Hilgert István rövidprózái

Trentin Marco (IT): Turnover of Stage War (A megrendezett háború pénzforgalma)
Nagyvárad retró Szombat, július 18. Egy békebeli étterem teraszán ücsörgök a Körös bal partján, a központban, a váradi délelőttök ábrándozós napsütésében; szívom magamba a barnaságot, mérsékelten izzadok, asztalomon croissant/kávé; kifelé figyelek, az apró szeletekre bomló valóságra a fehérre meszelt boltíveken túl, amiből a város markáns részeit faragták. Balra lent a modern kor élettelen betonsétánya határozott síkban kíséri a történelmi medrében ráérősen csordogáló folyót a sűrűn egymásnak feszülő házak mentén, leheletfinom jobb ívvel nyugatnak, homlokegyenest a neoreneszánszba bújtatott városháza komplex épületegyüttesének. Odafenn, a terpeszkedő égbolt makulátlan kékje a régmúlt idők derűjét idézi, egy olyan világ égboltját, amit még nem szennyezett be az ipar és az urbanizáció; se füst, se felhő, se kondenzcsík a magasban. Kelet felé, a júliusi reggel aranyló fényében, a vízen átnyúló Garasos híd túloldalán, tekintélyes koronájú gesztenyefák és téglaházak virágos kiskertjei mögött felsejlik a dőrén tervezett, de jó szándékkal rehabilitált Kálvária-domb, tetején a részben körpanorámás Gombával, a mérsékelt dzsentrifikáció rögös útjára tévedt birtokaival, minőségi terepjáróival, a felső- és felsőközéposztály gondosan elkerített rezidenciáival, a zöldellő domboldalak mentén felszálló kaszált fű édeskés illatfelhőivel, hártyásszárnyú méhekkel, szőrbundás dongókkal, hajnalpírlepkékkel, satöbbi. Mindez óhatatlanul megidézi azt a számtalan emléket, ábrándot, káprázatot, amit valamikor régen átéltem itt, és mindazt, amit nem; megkísérlem előhívni a retrosármot, mint egy korabeli fényképész a sötétkamrában…
Ugyanitt ültem harminchárom évvel ezelőtt, mikor a helyet La nuielének hívták, és háromgombócos fagyit szolgáltak fel tejszínhabbal, piskótával a tetején; darázsderekú pincérnők hozták ki fémes kehelyben, alumínium kanállal, gondosan vasalt sötétkék kiskosztümben, fehér ingben. Ide ültünk be tesóval szombat délelőtt, ha volt pénzünk, mielőtt felmentünk nagyiékhoz a hegyre, de az is előfordult, hogy nem volt fagyi.
A nyugdíjasok házába jártunk vasárnaponként, pulcsiban, ünneplőben, szépen fésülten, a bélyeggyűjtők klubjába a városközpontba, ahol néha belépőt is szedtek, és leginkább csak nézelődtünk, ámulva bolyongtunk a cseresznyeasztalok labirintusában, egyik teremből a másikba, a színpompás kollekciók bűvöletében, és hallgattuk, ahogy bekiabálják a sarokból, hogy postatiszta, teljes sor!, és megmosolyogtak minket az öregek, amikor meglátták az értéktelen gyűjteményeinket.
Rendszeresen lejártunk a nagykönyvtárba Verne Gyula-könyveket kölcsönözni, néha az osztálytársamhoz a Gheorghe Dima utcába, ahol órákig néztük a trópusi halak játékát az apja százhúsz literes akváriumában, és teljesen elkápráztatott a nővére, aki olyan egzotikus volt és törékeny, mint Enya az Orinoco Flow videoklipjében.
Egy rövid ideig kacérkodtam a harcművészetekkel. Néha elkísértem unokatesómat a dzsúdóedzésre, Ősibe, a potyogó vakolatú dódzsóba, ahol a porban szűrt napfény szétomlott, mikor az alulmaradt ellenfél a tatamin landolt, és a mester bemondta a mate szoremadet. Néha gyalog jártunk, de leginkább a kettessel, mert féltünk a rosszarcú helyiektől, a bandákba verődő kölyköktől a kolozsvári úton, a vársáncban, a borostyános kertek túlburjánzott útvesztőiben nappal is.
