.svg)
Március 6.
Egyik magazin sem egymódú a másik magazinnal, de a moldvai magazin cu de toate még annál is másmódúbb. A névadás eszembe juttatta, milyen jól tud csúszni egy shaorma cu de toate a kolozsvári Rosából egy, a nap soha nem megy le éjszaka után. Lehet, hogy elkezdett hiányozni Kolozsvár, de semmi baj, mondanám a gyerekeknek. Néha jól esik kimondani magamnak is. A vakációban majd időutazok. Ha már leporoltam a kolozsvári egyetemista évek gasztroorgazmusaiból egyet, a következő snitt: a málagai Puerto de la Torre nem híres negyede, nem híres házának teraszáról, hangosan kicsordul a málacena.
A málacena az a cserediákok málagai heti egyszer megszervezett internacionális gasztrovacsorája, amikor egymás kultúráját, ételét, italát kóstolgatjuk, miközben spanglishül beszélünk, és a helybéliek sokszor emelkedő és csak néha ereszkedő tonalitását gyakoroljuk.
2019. szeptembert írunk. Málagában két marokkói, három lengyel és egy magyar diák napégetett bőrén enyhíti a szél, a bronzszínért cserébe, a jól megérdemelt fájdalmat. Tajine és gun powder zöld tea szivárog belénk. A marokkói H. A. édesanyja szerint úgy nézek ki, mint egy kiköpött muzulmán nő, jellegzetes hajszínnel és H. A. leírása szerint karakteres személyiséggel, bár szerintem az utóbbi miatt két lábbal rúgnának ki a családjukból, nem mellesleg a felekezetükből. Most, 2024 márciusában vagyunk, és Moldvában is érezhető a málacena utórezgése. Minden recept titkos hozzávalója a világ bármely részén levő bevásárlóközpont polcai közötti hangos éneklés. Induló Gasztroorgazmus műsorunkról a következő naplórészben írok.
Március 9.
Tér-idő koordináták: Csíkszereda, a Moldvai Csángó-magyar Kollégium könyvtára, este 10 óra. T. V. újrameséli csángóföldi életét. A bacsó most is elsodor minket, pont úgy, mint az egyetemen. A keleti magyar végeken kerestet velünk kikötőt, és arra figyelmeztet, hogy nem lesz meglepő, ha valaki a magyartanárokat a faluból ki akarja vetni, ahogy az ő filmes embereit akarták kivetni a temetőből a csángók, a régi szép időkben. T. V. cenzúrázatlan filmjeinek óceánjában fuldokolunk a nevetéstől. A moldvai csángóasszonyok nagyszüleit látjuk fotón, a munkatársaink mesélni kezdenek: „… amikor még olyan hitvány voltam, mint te, azt mondta apókám, eltörik a nyakam…” A vacsora utáni időutazásban a mediterrán tapas román borral és székely életérzéssel vegyül, nem feledve a magyar fűszerpaprikát. 1938-at írunk, Spanyolországban polgárháború zajlik. Toledóban 2021-ben farkasszemet nézünk a belháború golyónyomaival az épületeken, és várjuk, ki tudja hamarabb értelmezni a másikat. K. E. szívesen elutazna az olasz és spanyol képzőművészet szent múzeumjainak földjére. A vacsoránál Márquez, Cortázar és Edith Eva Eger mondatok-idézetek szállnak. Nőnap van. A kolléganők egymást a doktorképzés elkezdése és befejezése fele rugdossák, szép szavakkal. Csángó lelkek határait feszegeti hétvégén T. V. úr.
Vasárnap Moldva fele kanyargunk, és megtudjuk, a moldvai asszony nem szeretne többet az ördögbacsóval találkozni. Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk. (Á. L.)
Március 15.
