Kabai Henrik rövidprózái

Rácmolnár Sándor: Domestique
Audio hostem1

– Kéretik a kamerákat bekapcsolni! – örömmel engedelmeskedem a felhívásnak, és köszönök jó reggelt tanárnak, osztálytársaknak egyaránt. Mosolygok, de nem feltétlenül azért, mert láthatom őket. Az otthoni nyugodt és biztonságos légkör ér mindennél többet nekem. Semmi szükségét nem érzem az iskolai környezetnek: mi is kívánatos ugyanis a bántó tettekben, porba tipró alattomos módon megfogalmazott és átadott szavakban? Valamikor próbáltam magammal elhitetni, hogy az egész nem olyan fontos, hisz másnap reggelre majd mindent elfelejtek, próbáltam olyan jövőbe néző gondolatokba fogódzkodni, amelyek, akár egy hídon át, talán majd túlsegítenek a rám váró borzalmas örvényen. Viszont Sziszüphoszként végeztem a munkámat: naponta elbandukoltam az iskolába. Csapdába ejtettem saját magam minden egyes alkalommal, mikor beléptem azon az oly ravaszul mosolygó kapun.
Hogy észreveszik-e a hegeket, melyeket okoztak? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható. Míg nem ismertem őket, a tiszta éjszakákon el tudtam aludni úgy, hogy néztem a csillagokat, viharos estéken pedig a villámokat figyeltem, ahogy megvilágítják a felhőket. Most, hogy kiharcoltak az emlékezetemben egy sötét zugot, úgy éreztem, ki kell zárnom a csillagokat, így soha többé nem láthattam a villámlást sem. Esténként csak lekapcsolom a villanyt, és lefekszem aludni. Mindenféle bántalmazást röviden összefoglalva: Életből a Halálba utazom. Útközben rablók támadtak meg, akik kifosztottak, s még a reményemet is elvették, megvertek, majd félholtan otthagytak. Az én esetemnek egyelőre nincs irgalmas szamaritánusa. Az otthon nem végleges megoldás: már azzal fenyegetőznek, hogy vissza kell térnünk az iskolába.
Senki sem tudja, mi minden történt még velem, akár otthon, akár az iskolában. Senkiről sem tudják, mi történik vele, csak saját magukról. Ha azonban belekeverednek valaki életének egy részébe, tulajdonképpen az egész életébe keverednek bele. Minden hatással van mindenre, ezzel pedig mindenki irtózatosan visszaél. Különösen tekintenek rám, s mikor helyet foglalok közöttük, elhúzódnak tőlem. Én ezt sosem bántam: voltaképp nem is tartozom közéjük. Nem tartozom sem hozzájuk, sem másokhoz, mert nem vagyok sem analfabéta, sem lángész; sem lázadó, sem „szent”: egy közösség tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magába foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha: Eleveneket és Holtakat. Nyomban el is távoztam a nyomasztó közegekből: mentem a dolgomra, a többivel már nem törődtem. Egyszerűen mindig elhittem egy pillanatra, hogy sikerülhet, hogy majd most máshogy reagálnak, nem taszítanak ki, netán kezet fognak velem, vagy valami, bármi hasonló idilli gondolat. A reménnyel csak saját magát veri át az ember.
Egyszer például olyan sokáig vártam, hogy végre Telihold legyen, és lefotózhassam a Nikonommal, hogy szörnyűség: fogyásnak indult.
Nem szeretem Emberiséget, mert még sosem láttam. És figyeljétek meg: minden szélhámos Emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének sem ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak Emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik Emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de odáig vannak Emberiségért. Eltipróan néznek, zúzó szavak formájában korbácsolják húscafatokra a hátat, a lekicsinylés cigarettacsikkjeit oltják ki az arcokba nyomva, alaptalan gyűlölettel köpnek le, mégis: Emberiség a példaképük. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire sem kötelezi őket. Soha senki sem jön elé, aki úgy mutatkozzék be, hogy én Emberiség vagyok. Emberiség nem kér enni, ruhát sem kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak emberek vannak: Emberiség nincs.
– Viszontlátásra, sziasztok!
Kérjük, értékeld a hívás minőségét!

