Jégtoronyóra

 Anca Bodea munkája.

‍

(Orologiul de gheaţă)

‍

Toronyban én, úgy éjfél közepén

mászok felfelé, pókok, huhogók

vetélkednek, hogy elállják serény

őrjáratom, s a szűk lépcsőfokok.

De nincs bagoly, mely rikoltva kiált,

s tapló, akár a szikkadt szemgödör,

s méregköpő csőr, mely jöttömre várt,

vad szárnycsapással irányomra tör,

kard, tarkóm leső, bandzsító,

maró szó s e sötét tér-határ,

ne érjek fel én, bűvölt álmodó,

a Föld súlyától szabadulva már,

dobva a világ színlelt látszatát,

óhaj visz: tiszta, fagyott égbe fel,

szent dalt szólni, szakrális új hazát.

‍

Milyen hangon szólaljon, és kinek

elnémultságban új elégia?

Fagyott toronyba szorult kék hideg,

jégtoronyóra vár, s a menny-csoda.

Felejtve vagyok, időből kiűzve,

csillagzáporos terek magasán,

tövisből fogant virág fölém tűzve,

vágysarjadzás, illúziók során.

Utolsó lépcsőfokon legfelül

bűvölten nézelődöm  körbe-szét,

minden egyenlő önmagán belül,

a tiszta csend, s a jégmezőn a jég.

Ó, kegyelem! álom, végtelen

kövesült csodák, télben pislogók,

sosem lesznek már másként itt jelen.

‍

Ingaórák jég-ülte csapata

cirógatja a szemem s a hajam,

az Ős-modellnek villan Igaza,

s a dolgok mélyén meglátom magam.

Hogy elfér érett makk-gubóban

az erdő, sosem hittem én,

az Óceán egy tört tükördarabban,

s csillagözön egy csillag kebelén.

A világ alatt erjedt kontúr ez,

titkos-titokzatos arc-idéző,

sosem hamis, s egységben éledez,

és újra-újra híves visszatérő.

Ó, hogy szeretnék késni, itt maradni

e fenti lépcsőn, ahol sosem int

zuhanás, árnyékként leroskadni,

s a jelenlét sem lesz mozgás megint.

Szédítsen epedt, örök mag-közép,

amíg ittlétem önmagába tér,

de lélegzetem forró, közbelép

és fehér havat latyakra cserél.

Ragacsos órák ütnek álmosan,

egy szó mozdul, elindul valamerre,

feléledt nyelv a téren átsuhan

Ős-félelmektől hajnalra tekerve.

Pókhálósodó, tiszta boltozat,

a Hold fonnyadt, kopasz ég-cölönk,

ember-sikolyos  erdő lerogyat,

a morgó tenger fölött hógöröngy.

Nincs mód ismert hideglelésben

léteznem! Az igézet zilált,

nincs megmentett égre-lesésem,

s a vízesés is jégbőrben megállt.

Késett szemem nemigen akart

cipelni, és én, boldog képzelő

élettest, mégis holtként kitakart,

mely zuhanásban holtként jön elő.

‍

Elindulok búsongva vissza le,

pókok s okos baglyak közt, más fajú,

hőkölve köztük magam érni be,

a csigalépcsőn, mely fagyott fogú.

Tétovázom, félek megmártózni

incselkedő órákban, újra vár

zokszó, s testemben gyötör valami.

S a toronyóra dermedten megáll.

‍

LÁSZLÓ GYÖRGY fordítása

‍

Ştefan Augustin Doinaş (1922–2002): költő, esszéíró, műfordító, a 20. századi román költészet meghatározó alakja. Magyar nyelven Szilágyi Domokos fordításában jelent meg verseskötete – Az én birodalmam címmel, 1975-ben, a Kriterion gondozásában.