.svg)
„Mintha volna beszélgetés”
– Az Esernyők a Kossuth téren című esszéköteted előszavában felidézed 1989. október 23-ának azt a momentumát, amikor a Parlament erkélyén Szűrös Mátyás kikiáltja a harmadik köztársaságot – mialatt, emlékeid szerint, csendesen esik az eső. Aztán az előszó végén, miután az olvasó elnézését kéred azért, hogy az esszék helyenként borongósak, korrekcióra kerül sor: nem esett az eső, nem esernyők alatt álltatok azon a napon a Kossuth téren, hanem „fáradtan sütött a nap”. Megcsalt az emlékezeted – mondod. De ez a momentum a kötet fényében mindinkább arról is szól, hogy az azóta eltelt, csalódásokkal teli idő teszi emlékezetedben borongóssá ezt a napot, hiszen épp pár mondattal előtte írod: Magyarország a rendszerváltás óta „elherdálta a legnagyobb történelmi lehetőségét, amelyet az elmúlt évszázadok során a kezébe kapott”. Ez az „emlékezetcsalódás” a kötet többi darabja kapcsán mintha azt előlegezné meg egy személyes történetben, azt mutatná fel azok olvashatóságáról és tétjeiről, hogy a közösségi és az egyéni emlékezet esztétikai formálódása egyrészt szétválaszthatatlan, másrészt ezek a történetek a múlt olyan kisebb-nagyobb elbeszélései, amelyekre feltétlenül tekintettel kell lennünk, amikor a mai politikai kultúrában ható inspirációk formáit keressük.
– Ez bennem nagyon korán tudatosult: hogy a magántörténet és a köztörténet közé nem csak hogy nem lehet határokat vonni, hanem tulajdonképpen ugyanarról van szó – aminek vannak konzekvenciái. Az egyik konzekvenciája az esszére nézve az, hogy nekem nem az a dolgom, amikor esszét írok, hogy jelentést adjak annak, amit látok, vagy elmondjam, hogy szerintem mi van itt az országban, mintha én magam egy kitüntetett ponton, kívül állnék a látványon, hanem az a dolgom, hogy megpróbáljak leolvasni jelentéseket. Elsősorban saját magamról, mint egy olyan testről, egy olyan életről, amelyik ebben a térben zajlik és alakul. Tehát ilyen értelemben az önértelmezés és a közértelmezés ugyanannak a munkának a része. Ennek a törékenységével, tévedéseivel és csalódásaival együtt.
– Ez azt jelenti, hogy ezáltal kerülni tudod az értelemadás kizárólagosságát?
– Azt remélem, hogy igen. Amit még szintén kerülni lehet reményeim szerint, az az a fajta értelmiségi szerep, amelyet elsősorban a nálam idősebb, a Kádár-rendszerben már aktív nemzedék esetében látunk, akik folytatták azt a fajta magyar tiszteletreméltó értelmiségi hagyományt, amely a befolyásolás szándékával és reményével jelentést adott a politikai térnek. E magatartás hátulütője az elitizmus volt, ami egy diktatúrában nem válik hátránnyá, egy tömegdemokráciában viszont következetlenné és valamilyen mértékben talán hamissá is teszi az egyébként demokrata elkötelezettségű megszólalást. Kiderült azonban, hogy más magatartást nagyon nehéz felépíteni. Talán ez is az egyik oka volt annak, hogy a saját nemzedékemből kevesen szóltak hozzá esszé formában a közöshöz. Akik megtették, például Borbély Szilárd, azoknak a kudarc valószínűségét eleve beépítve először ki kellett dolgozniuk a megszólalás nyelvi, mentális lehetőségeit. A fiatalok esetében még kevesebben vállalkoztak ilyesmire.