Sursum corda!2

„A lányoknak a fakanál mellett van a helyük!” – visszhangzanak még mindig a fejemben a nagy professzor szavai.
Sok ideig nem értettem, miért volt minden tanévben változatlanul M a padtársam. Még csak nem is következtünk egymás után a névsorban. Az pedig végképp nem volt tiszta előttem, miért hozott nekem minden nap almát. Annyiban már akkor biztos voltam, hogy nem puszta törődés áll a dolgok mögött. Mellesleg mindig finomabb tenyereseket kapott a tanító nénitől.
Sokat bátorítottak és dicsértek az iskolában. Számtanból lényegében nem voltak jó jegyeim: nyolcasokat és kilenceseket adott általában a tanár úr, ez utóbbiakat talán azért, mert látta, hogy egyéb tantárgyakból tízeseim vannak. Történelemből is remekeltem, de leginkább a magyar nyelv és irodalom volt az, amiben kiemelkedtem osztálytársaim közül: csak úgy ragyogtak a tanári szempárok, valahányszor pontos és helyes választ adtam a feltett összetettebb kérdésekre. Emlékszem, mennyit tanultam a tantárgyversenyekre, és milyen örömmel töltött el az anyanyelvemmel való foglalkozás. Egy napon azonban édesapám rajtakapott, és megfenyegetett:
– Ha még egyszer tanulni látlak, leviszlek a pincébe! Kérdezd csak a fivéreidet, egyiküknek sincs pozitív emléke ezzel a hellyel kapcsolatban! Hiszen még csak vágyaiddal állsz harcban, nem az élet nehézségeivel!
Nem tudott megtörni: ekkor még nem. Továbbra is szenvedéllyel foglalkoztam mindazon tudományokkal, melyek annyira érdekeltek – titokban. Eldöntöttem, hogy folytatni fogom az álmaimért való harcot, akárcsak azok, akik a higanyt bányásszák, noha tudják, hogy bele fognak halni. Mint utólag megtudtam, egyik évben másvalaki jutott tovább az országos szakaszra, habár az enyém lett a legjobb dolgozat a megyében. Ha jól emlékszem, a személy az akkori KISZ egyik tagja volt. Magamban az okát kezdtem keresni ennek a példa nélküli esetnek: mert lány vagyok? Vagy mert keresztyén? Egyik szerencsétlenségem az volt, hogy elkerülhetetlenül megértettem mindent: a bűnt éppen úgy, mint az erényt. Nyolcadik osztály vége felé az osztályunk jobb tanulóival a szomszédos városba mentünk, ahol román könyvelői szakra vizsgáztunk. Erről sosem beszéltem a szüleimnek, és a képességfelmérések alatt folyamatos szorongás töltött el emiatt. A tételekkel kapcsolatban nem akadtak kétségeim. Végül nem jutottam be a szakra, ezen azonban már egyáltalán nem lepődtem meg: egyikünknek sem sikerült a falunkból. Fogalmam sincs, hogy tudtam volna az ellenkező esetben előadni a szituációt a szüleimnek. Lényegtelen, erre úgysem volt szükség: a gyémánt nem ismeri tulajdon értékét. Akinek joga lenne megismertetni vele, nem teszi. Akinek joga lett volna megismertetni, nem tette. Most még jobban kiderült világunknak az egyéniséget elnyomó vonása. Képtelenek voltak teret adni a tehetségnek: ez lehetett a falanszter? Egy közeli faluban akadt még egy magyar nyelvű szak, ami igazán vonzott, azonban nem mertem újra meglépni ezt a veszélyes döntést.
„Egy lánynak nem szabad tanulni!”
Kilencediktől a jobbak elmentek a környező városokba és falvakba tanulni, én azonban a falubeli tízosztályos általános iskolában maradtam. Az előítéletek jobban elválasztják az embereket egymástól, mint ha egyikünk Pekingben élne, másikunk meg Grönlandon.
Fivérem elvégezhette a középiskolát: örültem neki, jól tette. Váljék egészségére. Még egy utolsó próbálkozást tettem: beszéltem L bátyámmal, a falusi postással meg a közelibb rokonaimmal. Mind azt mondták, hogy a segítségemre lesznek. Azt mondták, megoldják a helyzetemet, és hogy beszélnek a szüleimmel. Végül egyikük sem csinált semmit. Mindannyian cserbenhagytak. Nem tartották tiszteletben szívem ügyét. Ezt az egyetlenegyet. Ez lenne a hívőség? Hiába volt minden. A testeket, ha összetörnek, a felcserre bízzák, az én összetört lelkem azonban Istennél keresgélt. Végtelen szomorúság lepett el, és olyan hidegség állt be bennem, melyen megfagyni látszott derűlátásom minden virága.
