Kibújik a macska a zsákból?

Doina Ruști legutóbb magyarul megjelent regénye, az Ártó receptek könyve szokatlan helyen áll a kortárs irodalmi trendek között. A Szenkovics Enikő fordításában olvasható könyv színtere a 19. század eleji fanarióta Bukarest, melyet egy okkult kultusz szűrőjén keresztül ismerhetünk meg. Ez már-már egzotikus eltérést mutat a közelmúltban megjelent történelmi tárgyú regényekhez képest, melyek a 20. század nagy traumáira épülnek – erdélyi olvasóként Tompa Andrea, Dragomán György és Vida Gábor műveire gondolok többek között, de ugyanitt eszembe juthat Doina Ruști Fantoma din moară (Szellem a malomban) című kötete is. Ezek népszerűségének egyik oka a leírt történelmi helyzetben megélt félelem, kiszolgáltatottság, kiútkeresés egyetemes jellege, valamint a reflexív szerzői magatartás, mely értelmezhetővé teszi a múltbeli eseményeket, és a jelenhez köti azok érvényességét. Nem így az Ártó receptek könyve, Ruști ugyanis nem keresi meg azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a történelmi távlat találkozhatna egy jelenre vetített értelmezéssel. A választott korszak és helyszín kínálta lehetőségek (a román-török-görög kulturális együttélés vagy a rabszolgaság kiírása) fehérzajából csak ritkán bontakozik ki egy-egy artikulált gondolat. Pedig érezhető: Ruști számol ezekkel a lehetőségekkel, például az alapértelmezett etnikai szimultaneitást kiegészíti az én-elbeszélő szász identitásával – de aztán nem írja jelentőssé a kötet eleji ténymegállapítást.
Az Ártó receptek könyve valahol a mágikus realizmus határán toporog, a szerző több irányba is elindítja a szöveg műfaját és stílusát, mintha nem tudná eldönteni, mit szeretne: izgalmas krimit, hátborzongató misztikus regényt, ironikus korrajzot vagy atipikus lányregényt. Az egymást váltogató hangsúlyok határozatlan légkörében Doina Ruști pazar káoszt teremt a babonával és mágiával átszőtt bűnesetek és hatalmi viszályok darabonkénti leírásával – amit ugyan élvezetes olvasni, de kifárad a szöveg kezdeti lendülete. A regény elbeszélője egy negyvennégy éves nő, aki párhuzamosan idézi fel kamaszkorának kalandjait, és jegyzi jelenének történéseit. Ruști úgy illeszti egymásba a narrátor emlék- és naplóíró szólamait, hogy a késleltetett megértés szinte a végkifejletig képes fenntartani az értelmező nyomozási kedvét. Miközben az olvasó esetleg csalással is vádolhatná a szerzőt, hisz a felütésben az elbeszélő tizennégy éves énjével, a Brassóból Bukarestbe menekülő Vakarccsal ismerkedik meg, és az ő kamaszhangján követi a cselekményt, mely hang mögött csak ritkán sejlik fel a tényleges (retrospektív, felnőtt) nézőpont.
A Sator kultuszában nevelt, de mágiaellenes környezetben élő Vakarcs védelemért indul Bukarestbe nagybátyjához, ájtatos Zăvalhoz, ahol annak erőszakos halálával szembesül. A gyilkosság felderítésére tett ügyetlen kísérletében maga válik a fő gyanúsítottá, ez a történetszál azonban korán kikopik a regény cselekményszövevényéből. Helyébe a fanarióta Bukarest irányításáért folytatott cselszövések kibogozása lép. Vakarcs beavatott, mégis naiv világszemlélete hamar kizárja azokat a befolyásoló tényezőket (pénz, katonai erő, diplomácia – ebben a fontossági sorrendben), amelyeket az olvasói tapasztalat azonosít az én-elbeszélő gyakran zavaros beszámolójában. Míg az olvasó a hatalmi visszaélések hátterében a zsarnokságot, a kapzsiságot és az alkalmatlanságot látja, Vakarcs párhuzamos értelmezésében a város felforgatásáért a fejedelemnek készített satori ételek a felelősek: mint például az ova mora az élvezetekre kirótt adókért. A szerényen megmosolyogtató kamaszhit visszavesz a helyzet éléből, de tovább bonyolítja az egyébként is kusza cselekményt. Vakarcs előbb Zăval gyilkosát keresi, majd egy palack mérget, utána gyámja eltulajdonított szakácsa, a rabszolga Silică nyomába ered, közben nem találja az öröksége fő részét képező Murta utcai házakat, végül pedig mindezt felfüggeszti, mikor felmerül a gyanú, Silică az ő satori szakácskönyvéből (melynek címe szintén Ártó receptek könyve) főz a fejedelemnek. A folyamatos fókuszeltolodás, melynek során Vakarcs mindig keres valamit, az emlékezés asszociatív működését idézi. Így az elbeszélés módja leképezi az elbeszélés célját (megérteni a jelennek a múltból eredeztetett váratlan fordulatait). Ugyanakkor a szüntelen keresés másik tétje, hogy Vakarcs képes-e azonosulni satori örökségével és szerepével, hogy lesz-e a kamaszlányból okkult erőket irányító nő: Vakarcsból Veneris Macskája.