Minden alkalommal, mikor cigarettát vásároltam anyámnak a szódás melletti dohányboltban, apró szagingerek véstek kis Proust-jelenségeket az autobiografikus memóriámba, többek közt a virágemblémás csomagolásba rejtett papír zsebkendő florális illatát, a Pádis-fennsík kárpáti sáfrányba, szalagos szerecsenboglárkába és hártyás szélű imolába borult lankáit idéző aromát, amit aprólékos kísérletezések és számtalan elvetett ötlet során fejlesztettek ki tanult biokémikusok a Sinteza-gyár korlátozottan progresszív innovációs osztályán; az eredetileg nedves papír zsebkendők már a trafik polcán kiszáradtak, miközben virágos párlatuk összekeveredett a háziasan kellemes, gyenge minőségű cigarettásdobozok dohánykipárolgásával, ami így nem csak a bolt fehérre meszelt falába ivódott, hanem mélyen, az emlékezetembe.
Láttam számtalan narancssárga naplementét a Szilvásban, gondtalan nyári melegekbe burkolózó alkonyatokat a Körös jobb partján, ahova fürödni jártunk nyolcvankettőtől kilencvennyolcig, a szigethez meg a hetes gáthoz; ide jártunk a Rogiból, a Nufiból, Őssiből, Olasziból, ide járt az egész város, és jelenlétével majd’ két évtizedre meghatározta a váradi korszellem megszokott vonzerejének szabadidős aspektusát.
(…) Alultápláltak voltunk, porciózva adták a kaját az alimentárában,1 ha volt, de az elvtársak elszámolták a kalóriákat ott a bársonyajtók mögötti íróasztaloknál, de mindegy volt, mert áru nem volt elég, csak papíron és exportra.
Egyszer rányitottam apámra a fürdőszobában, miközben Szabad Európát hallgatott nagynéném Sokolján egy ablakon kilógatott kerek antennával. Fogalmam sem volt, mi az a Szabad Európa Rádió, ő meg zavarában áttekert a Petőfire, ahol B. Tóth Laci bemondta, hogy Michael Jackson Dirty Dianája felkúszott az amerikai poplista első helyére; Alphaville-t és Duran Durant hallgattam az Ócskán vásárolt Panasonic walkmanemről a Magnólia-parkban, néha becsúszott Madonna is, erre már kevésbé vagyok büszke.
Tízévesen elvesztem a kiskohi Medve-barlang bejáratánál a tömegben, miközben mentünk lefelé a kanyargó úton a völgybe; anyám sírva szedett össze, kétségbeesetten, és nagyon szorosan átölelt, míg a könnyeimet dörzsöltem a bepárásodott szemüvegem mögött.
Három lejért vettem batont a sarki cukrászdában, ahol délutánonként gondterhelt munkások trécseltek a zaccos fekete mellett, két szál simatalpú Carpațival, de ha aznap kaptak fizetést, filteres Amiralt vagy BT-t szívtak és konyakot fizettek a haverjaiknak a szomszédos vendéglő teraszán.
Rajongtam a város barokkos stílusjegyeiért (anélkül, hogy tudtam volna, hogy barokk stílusúak); suliból hazafelé a Kanonok sor fehér árkádjai alatt sétáltam végig a göcsörtös fapadló barázdáit követve déltől északnak, amin minden épeszű váradi (a XIX. századtól errefelé) legalább egyszer végigsétált úgy, hogy megszámolta a pilléreket, és annak függvényében, hogy mennyire jó/rossz az emlékezete, legalább annyit meg tud saccolni, hogy ez a szám 50-nél több, de 60-nál kevesebb.2
Láttam a sportos osztálytársaimat a Dinamo harminchármas medencéjében egy-tizenkettő alatt leúszni a százat, és nem hittem a szememnek, de nem futottak be a román mainstreambe, mert disszidáltak Svédországba nyolcvankilenc előtt.
