Igazságot Salierinek!

Gondosan szerkesztett biográfiai összefoglaló tanulmány vagy akár cikknyi életműméltatás manapság nem születik úgy Antonio Salieriről, hogy benne külön bekezdés ne foglalkozna a 275 éve született és kereken kétszáz esztendeje halott kismester, a klasszicizmus olasz–osztrák alkotója – zeneszerző, karnagy és zenepedagógus – Mozart-kapcsolatával, illetve annak botrányos meghamisításával. Az utóbbi évszázad során a kulturális hagyományba Salieri úgy fészkelte be magát – és ebben Miloš Forman 1984-es Amadeusa túl sokat is nyomott a latban –, mint aki a páratlan csodálattal övezett zseni halálában igencsak részes volt. Élek a gyanúperrel, hogy az egykori pletykából borzongató szenzációt kikalapáló utókor valójában azért nem tud érdemben Salieriről, mert Mozart monumentális életművének közelében jószerével minden más csököttnek, primitívnek, banálisnak hat. Szóra sem érdemesnek. Így Salieri művészete is.

Pedig.

És itt következik mindaz, ami a gondosan szerkesztett biográfiai összefoglaló tanulmányok és életműméltató cikkentyűk többi bekezdésében helyet kaphat. Elsősorban is Salieri gondos zenei neveltetése. A Velencei Köztársaság egy jómódú kereskedőcsaládjába születve hegedűt, csembalót és éneket tanult Francesco nevű bátyjától (akit korábban a piranói hegedűvirtuóz, Giuseppe Tartini oktatott), illetve a hangszerek királynőjén is játszani tanult a legnagói dóm orgonistájánál, Giuseppe Simoninál. Szülei korai halálát követően Salieri Páduába költözött, később Velencébe, ahol Giovanni Battista Pescetti vezette be a számozott basszus művészetébe, a tenorista Ferdinando Pacini pedig énekoktatását folytatta. Pályájának hajnalán mégis Florian Gassmann tett érte a legtöbbet, aki bevezette Salierit a bécsi császári udvarba és leginkább a zeneszerzésben csiszolta tovább. Itt ismerkedett meg a költő Pietro Metastasióval és 1769-ben a zeneszerző Christoph Willibald Gluckkal, aki később bensőséges barátja is lett.

Első nagy sikerét Le donne letterate című vígoperájával aratta (szövegkönyvét a Tudós nők nyomán a zeneszerző Luigi Boccherini bátyja jegyezte. Négy év múlva Salieri már császári kamarai zeneszerzőként és a bécsi olasz operaház karvezetőjeként működött – két olyan jól fizetett állás ez, amelyeket Mozart soha nem kapott meg.

Miután a császár bezáratta az olasz operaházat, Salieri Itáliába költözött. 1778-ban az ő Europa riconosciuta című darabjával nyitotta meg kapuit a milánói Teatro alla Scala. Tíz év múlva tért vissza Bécsbe. Elsősorban operaszerzőként tartották számon, s ebben a műnemben Mozartnak tekintélyes vetélytársa is lett. 1791-ben a bécsi udvari énekkar vezetőjének nevezték ki, ettől kezdve Salieri egyre inkább zenepedagógiai munkáiba élte bele magát. Utolsó operája a császárvárosban kiábrándító közönnyel találkozott. Karmesterként azonban igen tevékeny maradt, sőt 1813-ban a bécsi konzervatórium egyik alapítója volt, később igazgatója is lett. Az intézmény számos jeles muzsikust készített fel, akik közül Beethoven, Schubert, Liszt vagy Carl Czerny neve igazán meggyőző védjegy lehet az érdemi munkára. S ami azt illeti, Mozart gyermeke, Franz Xaver is itt tanulta a zenészmesterséget. Növendékei nagy részével Salieri figyelmes, bensőséges kapcsolatot alakított ki. Vannak arra utaló források is, hogy Lisztet kiváltképp becsülte, kedvelte. Elannyira, hogy amikor 1824-ben Liszt úgy döntött, elhagyja Bécset, Salieri kétségbeesésében öngyilkosságot kísérelt meg.

Mindez azonban nem a zenéről és nem zeneszerzői működéséről szól. Mi tagadás, bár Salieri jól képzett muzsikus volt és önadminisztrálásban sem bizonyult tehetségtelennek, komponistai minőségében maga is érezte, hogy eredetiség, fantáziatobzódás, alkotói bátorság terén Mozart nyomába sem juthat. Ő a zenészi látnokságot irigyelte attól a Mozarttól, aki pedig zokon vette, hogy Salieri több zsíros pozíciót is elhalászott előle. S ezt még tetézte a drágalátos Mozart-papa folytonos zsörtölődése is, amiért Salieri fiacskája érvényesülését fenyegeti. Mindemellett meglepő közelségben dolgoztak. Ha túlzó is e tekintetben a barátság szó, valamiféle közösséget mégis csak éreztek vagy érezni akartak. 1785-ben például együtt komponáltak kantátát Lorenzo Da Ponte szövegére, amely Per la ricuperata salute di Ofelia címen vált ismertté.

Az ármány (értsd: Salieri kontra Mozart) vonzása, a „szél fúvatlan nem indul” leleplező-csámcsogó késztetése lehet talán, ami a Salieri-fikciót az irodalom, a színház és a film nyomvonalán jól jövedelmező sikerré duzzasztotta. A kedves humorú, nagylelkű, pedagógusként diákjaival együtt rezonáló zenész képének új fókuszba állítása – a démoni intrikussal, szabotőrrel, merénylővel szemben – már régóta esedékes. Ezért volt tiszteletet és elismerést érdemlő esemény, hogy 2014-ben végre „rehabilitáló” kiállítás nyílt Salieri életéről a bécsi Mozart-múzeumban.

‍