2023-ban ezen a napon, a Madarasi Hargitán egy fáklyás síléces megemlékezésen gondoltam arra, hogy legyen béke, szabadság, egyetértés. Legyen meg a Tizenkét Pont, és sokkal több embernyi bátorság. 2024-ben a kapu előtt állunk V. A.-val és várjuk B. H. kolléganőnket, miközben saját magunknak dúdoljuk a Nemzeti dalt, és a tanítóinkat, osztályfőnökeinket eszményítjük. A csángók is megemlékeznek, hiszen határvédő szerepükben helyt álltak ama jeles napon, amikor a magyarok függetlenedési folyamata elindult.
Este a vacsoránál B. H. elszólja magát: „Ne viccelj. Már vágom a centiket a húsvéti vakációig.” Este írok, és az írás éneklésre sarkall.
Azt hiszem, többet kellene írnom, mert az éneklés nagyon hiányzik. A gyermekkor sziklapartjáról / integet valaki. Talán táncol, / mielőtt a tengerbe lép velem. (B. E.)
Március 16.
Szombat van. Műhelyidő. Olyan inspiráló és izgalmas az Akadálymentesített jelenlét tagjainak élete. Jó velük egy bolygón lélegezni. K. E. az ukrán háborús övezethez közel él, egyik napról a másikra, egyik novellából a másikba. K. M. verseskötetén dolgozik, amely már idén meg fog jelenni. Most már eljátszom a gondolattal, mint macska a gomolyaggal, hogy nekem is lesz kötetem. N. N. közösségimédia-detoxot tart, miközben ismét Kolozsvár kávézóiban gondolkodik, tanít és ír. Sz. E. a kisregényein dolgozik az Egyesült Királyságban, és az egyik művében spanyolokat is megszólaltat Madridból, akik biztosan elsétáltak életükben legalább egyszer Francisco de Quedevo és Luis de Góngora spanyol költők lakóháza előtt a Barrio de las Letras negyedben. A madridi iskolákban ez egy kötelező kirándulás. A város szívének vérkeringésébe be kell keveredni legalább egyszer. T. A. egyik novellájában a gulyást cafatjaira robbantja, és megmutatja, mi a háttértörténete a Gulyás volt ebédre mondatnak, amit egy lila monoklival rendelkező gyerek mond ki. Sz. P. a gyerekeivel és a férjével együtt, egy ösztöndíj apropóján New York-ot a nyakába vette. Sz. I. J. nyitott szemmel álmodik, és mindenki álmait megrajzolja, miközben mesél róluk. J. T. novelláiban a mélyszegénységet mutatja be, olyant láttat, amit mi talán másképp sosem. Ahonnan a kiszakadás vagy nem lehetséges, vagy csak nagyon sok munka és mentorok segítségével.
Csík faluban valahogy mi is így vagyunk.
Március 23.
Meglepetéspéntek nálam a magyar házban minden péntek. Gondoltam, kapjanak a gyerekek cukorkát, ha ügyesek, és dolgoznak, a szépen nem fontos, a folyamat annál inkább. Én soha nem kaptam cukorkát az iskolában azért, mert tettem a dolgomat. Azt akartam, nekik legyen más. Jobb, finomabb, színesebb. De az eső és a törpök szürkévé mosták össze a színeimet a héten. Nem chilivörös voltam a napok végén, hanem tengerszomorú szürke. A gyerekek elutasították a meglepetést. „Nem kell nekünk a cukorkád, nem vagyunk mi szegények”.
Minden ilyen elhangzó mondat után egy hajszálam megőszül. várom, hogy elkezdődjön / amit egy ponton túl / már úgysem lehet folytatni. (Sz. I. J.)
Március 27.
Egy bákói kávéház teraszán ülök, reggel tíz óra van, szerda, most még egyedül. kifekszem / a csontkék ég alá /lehet megtudok valamit (S. J.)
Nincs a fülemben a fülhallgató, de énekelek, és a kezeimmel táncolok. Utazás előtti derűnek hívják ezt a szindrómát. Másik jellegzetes tünete az első korty kávé után a fagyasztott tésztából készült croissantra cuppantott látványos csók. A. Z. B. egy karácsonyi váratlan találkozáskor emlékeztetett:
Nunca pierdas la ilusión y esta locura que te caracteriza. (a szerző fordítása: Soha ne veszítsd el a reményt és azt az őrültséget, ami téged jellemez.)
