Karácsony előtt két nappal

Hossu őrnagy sokáig, gondterhelten meredt az asztalon kiterített Utunkba, összegyűrt homlokán a Kárpátok teljes hegy- és vízrajza kiütközött, majd hátradőlt a kopott, vaskeretes széken, vastag rámás borkánszemüvegét rádobta a folyóiratra, és szúrósan belebámult a vele szemben ülő, kissé megszeppent költő arcába. A költő különben nem is volt annyira megszeppenve, nem először járt már a Szeku vallatószobájában, tudta előre, milyen agyzsibbasztó ideológiai verselemzés van itt most készülőben, és sejtette azt is, miféle válaszokat kell majd adnia az őrnagy elvtárs kérdéseire, hogy lehetőleg még ebéd előtt végezzenek. Még a széke háttámlájából enyhén kiálló csavar is ismerős volt neki, ami a lapockájába mélyedve most is emlékeztette rá: ez nem ám a kólamámorban fetrengő Nyugat, itt a költőnek felelőssége van. Ám a korábbi látogatásai során azt is megtanulta, jobb, ha itt az ember megszeppentnek tűnik, akkor hamarabb túlesik a nehezén, úgyis az a lényeg ezeknek, hogy megfélemlítsék. Petőfi se írta volna meg a Talpra, magyart, ha egy ügyes tiszt előtte módszeresen elbeszélget vele egy ehhez hasonló, baljósan félhomályos szobában.

Hossu őrnagy – miután megítélése szerint kellő nyomást gyakorolt érdes tekintetével a delikvensre – felállt, és fel-alá sétálgatni kezdett a terem hosszában, ennek révén pedig hol a költő látóterében volt, hol meg mellette elhaladva a háta megett kopogott a cipője a petróleumszagú deszkapadlón.

– Aztán miféle fél kutyáról hadovál maga itten ebben az úgynevezett versében, Király? – tette fel a kérdést Hossu őrnagy, miután már néhányszor végigjárta az ötméteres távot oda-vissza, és mivel sajgott a forgócsontja, újra letelepedett nehézkes, de a felsőbbrendűségét azért kellőképpen hangsúlyozó, kimért mozdulatokkal a költővel szemben. „Ejhaj, de messziről indulunk” – gondolta a költő, és azon kezdett el morfondírozni, hogyan adja tudtára az őrnagynak, hogy mekkora marha, úgy, hogy az őrnagy elvtárs eközben ne érzékelje, mekkora marhának van nézve. De Hossu őrnagy látva, hogy a költő habozik, máris folytatta:

– Trelleborg, mi? Nem Bukarest, nem is Kolozsvár-Napoca. Trelleborg, mi? Egyből Nyugatra szökik az a maga kurva kutyája! Azt hiszi, hogy mi átengedünk a határon akár csak egy fél kutyát is? Azt hiszi, hogy nekünk bármi elkerülheti a figyelmünket?

A költő megpróbált rémületet erőltetni az arcára, miközben a könnye is majd’ kicsordult a röhöghetnéktől, és ettől aztán valóban elég szánni való lett az ábrázata.

– Őrnagy úr, az a helyzet…

– Őrnagy elvtárs, maga moslék! – vágott a szavába Hossu őrnagy olyan hangon, mint aki gombostűbe ült, ám nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, egy alacsony, egyenruhás muki két katonás lépéssel bent termett, és haptákba vágta magát.

– Őrnagy elvtársnak alázatosan jelentem: hivatott, őrnagy elvtárs? – hadarta szalutálva a muki, mire Hossu őrnagy rávillantotta dühös tekintetét, felugrott, olyan lendülettel, hogy a széke nagy csörömpöléssel vágódott hanyatt, és úgy rontott neki a köpcös embernek, hogy azt lehetett hinni, menten megüti.

– Ladik, maga okádék fasz, hát őrnagy a maga rangja?! – sikoltotta Hossu őrnagy, miközben a feje már olyan vörös volt, hogy az agyvérzés veszélye határozottan fenyegette.

– Őrnagy elvtársnak jelentem, nem, őrnagy elvtárs, hanem tizedes, őrnagy elvtárs – vágta rá a mellét komikusan kidüllesztve a tizedes, miközben az ő ábrázata az őrnagyéval ellentétes változáson ment keresztül: úgy elsápadt, mintha nem is lenne vére egyáltalán.

– Akkor takarodjon a szemem elől, és majd akkor jöjjön vissza, ha tizedes után kiáltozok! – sziszegte a dühtől remegve Hossu őrnagy, de amikor a tizedes kiiszkolt volna az ajtón, mégis utánaszólt – Állj!

A tizedes visszatántorodott, és feszülten várta az újabb parancsot.

– Jól emlékszem, hogy maga állatorvos volt, mielőtt hozzánk került? – kérdezte immár kissé lecsillapodva az őrnagy.

– Őrnagy elvtársnak alázatosan jelentem, igenis, őrnagy elvtárs.

