rilke, vagy a mai amerikai költők, vagy egy Michaux tapasztalatait? Hogy is ne fogadnád el az elmúlt évtizedek költészeti realizmusát, a maguk posztmodernségével, vagy Valéry arisztokratikus beszédmódját, vagy Fernando Pessoa költészetét, amely annyira kötődik az avatárok eszméjéhez? Közülük mindenki más irányba indul el, máshova is érkezik, de minden egyes út végén a verset találjuk. A herakleitikus költészet megérti ezt a csak látszólag paradox igazságot.
A herakleitikus költészet az élet végtelen folyamatára figyel, de magára a költészetre is; egyformán forrása mindkettő. A jelennek adja magát, de egyik vége a jövőben, másik a múltban, és mindkettőben otthonos.
Az orfikustól a parodisztikus hangsúlyig, az alapító igéktől a nyelvezetben rejlő űrig, minden megengedett a számára.
A tragédiától a komédiáig vagy a groteszkig – minden a sajátja. A miszticizmustól a miticizmusig (a mindenkori Mitică kisszerű mucsaiságáig), az s betűbe foglalt végtelen, ami olyannyira megkülönbözteti e két szót – az ő sajátja. Az a költő, aki hisz a herakleitikus költészetben – tökéletes szöveg-kaméleon: így lel rá önnön létének értelmére.
A herakleitikus költészet – integratorikus költészet, létvágyunkat egyidőben, lehetőleg minél többször, egyidőben minél több irányba indulva, másként elégíti ki, remélve, hogy ugyanoda érkezünk. A herakleitikus költészet – himnusz a fenségében és sorsa sebezhetőségében egyaránt nyugtalanító, behatárolhatatlan emberről.

1991. november 20. (átnézve: 2014-ben)

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Gabriel Chifu (1954, Calafat): költő, író. 1985-től a krajovai Ramuri folyóirat szerkesztője, 1991-től 2009-ig főszerkesztője. Jelenleg a bukaresti România Literară folyóirat ügyvezető igazgatója, a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Több mint húsz vers- és prózakötet szerzője. Számos irodalmi díj kitüntetettje. Művei többek között angol, francia, kínai, cseh és magyar nyelvű fordításokban is megjelentek.