A regény leginkább izgalmas részei azok, amelyek nem kijelentenek, elsimítanak, hanem kételyt támasztanak. Mivel az emlékek lejegyzésének ideje nem pontszerű, a folyamat magában foglalja a narrátor azon sejtését, hogy a gyerekkorát átszövő mágia talán valós. A megbizonyosodás előtti pontig Ruști kifinomult és körültekintő iróniával vezeti az elbeszélést. Míg valamelyest disszonáns hatást kelt, hogy a harminc év távlatából visszaemlékező nő a kamaszkori hangján meséli el kalandjait, ez a diszkrepancia elengedhetetlen a feszültség fenntartásában. A szerző kiválóan játszik az én-elbeszélői nézőpont korlátaival, éppen ezért a heterogén elbeszélői identitást, hangot visszavonható bizalommal olvassuk. A regény első felében Vakarcs egyetlen varázslási kísérlete sem működik: ellenfelei nem hátrálnak meg görbe fogaitól, kudarcot vall Zăval holttestének álcázásában, és nem hal meg, akinek (szerinte) biztos módszerrel tör az életére. Megalapozott tehát a gyanú, hogy Vakarcs mágiája bizonytalan erejű és hitelességű. Csakhogy Ruști ezt sem hagyja ellenpont nélkül: az Amit akkor tettem,/ most ér utol engem című (stratégiailag a regény felénél elhelyezett) fejezetben egy elfeledett, de harminc év késéssel beteljesülő varázslat révén összeér a két idősík. A sejtés és kétely alkotta kellemes egyensúly akkor borul fel, mikor a kamaszkori kalandok tárcaszerű leírása lezárul, és az elbeszélő kvázi mindentudóvá lép elő. Ennek következtében a kötet végi általános leleplezésben természetesen minden a helyére kerül, viszont a megoldáshoz vezető nyomok annyira véletlenszerű és valószerűtlen módon rendeződnek összefüggő narratívába, hogy az Ártó receptek könyve zárlata – kiváltképp a szenvedélyes krimiolvasóknak – határozottan kiábrándító.
Az olykor következetlen történetvezetés ellenében az Ártó receptek könyve egyik fontos erőssége az eredeti szövegnek a sajátos szókincsből származó patinája. A korabeli viseletek, funkciók és szokások megnevezésére használt ízes archaizmusok fordításában Szenkovics Enikőnek nem mindig sikerül átültetni a hangulatot is, viszont a receptek gourmet szakácskönyvbe illő leírása magyar nyelven is kiválóan érvényesül, egyszerre boszorkányos és hihető. Az iménti kitüntetett fordítói figyelmet igénylő szövegelemek szervesen simulnak egybe a regény magyar változatában. Ezzel egyidejűleg az olvasást sajnos számos olyan logikai és nyelvi hiba, fogalomzavar szakítja meg, melyet a figyelmes kontrollfordítás, szerkesztés elkerülhetett volna. Ilyen félrevezető mondat több is akad, alkalmanként pont az eredeti szöveg ellenkezőjét állítva: „Amint mondtam, Dubois még fiatal volt, de az a bizonyos őrült fiatalsága Saint-Domingue-ban maradt, nem is akart beszélni róla.” (121.) „Cum spuneam, Dubois era tânăr, dar tinerețea aia nebună se dusese în Saint-Domingue, despre care nu mai contenea să vorbească [és véget nem érően mesélt róla].”1
Amennyiben az elszánt olvasó türelmesen mögéje néz a fordításbeli elcsúszásoknak, rendhagyó hangulatú kalandregényre talál az Ártó receptek könyvében. Vakarcs komolykodó, intenzív kamaszhangját könnyű élvezni, puhán ütközik a receptek szakszerűen ínyenc leírásával, és hallhatóvá teszi a szerzői humort a mélyről előásott hiedelmek gyakorlásában. A hasonló témájú, de jóval kidolgozottabb Manuscrisul fanariot (Fanarióta kézirat) című Ruști-regény után az Ártó receptek könyve inkább tűnik csuklógyakorlatnak, levezetésnek, de a finomra hangolt elbeszélő megérdemli a figyelmet.

Doina Ruști: Ártó receptek könyve. Fordította Szenkovics Enikő. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018.
Jegyzet1 Doina Ruști, Mâța Vinerii, Iași, Polirom, 2017, 97 [kiemelések és fordítás tőlem, T. D.]