– Akkor azt mondja meg nekem, Ladik: egy kutya, amelyiknek hiányzik a fele, át tud-e szökni a mi alaposan őrzött határainkon?

Ladik, ha lehet, még jobban elsápadt, majd bizonytalanul feltette a kérdést:

– Hoo… Hosszában vagy keresztbe hiányzik annak a kutyának a fele, őrnagy elvtárs?

– Netán van különbség, maga barom? – villant rá az őrnagy szeme a tizedesre, mire Ladik még jobban kihúzta magát, hogy már attól lehetett tartani, menten kitörik a nyaka.

– Igenis, őrnagy elvtárs, jelentem, nem, őrnagy elvtárs… Aaaa… Akármelyik fele is hiányozzék annak a kutyának, neee… nem szökik az sehova mitőlünk, őrnagy elvtárs.

Az őrnagy ezzel a válasszal már meg volt elégedve, intett Ladiknak, hogy menjen, ő maga pedig komótosan visszatelepedett az asztalhoz.

– Látja, Király, még egy ilyen barom tizedes is tisztában van vele, mi itten a dörgés. Szóval mi a helyzet azzal a maga rohadék kutyájával?

– Őrnagy elvtárs… én ezt a két sort Karinthy Frigyestől vettem – mondta szomorúan a költő, sóhajtott egyet, és várta, hogy most mi lesz.

Az őrnagy egy pillanatra szemmel láthatóan megütközött az új fejleményen, az ő nyomozati anyagában egy árva betű nem szerepelt semmiféle Karinthy nevezetűről, de máris nyugalmat erőltetett magára.

– Barátja magának ez a bizonyos Karinthy? – mérte végig gyanakodva a költőt. – Behívathatjuk őt is, csak egy szavunkba kerül…

Erre a költő töredelmesen bevallotta, hogy fent nevezett egyént, bizonyos Karinthy Frigyes budapesti költőt személyesen nem ismerhette, hiszen már nincs az élők sorában, csak a könyvei révén került kapcsolatba e nagyszabású szellemmel.

– Szóval Bu-da-pest-ről importáljuk az izgató eszméket, maga moslék irredenta, mi? – sütötte ki erre az őrnagy diadalmasan, majd egyre jobban belemelegedett, ahogy folytatta. – Egyre nehezebb, mi? Na vajon mi olyan rohadt nehéz abban, hogy irredenta meg Nyugatra való szökésre buzdító versikéket irkálgatunk itten, mi? Bányászott már maga szenet, Király?! Na majd fog! Az a nehéz, nem a firkálás! Méghogy fél fekete eb! Kire utalgat maga ezzel, melyik ismerőse szökött ki Svédországba, akiről nekünk nincsen tudomásunk, mi? Azt hiszi, hülyét csinálhat az egész részlegből? Azt hiszi, nekünk nincsen annyi sütnivalónk, hogy átlássunk a maga hülye versein?!

Ám a kérdésekre az őrnagy választ se várva felpattant, kiviharzott a teremből, és becsapta maga mögött az ajtót.

Részleg alatt különben saját magára és Ladik tizedesre utalt. Ő, Hossu Zoltán őrnagy és Ladik Béla tizedes voltak ugyanis a kolozsvári Szekuritáté magyar irodalmi részlege. Hozzájuk küldték be „elbeszélgetésre” azokat a magyar irodalmárokat, akiknek a szövegeiben gyanús elemekre bukkant a cenzor, de mert a cenzor sem értette pontosan, ugyan mitől olyan gyanúsak azok a szövegek, hát Hossura és Ladikra volt bízva a feladat: szedjék ki a szerzőkből, miféle alantas és alattomos tartalmakkal is akarták ők megtámadni az állambiztonságot, felizgatni az államrendet. Talán mondani sem kell, hogy kettejük közül Ladik képviselte az Erőt, kis termete dacára ugyanis kiváló verőembernek bizonyult, míg Hossu őrnagy elvtárs – nos, ő volt az Ész.

Most, miután néhány percig idegesen járkált fel-alá a folyosón, az Ész megállt, és eltűnődve kibámult az udvarra néző ablakon. Eszébe jutott, hogy mennyi dolga van még. Két nap múlva szenteste, egy rakás dolgot kell még beszerezni addig, ellenkező esetben a felesége egészen biztosan letépi a tökeit, ő meg itt vesződik ezekkel a majom költőkkel, meg azoknak a rohadék pesti kutyáival. Benyúlt a zsebébe, kitapogatta az összehajtogatott bevásárlólistát, amire a felesége gyöngybetűkkel felírta, hogy: „fél kiló marhahús (de valami jóféle, nem ám valami inas szar), hagyma, tizenöt tojás…” és így tovább – jó hosszú volt az a lista. „Marhahús – gondolta az őrnagy elvtárs –, honnan a fenéből lehet manapság marhahúst szerezni, főleg karácsony előtt…”, és hangosan felsóhajtott.