Voltunk megalázva is, mikor a suliban a történelemtanár zsilettel nyeste le a tincseinket az osztályfőnöki óra végén, példát statuálva, hogy nem lehet ám csak úgy lázadozni az új rendszerben; rittyentett egy esetlen bonsái frizurát a kommunista barokk jegyében, emlékszel erre, Robi? Zoli? Andris? Vagy hogyishívtak? Tizenegyedikben a tanári mögött cigarettáztunk, az első és a második között a lépcsőfordulóban nagyszünetben, majd nikotinmámorban néztem végig, ahogy az angoltanárnő másodszor magyarázza el a folyamatos befejezett múlt képzési szabályát, és nem értettem. Zeneelméletet tanultunk a fizikalaborban, miközben ­Bachot és Debussyt hallgattunk a rongyos lemezjátszóról, és megtudtuk, hogy ismétlődnek oktávonként a törzshangok, hangsorokba rendezve, dó-tól szi-ig, á-tól g-ig, modálisan, diatonikusan, hogy képződnek önszerveződő ideghálózatok a talamuszban, a harmadik agykamra két oldalán. Éjszakába nyúlóan kosaraztunk a suli érdes aszfaltján a hátsó udvaron, és ellógtuk a kémiaórát, ha nagyon belefeledkeztünk a játékba. Elvarázsolt a romántanár határozott baritonja, mikor egy búskomor őszi hajnalon Eliadét olvasott az osztálynak, rövid részletet a La țigănci-ből, amiben az összezavarodott Gavrilescu professzor a fiatalkori szerelmét látja a német cigánylányban, aki azt mondja neki, hogy „Mindnyájan álmodunk […] Így kezdődik minden. Mint egy álomban…”
Voltam végtelenül szomorú is, mikor a legjobb haverom lecsapta a kezemről a macskaszemű lányt a tizenkettő B-ből, akinek olyan volt a mosolya, mint egy júniusi napfelkelte a Királyhágó dombjai között; nem volt mit tenni, győzött a fácántollas indiánsárm, ami kilencvenhárom nyarán vonzóbbnak bizonyult a melankóliánál.
Hallottam a frissen képzett krupiékat a Dacia Hotel halljában vendégeket csábítani francia rulettre, amikor megnyílt a kaszinó, és Rémy Martin-konyakot kínáltak ingyen, öblös poharakból, ahogy tanították nekik. Néztem, ahogy a nyugatról érkezett flancos turisták isszák a dobozos Coca-Colát a parkolóban a GB rendszámú lakókocsik árnyékában, a gyerekeik engem néztek, néztük egymást sokáig, és nem szóltunk semmit. Később én is megmártózhattam a szálloda perecformájú medencéjében, mikor kilencvenegyben beengedték a helyieket, és hólyagosra égett a hátam a perzselő nap alatt, mert nem volt nálam napkrém.
Miután kinőttük a kráter környékét, meg a Félixet, a Sonkolyos-völgyét, és bejártuk a Pádis-fennsík összes zugát, távolabb merészkedtünk; saját szememmel láttam az Omu csúcsot kétezer-ötszázon a patkóalakban kanyargó Bucsecs tetején, miután leérettségiztem, és az igazán jó érzés volt.
Számtalanszor megnéztük a ­Creedence Clearwater Revival-emlékkoncerteket a színházban a magasból, a kakasülőről, ahol úgy tomboltunk a zenére, mintha élőben játszott volna alattunk a Sex Pistols, és a szünetben vodkát ittunk decire a színészek bejárójánál. Erre az egészre máig sem találtam magyarázatot.
Hallgattam a barátaimat Heideggerről és Wittgensteinról vitatkozni, a szubjektív idealizmusról az Astoria felső szintjén két korsó Ursus között a cigarettafüstben, és nem tudtam hozzászólni a nagyváradi reggelek bonyolult metafizikájához, sőt, a posztmodern festők üzeneteit sem tudtam kiolvasni a hatalmas vászonra kent festékrétegek közül.
Órákon át ücsörögtünk a színház nyár hevítette lépcsőjének hatodik fokán, és figyeltük, hogy pörög előttünk az élet, képkockáról képkockára, hömpölyögve, néha zajosan, máskor némán, olykor fordulatosan, de többnyire azért eseménytelenül, és lassan felfedeztük, megértettük és elfogadtuk, hogy kb. 92 százalékban (de lehet, hogy többen) csupa jelentéktelen bonyodalom, üresjáratok egymásutánja, unalmas délutánok, átaludt éjszakák, sorban állás, homályba vesző ábrándok, önjáró ceremóniák sokasága, melyek egyszerre szükségesek és szükségtelenek, de leginkább szükségtelenek; hogy a tudatosság, az éber figyelem, ha úgy tetszik, a mindfulness – ami esetünkben szekuláris gyakorlat – a maradék 8 százalékba kényszerült, aránytalanul szűkös keretek közé; ismerősök jöttek, barátok mentek, néha egyszerre sütött és esett, vagy csak sütött, vagy esett és ragyogott, máskor szimultán volt sötét és világos…
Ez az egész elmúlt. A káprázat, az álom, az illatok, a város és az emberek, sok részlet elhalványult, elveszett a múlt bonyolult mintázatú papírfelszínén, régi, dobozokban tárolt fekete-fehér fényképeken, a szekrény aljában, anyu télikabátja alatt.