Ha találkozol velem egy kávézóban, kedves olvasó, erről a fene derűről és elvetemült nevetésről ismersz majd meg, rövid időn belül pedig egy történet néhány félmondatára ismeretlen cinkosként összenevetünk.
Jött valaki a kávézóba. Menjen a fenébe.
Március 28.
Vonatozás közben nem mindegy, hogy hol ülsz: mélybe nézel a múlt fenékre, míg a vonatod a fényes vízfelszín fele zakatol, vagy számolod a beléd már soha vissza nem térő buborékokat, amíg halott testeddel a vonat kiér a napfényre.
A reptéren vagyok már, nem a földön akarok megfulladni, hanem 10 000 méter magasban Cseh Tamás Mélyrepülés című albumának hallgatása közben. A mindennap ugyanolyan szürke csempéket bámulom, mikor hirtelen a retinámra ugrik egy videó a múltból. A főszereplők: néhány elvetemült székelyudvarhelyi szaladó gyerek (T. SZ. és G. Sz.), akik a világ talán egyik legszebb terepfutóversenyéről, a Madeira Island Ultra Trailről utaznak haza, és akik azt érzik, nem nyújtottak le megfelelően a verseny után, ezért Budapesten a reptéren szerveznek maguknak egy random gyalogos kihívást a járateltolódások miatti hat óra aktív kitöltésére. Vicces gondolatként indult, és cunamivá nőtte ki magát a kíváncsiságuk: hány méter egy kör és sétálva hány perc alatt lehet azt megtenni? A fáradt és megtört szaladók nekivágtak az első tranzitzóna-körüknek. 600-700 méter volt egy kör, mesélik. Ekkor mosolyogva összenéznek, ugyanarra gondolva: mi lenne, ha a hajnali indulásig megcsinálnának egy gyalogos maratont? A verseny végére összegyűltek a kilométerek és a szurkolók is: egy egész rendőrbanda. Kijöttek a tranzitzónába megtapsolni és kérdőre vonni az összegyűlt kilométereket. Tekerem vissza a szalagot: otthon ülök a laptop előtt, és fordulok le a székről a nevetéstől. Közben elindult a felszállás, a srácokat nem büntették meg, én meg széles mosollyal nyújtom az igazolványom a szemüvege mögül engem furcsán figyelő nő elé.
Tiranában landolok, karakteres feketekávé illat van a reptéren.
Este kilenc óra. Minden leszállás után az első emlék: illatemlék. Beleszagolok az országba. Nagyon erős ébrenlétillat van, feketekávé keveredik fűszerekkel. V. R., a reptéren szalad felém. Ő Zürichből, én Romániából indultam, utaztunk egymás felé. Ölelések. Magunkat ünnepeljük, na meg egy kicsit a mesterképzésünket is. Én azzal fogadom, hogy albán lek az ország pénzneme, s hogy neki van-e készpénze, mert nekem nincs. V. R. azt kezdi harsányan ecsetelni, hogy azt olvasta, Albánia Európában az emberkereskedelemmel üzérkedő országok rangsorában a dicséretes negyedik helyet foglalja el. Bicskát egyikünk sem hozhatott, de a konzerv is elvágja a nyakat, szükséghelyzetben. Megérkeztünk. Együtt vagyunk, késelés, emberrablás, testi és lelki zaklatás nélkül, de a mellékutakon gyanúsan lassan közlekedő, a török sorozatokból az olvasó számára ismerősnek tűnő sötétített ablakú autók látványával.
A 28-as tömbházon nincsen ajtó, nincsenek ablakok. Itt fogunk lakni négy napig, át fog fújni rajtunk a szél, és belénk esik az eső.
Március 29.