Nem lehet egy keresztyénnek asszisztens lenni? Talán rosszat tennék ezzel?
Sokat mostam az öt testvérem után. Gondolom, ők is nyugodtabban piszkították be nadrágjaikat tudván, hogy én takarítom majd meg azokat, nem édesanyánk. Ő amúgy készen állt volna a pártomat fogni, úgy éreztem. Éppenséggel több megfelelési vágy volt benne a gyülekezet és a férje iránt, mint irántam való szeretet. Annyira el akarom hinni, hogy nem gonosz szándékból, hanem félelemből hagyta rám a kazal mosatlant, hogy ne mehessek babázni M-mel és N-nel.
„A szoknyádnak le kell érnie a térded alá!” – úgyis mindig feltűrtem.
Egy varrótanfolyam után egy évet dolgoztam ebben a szakmában, majd tizennyolc évesen férjhez mentem. A továbbiakban két évet dolgoztam egy cipőgyárban, ami után megszületett első gyermekünk, egy drága kislány.
Amikor megtörténtek a dolgok, nem értettem az okaikat, emiatt pedig sokat vívódtam. A kellő időben azonban értelmet nyert bennem, miért ült rá édesanyám annak idején a különleges varrógépre, hogy azt el ne tudják vinni azok az erőszakos férfiak, miért nézett rám mindig olyan elemző szemekkel a padtársam édesanyja, miért maradt bent az osztályteremben a tanítónkkal. Az almák, a tantárgyverseny, tanáraim sajnálkozó tekintete: a kellő időben minden leesett. Nem én választottam meg az életet, melyet le kellett élnem. Milyen ez a világ, Istenem?
Sokat kaptam az élettől: nyomot hagyott rajtam, de nem a tenyeremen. Észrevette-e bárki is az általa okozott hegeket? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható. Nem hagytam azonban azt sem, hogy ez a kedvezőtlen szituációk sorozata legyen életem történetének egyetlen szerzője: antológiát akartam, és ez a vágyam teljesült negyvenhat éve tartó házasságomban, három gyermekemben és öt unokámban. Mindezen írók mellett pedig a legnagyobb Isten és a Benne lelt üdvbizonyosságom. Elteltek az évek, és rengeteg jelentős pillanat ért, melyek mellett eltörpülnek ezek a fiatalkoromban átélt események, melyek unokám kérésére törtek elő még egyszer és utoljára bennem. Most pedig újra élek, ifjulok, mert küzdhetek. Immár mások a céljaim, és senki sem állhat az utamba. Elengedtem és megbocsátottam nekik. Nem engedtem, hogy holmi elröppent reménységek vénítsék meg a homlokomat, és hagyjanak a lelkemben olyan barázdákat, amelyekben az elvetett mag nem csírázhat ki. Lehetek itt is boldog.
Idegzetemet megviselte az a szörnyű kor, mint mindnyájunkét. Nem csoda. Pihennem kell, de most vége: új korszak kezdődik, egészen új, boldog korszak. Megváltozik az élet. Élek, újra élek. Nem közönséges nap a mai: történelmi nap. Megvolt a nehézsége annak az időnek is, melyben én virultam, és megvan ennek is, melyben mások nyiladoznak: ügyelnünk kell a szabad szemmel – vagy ahogyan manapság emlegetik: a webkamerán keresztül – nem látható hegekre, melyek bármely másiknál érzékenyebbek.
Bár későn, mégis felismertem, hogy Isten alkotása vagyok, kinek értékét távolról sem végzettsége vagy rangja határozza meg, sokkal inkább a nehézségekhez való helyes alkalmazkodóképessége. A nagy eszmékért vívott küzdelmem értéke akkor sem csökken, ha életem folyamán nem hozza meg az egykor remélt eredményt. Így – mondjon bárki bármit – győztes vagyok, und das ist der Weisheit letzter Schluss: nur Der verdient sich Freiheit wie das Leben, Der täglich sie erobern muss.3 Szívemben felébred az édeni emlék: lelkem hivatása még mindig nagy és nemes, ez pedig utolsó lélegzetemig változatlan marad.

Jegyzetek 1 Hallom az ellenséget.2 Fel a szívvel!3 Ez a bölcsesség utolsó szava: csak azok érdemlik meg a szabadságot, mint az életet, akik minden nap meghódítják azt.


Kabai Henrik 2003-ban született. Szilágynagyfaluban él, a szilágysomlyói Simion Bărnuțiu Főgimnázium tanulója. Prózái eddig a Hepehupa folyóiratban és egyéb pályázatalapú antológiákban jelentek meg. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.