Kirakós

Nem ajánlom ezt az előadást annak, aki a színházban szép nyugodtan hátra szeret dőlni, és azt várja, hogy az lelkét melengesse. Annak sem, aki kicsit más szemszögből, de mégiscsak klasszikus Hamletre vágyik. Ez az előadás olyan nézőt keres, aki tűri, hogy komfortzónájából kirángassa egy karnyújtásnyira elroppanó borospohár, 18 pluszos jelenet, lábának csapódó obulus, fejéhez vágódó gondolat, harsány képek zuhataga, amelyekkel kezdenie kell valamit, s amelyeket össze kell raknia. Ennél az előadásnál egy percig sem nyugodhat a néző, folyamatosan agyalni kell, mi több, a megértéshez – indokolt fanyalgáshoz vagy nagy ahákhoz – nem árt némi kultúrtörténeti előismeret.
Előadás után aztán: újraolvasás és újranézés, hogy alapos összevetés, ha már egyszer! A Vas István, Eörsi István és Arany János fordításán alapuló szövegkönyv (felelőse, felel érte: Fekete Réka és Tapasztó Ernő), egy angol tragikomédia lehetőleg angolul (1966), egy értelmező szótár, a Heritage, igaz, The American. A dán fiú (1601) után mégsem A dán lány, hanem egy sokkal korábbi — nocsak, nocsak: jövőre már harminc! – film (1990, magyar szöveg Vas és Arany fordítása alapján: Sarudi Tibor), melyért anno Oroszlán járt az angolnak, aki úgy cseh, hogy igazából német.
A csuda fogja ezt kirakni! Csupán másfél oldalnyi idő! Csupán – meztelen, fedetlen, puszta, lenge, penge, éles, rozsdás – megállapítások, egy elkezdett puzzle. Különben is Néző dolga, nézze meg.
Néhány támpont és kérdés.
Lesz-e a szövegből látvány, milyen szövegből milyen látvány, mennyire erőszakolják meg a szöveget, szegényt az író tudta nélkül, neve nélkül, nevével szignálva, s meg-e. Stoppardot meg-e. Felismerné-e. Ki? Mit? Ki mit. Jó írónál elejtett szó sincs csakúgy. A szójátékok mestere – ki mesterien vágta meg, és írta át ősét – már címében jelzi, hogy. Fej vagy írás, az örökös fej, fej, fej; lefejezni; befejezni stb. ROS: I’m afraid – GUIL: So am I. ROS: I’m afraid it isn’t your day. GUIL: I’m afraid it is./ Félek… Én is. Félek, ez nem a te napod. Félek, hogy az.
A színpadon ehelyett, miért ennyire hámozottan: Sajnálom, ez nem a te napod. Sajnálom, de az én napom. Gyilkos egyszerűsítés. Time has stopped./ Megállt az idő. Mert valójában: Time has stopped dead./ Halálra dermedt az idő.
Viszont.
Ez az előadás egy pillanatig sem felejti el, hogy a színház játék. Amolyan szabad ötletek tárháza, amit csak az alkotásvágy tud. Túlzott önkritika és megfelelési vágy nem.
Játék. Ahogy halálosan komolyan veszi önmagát: ha a darab a címmel kezdődik, az előadás is: ROS és GUIL halott. Embernagyságú ládák az előszínpadon. Elöl két láda fedetlenül, melyekben ROS és GUIL fekszik. Bábuként ülnek fel – elvégre abszurd alakok –, gépiesen tapogatóznak saját szövegükben: minden homályos, ne légy abszurd!, vissza kell jól emlékezni, mivel kezdődött, igen, megvan, volt egy hírnök, egy hírnök volt az ébresztő, fontos ügyben, s most a király parancsára úton egy olyan térben, mely egyaránt e világ és másvilág, kripta és közfürdő.
Füst van vagy gőz. Fehér lepel vagy törülköző. Szipózó csöves, Sírásó vagy Polonius (Lovas Zoltán) ez a furcsa, kígyóbőr nadrágos, rövid dzsekis, álarcos clown, aki a kezdetet és véget machinálja, vagy a fürdőző Hamlet (Lung László Zsolt) fenekébe csaphat, és vaskos humora nem lesz megtorolva? Az alvilági Tragédiajátszóval (Iulia Pop), a tragikummal összefonódó komikum talán, és ketten együtt – az erkélyjelenet szerelmeskedő párjaként – maga a színház, mely fittyet hány a halálra. Pontos kezdet, érdekes vég.