Időbe telik, mire a tanító néni gyerek üzemmódja kikapcsol. V. R.-nek magyarázom a BeReal használatát mondattanilag nagyon bővített, az ok helyett az okozat Viszi a puskát – szerkezetű mondatokkal. Rögtön, miután visszahallom magam, elkezdem leegyszerűsíteni a mondandóm, de V. R. meglep, és elsőre megérti, amit szeretnék. Ránézek, és a biztonság kedvéért elkezdem még érthetőbbé formálni a mondatot, most már mutogatok is. A jó barátnő ilyenkor megkérdezi, hogy mi a baj, a legjobb barátnő meg hangosan elneveti magát, és arra kér, felejtsek el tanár lenni néhány napra. Most már én is fetrengek a nevetéstől a konyhában, miközben nyitót keresek a citrom apartmanban nemlimonádé fogyasztásához. feltörő melegüvegcserepek a szájban (L. K.)
Arra jutunk: a húsvétot nem otthon töltő lányoknak a szekrényen porosodó fényképét locsolják meg hétfőn.
Március 30.
Az éjszaka belénk esett az eső. A fiatal albán férfiak nagyon kedvesen megszárítottak volna egy szürke, taxi felirattal nem rendelkező, elviszlek, senki nem tudja, hova szlogent sugalló autóból kiszólva, a két zuhogó esőben hazafele szaladó Google Maps-en tájékozódó lánynak: we take you home.
Take your mother home, hallom a zsigereimből érkező, buszon nemegyszer hullafáradtan elalvó, világutazó személyiségemből előugró gyakorlott turista választ, és az azt követő gurgulázó vulkántorkomból kitörő nevetést. Nem félek. Bár éjszaka van és sötét, a rendőrautók a fővárosban szirénázás nélkül villogó kék fényekkel sugallják nekünk, másokat meg figyelmeztetnek, minden második utcasarkon, hogy nincs mitől félni, de tartani nem árt. Reggel van, felébredek, kinyitom az ablakot, és India robban a fülemben. Ülök az ágy szélén, és azon gondolkodom, mi olyan furcsa.
Időbe telik, mire ráeszmélek, hogy a kakas nem kukorékol, nem hallok kutyaugatást, sem madarakat.
Rég jártam fővárosban, lakni meg soha nem is laktam. Spanyolországban Don Quijote szülővárosába, Alcalá de Henaresba fújt a szél. A centrum a perifériában van, nem lehet máshol. Számomra a centrum – periféria. A magány például a világ közepe.(B. Á.)
Amazonok megállója Tirana is. Meg Bukarest. A fővárosban sétálok: balra nézek, Madrid, jobbra nézek, Santander.
A moldvai asszony erre azt mondaná, hogy nekem már jale pijamale. Albániában, a citrom apartmanban közben készült vodkátlan limonádé, finom jövő, fényes aglio e olio al limone.
Április 1.
A csíkfalusi buszsofőrünk, Arnold Schwarzenegger busza húsvét hétfőn nem közlekedik. Két lehetőség van: vagy a bolondok napját ünnepli, vagy a katolikus húsvétot, de az is lehet, hogy mindkettőt. Ez okot ad nekem arra gondolni, hogy nagy valószínűséggel A. S. csángó vagy legalább csángószármazék, mert magyarul beszélni velünk még soha nem hallottam, de elképzelem, hogy ért, nem az első buszsofőr lenne, aki mögé beülök, kicsusszan a számon magyarul, hogy meleg van, és ő lehúzza a fűtést.
Moldvában soha nem tudhatja a székelyföldi ember, hogy mire számíthat.
A magyar ház teraszán üldögélek, és egy pezsdítő, Albániában eltöltött húsvétlankodás szürrealista történéseit élem újra, miközben az ötórás nap a hajamat töredezettre szárítja, de az emlékeimet beolajozza. P. L. elvetemült fodrászomhoz következő vakációban ugrok be egy kávéval. Mindig felidézzük, hogyan adtuk el a hajamat. Megkértem, vágjon ki belőle 40 centimétert, mert eladom. Azt mondta, elvetemült vagyok. A helyzet azóta is változatlan.
akkorra már rég elfelejtem / miért is igyekeztem évekig / nélkülem élni. (Sz. I. J.)