Úgy látom, lényegében a te nemzedékednek adatott meg először az a remény, ami később nem vált valóra, hogy egy történelem nélküli térbe léphetnek be, amelyben csak magántörténetek vannak, mert a nagy kérdések megoldódtak. Ebben a te nemzedéked is nagyon hamar csalódott, és észre kellett vennie, hogy egyáltalán nincs így, sőt. Én nem ebben szocializálódtam. Ilyen szempontból a legfontosabb évek a 80-as évek második felére estek, amikor középiskolás voltam, vagy még korábban, otthon, amelyek megtaníttatták velem, hogy köztörténet és személyes történet nem választható el. Mert az én személyes szabadságom, az önértésem szükségessége és lehetetlensége, a döntéseim szabadsága és a szeretet képessége végtelenül összefüggenek a térrel, amelyben élek. A személyes mindig politikai képződmény is. Tehát akár a szeretet is politikai képződmény, amennyiben a szeretet feltétele a szabadság. A szabadságom kérdéseit, az érzékelésem bátorságát vagy tompaságát szemlélve minden részlet egyszerre személyes és közös, annyira, hogy ez a megkülönböztetés mint segédeszköz nem is alkalmas a gubanc felbontására. De a magánszabadság természetesen mást jelentett a Kádár-rendszerben, mást a rendszerváltás különböző időszakaiban. Ez számomra magától értetődő volt mindig. Azt viszont nem tudtam, és most sem igazán tudom, hogy ezzel a tapasztalattal milyen nyelven és módon lehet megszólalni ebben a térben, tulajdonképpen szándéktalanul, egy élet szükségszerű kudarcának kommentárjait írva, távol az önhittség hübriszétől, hogy én bármit jobban tudok másoknál, vagy hogy érdemleges szerepem lehet a tér alakításában.
A rendszerváltás nemzedéke felnőhetett ebben a reményben, és működhetett így, tudván azt is, hogy a 80-as években mögöttük a társadalom, sőt a hatalom egy részének jobbára néma, de mégis érzékelhető egyetértése – szolidaritást nem mondanék– húzódik meg. Ez az egyetértés a rendszerváltás pillanatában szétesett. Elsodorta az alapok tisztázatlanságából adódó gyanakvás és a csalódottság. Vagyis akkor, amikor a 90-es évek végén a közösről szóló esszéket kezdtem írni, akkor a közvetlen elődöktől nem volt mit átvenni, nem volt mit folytatni. Mégis maradtak példaszerű nyelvek, amelyekkel számot kellett vetni. Nekem ilyen volt, és ma is az Kertész Imre, Mészöly Miklós és Bibó István nyelve. Itt az esztétikai és az etikai vonatkozásokra egyszerre gondolok. Ezek a nyelvek továbbgondolhatóaknak tűntek. Nem közvetlenül, de közvetetten mindenképpen.
– A kötet esszéi nagy időtávlatú, mély merítésű vagy hosszú lejáratú problémákkal foglalkoznak, amelyek akár egy évszázaddal megelőzik 1989-et, vagy ’98-at, amikor ezeket az esszéket írni kezdted. A szövegek minimum két irányba tájékozódnak, s mindkét lehetőség a szó valódi értelmében politikailag aktív cselekvés: egyszerre a múlt politikai esztétikáját feltáró archeológiai munka, illetve olyan állandó civil részvétel a jelenben, amely ebből az önismeretté formált munkából táplálkozik. Hogy látod, ezeknek miért van feltétlenül szükségük egymásra?
– Ezek az esszék eredetileg nem könyvnek készültek, rendszertelenül, évente egy-kettő íródott. És amikor összegyűjtöttem a szövegeket, akkor láttam meg, amit te most elmondtál. Vagyis azt, hogy az archeológiainak az alapviszonyai tulajdonképpen az első esszétől kezdve kialakultak. Ez nem más – amit próbáltam aztán az előszóban kicsit explicitté is tenni –, mint egy esztéikai viszony a közöshöz. Ez azt jelenti, hogy a közös nem jogi, gazdasági képződmény, hanem képzeletszerű. Amit közösnek nevezünk, az valami nagyon törékeny és finom dolog, mely a közös képzelet által kerül a világba, és ott leginkább nyelvi képződményként érzékelhető. Ez lehet a jogi, gazdasági, társadalmi konstrukciók elbeszélhetetlen alapja. Az esszék ennek a pusztulását, hiányát, a történelmi traumák rossz kezeléséből fakadó pusztító képzeletek, nyelvek betörését konstatálják, és az esztétikai viszony alapján állva azt elemzik, mik lehetnek azok a mozgatóerők, amelyek ezt a társadalmat a politika felszíne alatt, de természetesen attól nem függetlenül, olyanná alakítják, amilyen. A politika minősége ilyen formán a társadalom önértésének, vagy ön-nem-értésének, a közös hiányának következménye és nem okozója. A hosszú távú struktúrák minek köszönhetően alakulnak úgy, ahogy alakulnak. Talán maga a megértés is változtathat rajtuk, de ezek a struktúrák sok okossággal, nagyon finoman és nagyon lassan volnának csak átformálhatóak. Azokat az erőket is próbáltam keresni, amiknek bár sok nyomuk nincsen abban, ami velünk történik, mégis a pusztulás megszokásaival szemben a jobb lehetőségek, a jobb variációk felé tolhatnák az országot.