Szökés

(részlet)1.

Taylort a Csepeli Szabadkikőtő öltözőjében érték utol az otthon hírei. Dokkmunkásként dolgozott, két műszakban. Tele volt a töke a rakodással, a mindennapi gürivel, hajóról le, hajóra fel, de muszáj volt csinálni. Ez a szabadság ára – mantrázta hajnalonként, amikor megcsörrent az ébresztő, és indulni kellett a dokkra melózni.
Azon a hideg decemberi délutánon, ami egy kristálytiszta időkapszulába rögzült a legtöbb honfitársa emlékezetében, Taylor parizeres szendvicset majszolt a munkások öltözőjében. A műszaknak már vége, nem sietett sehová. Az egész napos rakodás után kellett a kalória, hogy erőt gyűjtsön a hazaúthoz. Ekkor toppant be lihegve Feri bácsi, a műszakváltó kollégája, aki szintén romániai menekült volt, mint ő.
– Szevasz, pajtás! Hallottad a híreket?
– Milyen híreket, Feribá?
– Odahaza lelépett a góré!
– Odahaza? A góré?
– Jaj, pajtikám, hát a góré, a nagyfőnök, Csau! Helikopterrel menekülnek, asszonyostól, mindenestől…

*

Másfél évvel korábban a nagyváradi Arlus diszkó vécéjében, Taylor egyik kezében egy korsó Bucegi-t szorongatott, és igyekezett a piszoárba. Valaki megkocogtatta a vállát. Golyóka volt az, Taylor osztálytársa és legjobb barátja.
– Hogy állunk az indulással?
– Ich glaub’ das zu träumen… – vágta rá Taylor, majd kortyolt még egyet a söréből.
– Schnell, schnell, ja! Hiányos a Falco-­diszkográfiám…
– Mindegy, húzzunk…
– Jawohl, Herr Kommissar! Szólok Katiéknak. Öt perc múlva lent!
– Menjünk, mielőtt Gyuri betesz egy újabb nyálcsorgató popslágert… – és azzal a lendülettel a piszoárba öntötte a korsóban maradt sört.
Mindketten Mogyisok voltak esti tagozaton, hivatalosan az 5-ös számú Ipari Líceum tizenkettedikes diákjai. A társaságuk nagy része végzős volt, néhányan a Metalicában vagy az Înfrăţirea gyárban dolgoztak melósként. Egy dolog közös volt bennük: mind el akartak húzni Romániából. Fiatalok voltak, lelkesek, átláttak a propaganda maszlagján, és nem akartak tovább vegetálni a kommunista idők kilátástalan szürkeségében. Néhány ismerősüknek sikerült a szökés. Legtöbbjük Magyarországon vagy Nyugat-Németországban kötött ki, és köszönték szépen, jól voltak. Ez adott nekik némi önbizalmat és biztatást, hogy lépjenek és ne várjanak a csodára, ami nyolcvannyolcban teljesen valószínűtlennek tűnt. Néhány sör is szükséges volt, hogy megadja az alaplöketet, a bátorságot, hogy elinduljanak, és vállalják a rizikót azon a sorsdöntő ­éjszakán. Mert amennyire erősen vágytak nyugatra, annyira spontán volt az aznap esti szökési kísérletük. A legszükségesebb dolgokban azért felkészültek, felkerült egy-egy vastagabb pulcsi, és néhány extra szendvics a zsebekbe, biztos, ami biztos.
Fél tíz körül a társaság nagy része már az Arlus bejárata előtt állt. Taylor rágyújtott egy újabb cigarettára, szorosan átölelte Katit. Június eleje volt, de az éjszaka hűvösnek ígérkezett.