Április 5.
A mai naptól fogva hirdetem: extrém sport ez az idegennyelv-tanítás. Csuklót lehet törni benne. Lehet, hogy pihenni kéne, fogalmazódik meg a tanárban, de nem tesz érte semmit. Ilyenkor jön Univerzum, és csuklót tör.
Forgatás indul: Bákó. Sürgősség. Este hét óra. B. H. az ajtón kívül maradt, de egy képernyőn látom, ő engem nem.
Most a kamerába kacag. Én meg egy képernyőnek, miután ellentmondást nem tűrő hangon felhívják a figyelmem egy szabad székre, amire nem ültem le korábban, hogy fenntartsam azt az időseknek. Ha nem akarnak velem nevetni, hát jó, megyek, leülök. T. G. szerint vannak errefele emberek, akik no hablan cristiano. Ez a kórházi nem betervezett vizit is így indul, de az asszisztensek gyanúsan szépen ejtik a Boglárka nevet. Ez sem az első alkalom lenne itt Moldvában, amikor megtudom, sokan beszélnek körülöttem magyarul a városban is, de csak házon belül. Szóval a kórházban most nem kivételesen mindenki románul beszél. Még a kórházban is kacagok, egyedül, és az asszisztensekkel is. Rajtam kívül senki nem kacag, de mindenki lélegzik. Az esetemben a kettő,egy és ugyanaz. Gyógyulj meg, ugye semmi komoly. De te a múltkor is beteg voltál, nem hajtod túl magad? Kérdezik a kollégák, én meg vissza copy-pastelem a chatbe a saját üzenetüket. Comprehensible input módszerrel videochatelünk már a családjainkkal, kollégáinkra is csak így utalunk, ha a 100+ emberből nem jut eszünkbe épp az a valaki. Mindenki menjen pihenni, vagy legalább igyon meg valamit.
és felüdült minden tőle, beülve / egy sörre ömlött folyamatosan / a szó felváltva belőlem s belőle. (B. T.)
Április 15.
Beugrok a bákói kórházba ellenőrzésre, süt a nap. Csak fél órát szaladtam ahhoz, hogy időben elérjek. Megérkezek. A mosdóban nincs villany. Telefonom vakujával pislogok és pisolygok a sötétben. Kacagnom kell ismét a nyomorúságos kórházi körülményeken, és magamon is. Magamon mindig. Gipszelt csuklóval, hátizsákkal, kabáttal, napszemüveggel, táskából kilógó, csak ne érjen hozzá semmihez kiflivel, csak üljek le és ihassak belőle egy kortyot narancslével keresek egy padot, mire szólítanak az ortopédiáról. A mostani ortopéd orvos is pont olyan derűs és szimpatikus, mint az a főorvos, akit éjszaka a csuklóm felkeltett. A személyim persze meglepi őket, de udvariasan megkérdezik, hol dolgozom, hol tanítok.
Fogalmuk sincs, hol van Ciucani. Azt mondja az egyik asszisztens: peste deal. Így tartanak minket számon, mi vagyunk a dombon túliak, bár ha belegondolok, ez nekünk jó is így.
Ugyanaz az asszisztens egyszer csak megszólal magyarul, hogy Gyere ide, s mutat a gipszelő teremre. Lefagyok. Keresem a megfelelő kódot a soknyelvű fejemben, de kell néhány másodperc, mire felfogom, hogy ezt magyarul mondta, miután hozzáteszi a kollégáinak, așa se zice la noi. Elkacagom magam, és átlibegek a gipszelőbe. Ott elmond nekem egy magyar mesét:
Egy, kettő, három, négy, / Barna leány hová mégy, / Van-e dolgod? Nincs nekem. / Gyere ide, lesz neked.