– Petőfi Respublika című verséről írsz a kötet egyik esszéjében, és ennek kapcsán szabadság és köztársaság regresszív viszonyáról. Szabadság és köztársaság egymás számára: eredet és következmény. Olyan viszony ez, amiben eldönthetetlen, ki az anya és ki a gyermek. Szabadság és köztársaság mindig a jövőben van, az eljövőben és az eltűnőben. Nem csak az anyaság kapcsán lehetnek akár zárójelesen fontosak Jacques Derrida gondolatai – akiről megjegyzed: mintha Petőfit olvasott volna. A forradalom hagyományos marxi értelmezéséből kilépve Derrida határozza meg elsőként transzcendentálisként és nem immanensként a forradalmat. Derridánál a forradalom az, ami eljön, érkezik. Szabadság és köztársaság idő és eredet kérdésében megmutatkozó viszonya arra enged következtetni, hogy számtalan probléma valójában a szűkebb társadalmi és tulajdonképpen időbeli határainkon túlra mutató váratlan tényezőt rejt magában. „Az eljövő iránt nyitott nyelv nem a remény és nem a reménytelenség nyelve.” – írod. Végül is miben tudsz reménykedni? És ettől nem függetlenül: mi az, ami (még) inspirációt ad a megírásához?
– Két síkon próbálnék válaszolni a kérdésedre, és a kettő összefügg: először beszélni kell a megírás személyes inspirációjáról vagy inspirálatlanságáról, aztán térnék rá arra, hogy a változtatás váratlansága mit is jelent az írásra nézve. A közösről való gondolkodás elvileg közös teljesítmény is egy szerencsés helyzetben. Minden mondat közös mondat volna, akkor is, hogyha van egy szerzője. Csakhogy ez most egy olyan helyzet, én legalábbis úgy élem meg, nagyon-nagyon nehezen, amelyben ez a közös egyáltalán nem érzékelhető. Helyette fárasztó magányt érzékelek. Beszélgetéshiányt, közegnélküliséget. Az esetemben ennek magántörténeti okai is vannak, meghaltak a barátaim. Ki rákban, ki öngyilkos lett. Nem volt sok barátom, akikkel beszélgettem, meghaltak, és most talán egy vagy kettő maradt. Tehát maguk az esszék is váratlanul születtek meg a beszélgetés hiányában, úgy mint hogyha lenne beszélgetés, mintha valóban beszélgetés lennénk – nagyon szeretem Hölderlinnek ezt a mondatát, hogy „Beszélgetés vagyunk”. Ezt tényleg így is gondolom. Tehát ezek a szövegek valóban úgy születtek, mintha lenne beszélgetés, sőt azt hiszem, minden, amit csináltam, szépirodalomban, tanárként, arra tulajdonképpen ugyanígy érvényes ez. Mintha lenne beszélgetés, mintha ezáltal ez mégis egy normális közeg volna, pedig nem az. És nincs hátország. A 70-es években lehet, hogy volt még valamifajta látens hátország. Otthon sincsen. Ennek a fárasztó tudatában születtek ezek a szövegek, meg minden más. Tulajdonképpen ez mondható a közösről is, hogy ott jele csak a pusztulásnak van. És hogy a pusztulásnak való ellenállás végül minden ponton elgyengül, eleve magányos és el is fárad. És az ember azt érzékeli, hogy mintha a pusztulás erői olyan vehemensek lennének, olyan masszívak, amelyek mindent maguk alá tudnak gyűrni. Azt hiszem, ez olyan tapasztalat, amely nagyon sokaknak adatott meg ebben az országban, és nagyon ritkán csak más. Ez egy teológiai tapasztalat is. Ilyesmiről én nem szeretek beszélni, a nyelv itt megakad. Talán most teszem először nyilvánosan, valószínűleg nem kellene. Kevés jele van a világban a kegyelemnek. Várni sem lehet, szinte gondolni sem lehet rá. És ennek ellenére mélyen igaza van Walter Benjaminnak, amikor azt mondja: mikor, ha nem ma, és ki, ha nem én? Ez nem azt jelenti, hogy én lehetek a Megváltó, nem azt jelenti, hogy