A rendező következetesen fenntart néhány kettősséget: reneszánsz színházi elemek keverednek jelenkori megoldásokkal: szimultán színpad, párbaj helyett szkander Hamlet és a király közt, okostelefonon játszik fej vagy írást ROS és GUIL, szócsatájuk közben párbaj applikáció, jelmez (Gertrud és Claudius korhűnek ható, teátrális ruhában, ezzel szemben a címszereplők szürke öltönyben, szakadt cipőben), The Tiger Lillies és nyelvi eklektika.
Ophelia (Alexandra Gîtlan) nyelvi egzotikuma ezúttal előny. Éppen, mert a magyar szöveget helyenként csak nagy odafigyeléssel lehet érteni — az udvar világában egy izolált, nehezen felfogható, másik világot képvisel nyelvileg a lány, és ebbe belefér, hogy utolsó monológját angolul mondja el. Polonius (Lovas Zoltán) pedig román nyelvi közeghez szokott magyar színész, így különös átmenet ő e két világ közt.
Ophelia ládája a legérdekesebb. Nem is láda, vízzel telt, átlátszó üvegkoporsó, melyet a háttérből zöldes refletor világít meg. A nyitóképben Ophelia körül a vízen – virágok helyett – három kis, hajtogatott papírcsónak. Egyik Hamlet szerelmes levele, a szétmálló bizonyíték. Előbb a Stoppard-filmben, ROS dézsájában bukkan fel az újságpapírból hajtogatott zászlós hajó, fürdőzés közben. További áthajlások, utalások, a teljesség igénye nélkül: a kötél és Claudius termete. Bár a filmben alacsonyabb a Színész Király, mint a Színész Királyné, az előadásban a kisnövésű király (Köleséri Sándor) ötlete zseniális.
A tragikomédiában több célzás van a színész-prostitúcióra. ROS: You’re not – ah – exclusively players then?/ Ó, akkor önök nem kizárólag színészek. PLAYER: We’re inclusively players, sir./ Mi bezárólag vagyunk színészek, uram. A félénk Alfréd, a kicsi fiú (Alfred, a little boy) gyakorta fogadás tárgya és áldozata. A filmben is megjelenik Alfréd, de már mint nőies fiatal férfi. Helyette azonban egy erőteljes szexuális kisugárzású, ambivalens nőt hoz be az előadás, aki hol dominál, hol alárendelődik – a Tragédiajátszót –, egyértelmű jelmezben (neccharisnya, piros-fekete korzett, tűsarkú, álarc, erős smink): a nézőtérrel szemben, lábát széttárva, simogatja magát; egy másik jelenetben a Színész (Megyeri Zoltán) vezeti be hosszú copfjánál fogva, mintha pórázon, négykézláb.
Gyönyörű színpadi groteszk: Gertrud (Éder Enikő) középen, karját két oldalt ROS (Tege Antal) és GUIL (Gulyás Attila) felé nyújtja leereszkedőn, alattvalói pedig hűségesen lerágják körömvégeit, beszopják ujjait s amit kíván – parancsait.
A hosszú, vastag kötél többször felvillan a Stoppard-filmben, azonban nem fog át olyan széles szemantikai mezőt, mint a színpadon: a kötél már önmagában is nyilvánvaló jelentéshordozó. Utazásuk során hajókötél, a védelmező hajókorlát körvonala, melyet Hamlet feszít ki keresztben a színpadon, s melybe ROS és GUIL úgy kapaszkodik, mint az életbe – sorsuk fonala, melyet Hamlet lengetni, rázni kezd, anélkül, hogy azok ketten észrevennék: vakon néznek maguk elé, a nézőtér sötétjébe. A végkifejlet pillanatában Ophelia a ládákba be- és visszakerülő halottak fölött kapaszkodik a kötélbe. A megkonduló harangok a román kultúrkör közelében már egy másik filmidézet: De ce trag clopotele, Mitică? De frânghie, moncher.
Minden szövegnek belső ritmusa van. Stoppard pergő párbeszédeket ír, mozgalmas ritmust diktál, ezt az előadás még nem vette fel. Érezhető, hogy heterogén közegből érkeznek a színészek, nem egyetlen, összekovácsolódott társulat tagjai. Együttjátszásra van szükség, hogy összeérjenek a végszavak, mozdulatok.


Aradi Kamaraszínház – Gyulai Várszínház – Ioan Slavici Klasszikus Színház. Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott. Rendező: Tapasztó Ernő. Szereplők: Tege Antal, Gulyás Attila, Megyeri Zoltán, Lung László Zsolt, Alexandra Gîtlan, Köleséri Sándor, Éder Enikő, Lovas Zoltán, Iulia Pop. Dramaturg: Nótáros Lajos, Fekete Réka, Tapasztó Ernő; díszlet: Albert Alpár; jelmez: Papp Janó; fény: Ioan Horga.