Kacagunk, de nem egyformán, miközben folyton szid, hogy ne mozogjak, de szabad a csuklóm, táncolni akarok! Kint az orvosok épp magyarul gügyögnek, miközben készülök a bilingv távozásra. A gipszelő teremben a tükör előtt műanyag tépőzáras zacsiba csomagolt ortodox ikon vállalja a felelősséget a betegek lelki üdvéért.
Szép napot, o zi bună, köszönöm, mulțumesc, szia, pa.
Április 17.
A temetőn hazafele táncolok. Nincs még egy ilyen ember a földön. Kitáncolom magamból a ki nem mondott, meg nem beszélt, soha nem fogjuk kimondani, soha nem fogjuk megbeszélni embereket. Ők addig maradnak felejthetetlenek, amíg ki nem táncolom, éneklem, írom őket. A halottak néznek, hallgatnak és látom a föld alatt az üveges tekintetükben, a virágvastagságú lábaikban és a fiatalra sminkelt arcukon, hogy elfojtott vágyaik a gipszes kezemben életre kelnek.
Élj, kislány, mi élni hagyunk téged.
A holokauszttúlélők, illetve az emberek azon része, akik nem tudtak a családjuktól elbúcsúzni tíz percen belül bekövetkező elégetés vagy épp szívinfarktus miatt, mai napig a halottaikhoz fohászkodnak, hogy segítsenek nekik újra élni. Nekem az segített élni, hogy fehér ruhásan is kisétáltam egy emberéletéből.
La donna è mobile / Qual piumaal vento / Muta d'accento / E di pensiero // Sempre un amabile / Leggiadro viso/ In pianto o in riso / È mensognero. (L.P.) (a szerző fordítása: A nő mozgékony / Mint a toll a szélben /Néma a hangsúly / És a gondolat // Mindig egy kedves / Könnyed arc / Sírva vagynevetve / Bánatos)
Április 19.
Otthon. Megtalálni egy rózsafüzért a hajgumis csésze legalján, a népviselet napján pirosfehérzöld kokárdát porszívózni ki a szekrény alól, egy csíksomlyói szűzanya lábánál megszentelt zsebkendőbe senki nem tudja, milyen okból elrejtett 10 lejest megsimogatni, levedleni a bűnöket, gyűjteni újakat, összemesélni magunknak új célokat, fényezni életünk legjelentéktelenebb munkanapjait. Otthon. Találkozni tanárokkal, elkacagni minden második sarkon az időt, miközben pörög ez az év is.
Egy év múlva ugyanekkor találkozok ugyanezekkel az emberekkel és elkacagjuk ugyanazt, csak én nem leszek ugyanaz.
Dobbant az éj illat-birodalmának magnóliaszíve. (S. M.)
Április 20.
Az összegyűrt papírban kattog az idő, nem látom, előre vagy hátra jár. Én dobom magam mögé, de visz magával vissza a mocsárba, ahol nem kapok levegőt. A virágok oxigén nélkül csak rövidtávon fotoszintetizálnak. A belőlünk kiszivárgó szén-dioxidba csomagolt vágyak hányszor újrahasznosíthatók? Jó lesz, nagyon jó, függőséget okoz ugyan, de hát az életünk függőségek és szükségletek végtelen óceánja. (M.E.)
Április 24.
Egyszer azt mondta az egyik barátnőm a kocsmában: Jaj, Bogi, ha ez a hangos nevetésed ne lenne. Azóta egyre hangosabb és hangosabb. Volt egy terhes állapot az életemben, aminek a hetedik hónapjában már alig nevettem. Ekkor döntöttem el: elhagyom. Covid19 után köpönyeg. Ha nem tudsz kijutni az ajtón, menj ki az ablakon, s ha az is zárva, hát a kulcslyukon. Nincs hely a kacsalábon forgó palotában, ahol jól érezném magam. Itt nem maradhatok. A repülő elszáll.
Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.(M. S.)