te lehetsz az. Ez azt jelentené, hogy a mondat őrültség. Hanem ki más tehetne azért, hogy a világban mégis egy pillanatra megakadjon a pusztulás? Szóval az egészben semmi nem mutat arra, hogy át tudna fordulni. És én a forradalmaknak a mindent megtisztító erejében sem hiszek. Ez is egy mélyen 20. századi probléma: a tisztító háború. Szintén maga volna az őrület. Ahogy az első világháborút is várta és köszöntötte az európai értelmiség nagy része, és kevesen mondták csak azt, hogy ez őrület. És az. Ilyen értelemben nem tartozom a társadalmi forradalmat várók közé sem. Csak pici magánforradalmakban hiszek, a saját pici, teljesen jelentéktelen, magam ellen vívott magánforradalmamban, semmi másban. És ahhoz is baromi sok erő kellene. Ennyiben hiszek, ennyiben reménykedem, pedig nem kellene. Derridának mégis igaza van. A forradalom úgy tör át, hogy nem várjuk, hogy senki sem számít rá, senki sem tartja lehetségesnek.
– Miért nem lehetnek ezek ugyanannak a teológiának a részei – amit te mondasz és amit Derrida? Talán abban különböznek, hogy meddig nyúlnak az átlóik, és mennyit akarnak tudni.
– Én ezt nem tudom felmérni, és nem is hiszem, hogy nekem dolgom volna átlókat méricskélni. Alapvetően az van, hogy semmit nem tudok. Nem tudom, mi fog történni ebben az országban, hogy velem mi fog történni. Tényleg, ebben az őszinte nemtudás állapotában vagyok, és egyre kevesebbet tudok. De a nemtudás is munka eredménye. Nem az van, hogy széttárom a kezem. A nemtudás folyamatos munkát jelent, hogy szeretném megérteni, ami velünk, körülöttünk zajlik. Ennek valóban van egy elbeszélhetetlen teológiai háttere, hogy minden, ami ennél több, az kimondhatatlan. Viszont a kimondható határán innen van íráslehetőség, van munka és aztán a nyelv is el tud jutni oda, hogy érzékeltesse ezt a határt, ami rajta túl van. Számomra nyelvi kérdés volt, hogy az esszék erre hogyan képesek. Igen, bocsánatot kértem az előszóban a szövegek pesszimizmusáért, de egyébként azt gondolom, hogy ez nem derű nélküli könyv. Nem derű nélküli a pesszimizmus. Bizonyos esetekben ennek az egész pusztulásnak még humora is van. Bőségesen van humora. A borítót én találtam ki. Beugrott, hogy Kádár János üljön félmeztelenül egy lovon a Parlament előtt, ami nem fehér ló, de utal persze Horthy fehér lovára is, és verőfényes időben egy nemzeti színű esernyőt tartson a feje fölé. Még mindig ő van velünk, még mindig ő történik velünk. Különböző, egyre rémesebb változatokban. Egy Kádár-Horthy keverék mint ennek a térnek a szerencsétlen apafigurái.
Schein Gábor
Költő, író, műfordító, irodalomtörténész 1969-ben született Budapesten, jelenleg is ott él. 1988-tól a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatója volt, 1990-től az ELTE-n magyar–német szakon tanult. 1994-től máig az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén oktat. 1994-től 1995-ig a Határ, 1995-től 2005-ig a Pannonhalmi Szemle szerkesztőségének tagja, 2003-tól 2008-ig az Irodalomtörténet főszerkesztője. 1991-ben jelent meg első, Szavak emlékezete című verseskötete, azóta számos további verseskötet mellett több regényt, drámát és gyerekkönyvet is publikált. Ír esszét, irodalmi tanulmányt, publicisztikát, és rendszeresen fordít, főként németből. Legutóbbi munkáiról: 2014-ben a Jelenkor kiadónál publikálta Esernyők a Kossuth téren című kötetét, amely 1998 és 2013 között írt politikai esszéit gyűjti össze; idén júniusban a Kalligramnál jelent meg legújabb regénye, a Svéd.
