.svg)
A kolozsvári Planetarium Caféban november 18-án újabb Hervay Klubon vehettek részt az érdeklődők: ezúttal fiatal színművészek meglepő alkotói történeteivel és izgalmas tapasztalatai kerültek reflektorfénybe. A meghívott Blénesi Kincső, szabadúszó filmszínész és az alkalmazott színházzal, drámapedagógiával kísérletező Gáspár-Barra Szilárd volt. A lendületes beszélgetést Jude Julia és Hochhauser Ronald moderálta.
A teltházas est indítómozzanata máris érdekességet tárt a nézők elé, ugyanis kivetítésre került Hervay Gizella színi akadémiáról származó tanulmányi szerződése. Rövid összefoglalóban megtudhattuk, hogy Hervay saját magával készített interjújában nemcsak színházi pályafutását mutatta be, hanem az akkor kibontakozó költői jövőjét is: költőt csináltak belőlem, mikor még verset írni se tudtam.
Gyárfás Miklós Én, Sir John Falstaff című, főszereplő-narrátor színészéről szóló kisregényének pár felolvasott részlete szolgált provokációként a beszélgetés megkezdéséhez. Kincső és Szilárd egyhangúan ellenezték az állítást, miszerint tévedésből válna valakiből színész. Rámutattak az elképzelés túlzó romantikusságára, majd megosztották, miként találták magukat a színészi pályán. Kincső a színészetet mint egyetlen utat nevezte meg a világról alkotott belső képének kifejezésére. Elmondása szerint sok helyen lakott, sok fajta emberrel, a különböző helyek, helyzetek és jellemek láttán pedig megformálódott benne a sokféleség láttatására való vágy.
Az a játékszellem tudott megragadni, ami nagyon fontos a színházban, mesélte Szilárd, aki ezzel a játékszellemmel a kolozsvári színpadokon találkozott a legintenzívebben, még művészettörténet-hallgatóként. Később, színis tanulmányai során fedezte fel a játéktechnikák elengedhetetlenségét – azóta is ezek megismerésére és begyakorlására építi a szerepeit. Vele szemben Kincső az abszolút benyomásokra, személyes tapasztalatokra és szerepről szerepre változó, kihívást jelentő karakterfelépítésre támaszkodó művész. A technikaiságtól elhatárolódva eszköztelennek érzi magát, ugyanakkor az állandó színészi kihívást is komolysággal vállalja: saját technikákat dolgoz ki, melyek középpontjában már nem betanult sémák, hanem a mindenkori – Kincső esetében felkavaró, traumatikus történetekben sodródó – szereplői állnak. Ezt tárgyalva a két meghívott egymáshoz is intézett kérdéseket, a témák mélységére hatolva és még több érdeklődést keltve a közönségben.
Felmerült a holtpontra érés univerzális tapasztalata és a művészetbe fektetett idő fontossága. Kilencvenkilenc százalék munka, egy százalék tehetség, ezen áll a siker Kincső szerint. Az igazi színész nem csak egyszer, hanem újra és újra ugyanolyan jól képes eljátszani ugyanazt a szerepre. Az improvizáció felmerültekor Szilárd kiemelte: nagyon ura kell legyél egyfajta struktúrának, nagyon ura kell legyél a saját testednek. A testtudat kérdése és a színész önmaga testéhez való viszonya az est folyamán számtalanszor visszatért. Kincső filmes tapasztalatában például lényegi szerepet kap a kamera közelsége és az operatőr közvetítői pozíciója, mivel nagyon intimen látja, mi történik a színészen – miközben megteremti a csatornát a nézőkkel való közvetett kapcsolathoz. A színészet Kincsőnek szabadságfoltokat nyújt a saját testéről való gondolkodáshoz, sőt egy-egy karakterben sokkal elfogadóbban viszonyul önmagához. Női tapasztalatában még erősebb színezetet kap a téma. Elismerte, hogy filmnél egyértelműbb hangsúlyt fektetnek az arcra, a felkészültség állandó elvárás, az áldozathozatal és pedig elengedhetetlen. Szilárd szerint egy-egy kellék kulcsfontosságú lehet a szerepre hangolódásban: általában a jelmezekben is van egy olyan elem, ami ad egy nagyon erős impulzust. Ezen felül színészként nincsen meg arra a szabadságod, hogy lesérüljél. Ő maga nem szeretné a szerepeitől függően változtatni a fizikalitását, abban pedig egyet értett Kincsővel, hogy az elfogadás és a karakterszínészség szükségessége mellett a sémába illeszkedő megjelenéssel kapcsolatos elvárások vitatása olykor megosztó, de általában őszintén tárgyalható téma a színi diskurzusokban.
Központi szerepet kapott a nézőkkel való kapcsolatteremtés lehetőségeinek boncolgatása is. Míg Kincső a stábot nevezte meg azonnali reakciót nyújtó „közönségként”, vagy említést tett olyan nőkről, lányokról, akik az általa megformált szereplőivel azonos tapasztalataik kapcsán írtak rá, addig Szilárd nyomatékosította a szoros néző–színész viszony kialakításának szükségességét. Nemcsak a művész, hanem emberként bármelyikünk örömmel állít össze narratívákat – Szilárd pedig kimondottan ezek mentén gondolkozik. Számára az előadás egyezség két fél között: nézőn és színészen is múlik, mi lesz ebből a játékomból, ahogyan Szilárd fogalmazott. Egyre nagyobb figyelmet fordít a nem szakmabeliekkel kialakított párbeszédekre – olykor ezek során derít fényt a legmeglepőbb és legértékesebb meglátásokra. Ezt az interaktív színházcsinálásban is kiteljesíthetőnek véli, legőszintébb közönségére pedig annak a darabnak az előadásain talált rá, melyet illetően kezdetben kétségei támadtak. Ez a Tarkabarka állatkert című, gyerekeknek szóló interaktív előadás volt, amelyből pillanatképeket is láthattunk.
Vetítésre került Kincső két szerepe is. Pillanatképek az Eltörölni Frankot politikai pszichiátriájáról, és egy részlet a Csoma Sándor rendezte, igaz történetekből merítő Casting című rövidfilmből, melyet elsőévesként vállalt el. Az utóbbi, fiatal lányok testi, szexuális kizsákmányoltságát megelevenítő történettől Kincső kezdetben kimondottan félt: nagyon zárkózott voltam ezzel kapcsolatban, nagyon nem akartam, hogy az első munkám ezzel legyen kapcsolatos. Utólag azonban – ahogyan Szilárd is felfedezte a Tarkabarka állatkert egyedi értékeit – Kincső első szerepéhez való viszonyulása teljesen megváltozott. Akármi lesz a jövőben, ez volt a legfontosabb szerepe, szögezte le.
Az est végén a közönség kérdéseire került sor, ezek közül pedig a legutolsó a két meghívott metszéspontja felől érdeklődött. Szilárd összefoglalta azt, ami a tartalmas beszélgetésből már szépen kitűnt: nagyon egyértelműen tudjuk mindketten azt, mi fontos számunkra ebben a szakmában. Ehhez kapcsolódva Kincső a kocsmaasztaloktól való felállásra és a helyesnek érzett irány követésére buzdította a közönséget – akármi lesz, csak csináljuk! Ez a helyzet színházzal és művészettel is: (jó)kedvet és elköteleződést igényelnek. A novemberi Hervay Klub moderátori zárszava pedig pont ennek szellemében hangzott el. Játsszunk mindannyian!