Hirtelen megfordult, szúrósan rámeredt Ladikra, aki azóta vigyázzban állt a fal mellett, hogy ő kiviharzott az ajtón, és intett neki, kövesse a kihallgatóterembe.

A költő összerezzent, ahogy beléptek, „ha ezek ketten jönnek, abból semmi jó nem lesz”, gondolta, és már fel is sajdultak arcán a legutóbbi pofonok emlékei – ám ezúttal szerencsére a rossz előérzete nem bizonyult helyesnek.

– Mondja meg ennek az irredenta disznónak, akivel én ezentúl nem állok szóba – mondta az őrnagy Ladiknak a költőre mutatva –, hogy karácsony előtt két nappal nem fogok itt a szar verseivel baszakodni.

Ladik szalutált az őrnagynak, majd a költő mellé lépett, és a fülébe üvöltötte:

– Vegye tudomásul, maga hülye disznó, hogy az őrnagy elvtárs innenstől nem áll magával szóban, és hogy az őrnagy elvtársnak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a maga hülye verseivel baszakodjék!

– Azt is mondja meg neki, hogy attól, hogy most az egyszer megúszta, legközelebb jobb lesz, ha kétszer is meggondolja, miféle kurva pesti kóbor kutyákról firkál itten az állam és a dolgozó nép pénzén, mert olyan gyorsan a szénbányában találja magát, mint ahogy Gagarin elhagyta az atmoszférát!

– Azt is vegye még tudomásul, hogy eztet most ezek szerint megúszta, de ha… – itt egy pillanatra elakadt – de ha legközelebb rosszul gondoskodik, mehet Gagarin elvtárssal együtt a szénbányába!

Az őrnagy erre leintette Ladikot, utasította, hogy tűnjön el a szeme elől, és egyúttal vigye magával ezt az úgynevezett költőt is, és dobja ki az állami szervek éberen őrködő épületéből.

Hossu őrnagy ezután visszabattyogott az irodájába, magára zárta az ajtót, és aznap már nem fogadott senkit. Csak ült az íróasztalánál, bámulta az asztalára stócolt könyveket meg folyóiratokat – amelyeknek bármelyik körmönfontan megfogalmazott sora állambiztonsági kockázatot rejthet magában –, és arra gondolt, honnan a fenéből fog ő ilyenkor marhahúst szerezni, hogy elkerülje otthon a patáliát. Aztán újra a könyvekre meg a folyóiratokra meredt, és arra gondolt, vajon mi hajtja ezt a sok írót meg költőt, miért próbálják ezek olyan kétségbeesetten megfejteni az élet nagy talányát, ha egyszer folyton itt kötnek ki emiatt nála. És vajon mi hajtja őt, Hossu Zoltán őrnagyot, miért próbálja ő olyan kétségbeesetten megfejteni azt a sok írót meg költőt, akik számára még az élet nagy talányánál is sokkal rejtélyesebbek, titokzatosabbak, vajon mi végre van ez… mi végre van ez az egész. Felállt, kibámult az irodája utcára néző ablakán, és elfintorodott. „Nem lesz idén fehér karácsony” – gondolta. Nézte a nyirkos utcát, az utcán egykedvűen vagy gondterhelten siető embereket, az utcasarkon az újságárus bódét – benne megannyi talányos szó, megannyi körmönfont mondat! –, és minduntalan arra gondolt: vajon mi végre van ez az egész.

Estére, mire végzett a bevásárlással, és a belvárosban felvette a feleségét, köd ereszkedett a városra. Marhahús persze nem volt, így aztán a felesége, mint valami előre beprogramozott pusztító gépezet, megállás nélkül, egyenletes ütemben szórta rá a válogatott szitkokat – de ő meg se hallotta. Ahogy a sűrű ködben lassan araszoltak, azon kapta magát, hogy egy vers ritmusa zakatol a fülében. Lassan, élvezettel morzsolta magában a sorokat – most nem gyanakodva, nem idegenkedve fürkészte a tartalmukat, mint máskor. Ellenkezőleg: életében először úgy érezte, hogy az a vers neki, egyedül neki szól, az ő elmondhatatlan bánatát, kétségbeesését, keserűségét mondja el, de olyan szépen, hogy azt a sok bánatot, kétségbeesést, keserűséget egyszersmind fel is oldja, és megtölti a helyüket valami sovány, de jóleső vigasszal.

Ahogy kiértek a Feleki-tetőre, és a Moszkvics fénypászmái egy kanyarban rávetültek a ködben félig elvesző fák halvány törzseire, hirtelen önkéntelenül hangosan is kimondta a versnek két sorát:

„Köd zabálja a fákat –

egyre nehezebb.”

Az asszony csodálkozva rámeredt, összeráncolta a homlokát, majd a fejét csóválva csak ennyit mondott:

– Amióta azt a sok hülyeséget olvastatják veled, te is egyre hülyébb vagy.

Hazáig többet már nem beszéltek. Csak a Moszkvics burrogása hallatszott ütemesen – mintha egy vers zenéje lenne.