Aznap este öten indultak el a zöldhatár felé: Szabó Tamás, alias Taylor, Székely Kati (Taylor barátnője), Gojzán Tibi, alias Golyóka, Márta (Golyóka nővére), és Schönberg Peti (Márta pasija, aki huszonegy évével a legidősebb tagja volt a társaságnak). A terv egyszerű volt: kibuszoznak Püspökibe, majd gyalog indulnak a zöldhatár felé, át a szántáson és a kukoricaföldeken addig mennek nyugat felé, míg át nem érnek a magyar oldalra.
Csendben ballagtak el a színház lépcsősoráig, ahol Peti egy kis papírfecnit vett elő a farmerje hátsó zsebéből, egy gyors pillantást vetett rá. A papírokat mindenki elhozta? – kérdezte.
– Az enyém és a Katié nálam, de remélem, hogy nem ezen bukik el a ma esti vállalkozás…
Két dologgal tisztában voltak: a születési bizonyítványaikat mindenképp vinniük kell, hogy igazolni tudják a származásukat, és minél kevesebb gond legyen az ügyintézéssel. És persze azzal is, hogy ha sikerül, politikai okokra hivatkozva kell megindokolják a szökésüket.
– Nyugi, Taylor, ne fossál, minden a legnagyobb rendben – zárta rövidre Golyóka.
A színház mögé érve még vetettek egy pillantást az Orsolya épületére, a legendás 5-ös licire, majd elindultak a Fő utca szürke-fehéren kígyózó portugál mintás flaszterén az állomás irányába.
– Ha valami a városból, hát ez hiányozni fog – mondta Kati.
– Mi? – kérdezett vissza Golyóka.
– A suli meg a Fő utca.
Ebben az órában szinte minden zárva volt, kivéve a Select vendéglő kocsmáját, ahonnan kiszivárgott egy háromfős társaság, akik szintén a Crișul felé vették az irányt. Mikor megláttak, hogy Peti készül rágyújtani, odaszóltak:
– Alo frate! Ia dă şi la tati o ţigară!3
Taylor nem akart balhét. Kivett a zsebéből egy megkezdett Amiralt, átnyújtotta az egész dobozt, és egy „numa biné” -vel igyekeztek maguk mögött hagyni az erősen illuminált társaságot.
– Mersi, frate, mersi!4 – mondták kórusban, majd eltűntek egy kapualjban.
Hamar kiértek a Crișulhoz. Rövid várakozás után a megállóba befutott egy kivilágítatlan piros 4-es. Csak néhányan lézengtek rajta, többnyire fiatalok. Taylorék a hátsó részen ültek le. Nem kellett sokat utazniuk, az állomás két megállóra volt. Ahogy zörögve megindult a szerelvény, különös mosoly ült ki Peti arcára.
– Mondjad, Petyám, mi olyan vicces? – kérdezte Golyóka.
– Csak eszembe jutott egy álom a gyerekkoromból – válaszolta Peti, és azzal a lendülettel meg is indult a vezetőfülke felé. – Megyek, elbúcsúzok a piros 4-estől…
– Azért ne nosztalgiázzuk túl a dolgot – vetette oda Taylor, de ezt Peti már nem hallotta.

2.

A Püspöki felé közlekedő busz már nem jött olyan gyorsan. Fél órát szobroztak, mire behajtott az állomásra. Kisebb tömeg gyűlt össze, mely aztán meghatározhatatlan összetételű szürke masszaként tódult fel a járműre. Taylorék kompániája középen szállt fel, és megpróbáltak csendben elvegyülni. A járműveken amúgy sem volt divat beszélgetni, és ez nyilván nem volt véletlen. A Püspökibe vezető út eseménytelenül telt. Kint a szokásos szürkeség honolt, ami egyre nyomasztóbb lett, ahogy kezdett leereszkedni az éjszaka. Ahogy elhagyták a várost, egyre sötétebb lett. Az autóbusz koszos ablakán keresztül az útmenti házak potyogó vakolata beletörődést, az ablakokon átszűrődő halvány fény pedig nyomorúságot sugárzott.
A végállomásnál szálltak le, majd egy belső kis utcán indultak el a falu vége felé, mígnem kiértek oda, ahol a főút egy éles jobb kanyarral eltér Szatmár felé. Innen két keskeny földút ágazott le, az egyik nyugat felé a borsi határátkelő irányába, a másik északnyugatnak Kisszántó, majd tovább Nagyszántó felé. Ők az utóbbit követték. A terv alapján Nagyszántót északról megkerülve, de még bőven Parhida előtt nyugatnak fordulva jutnának el a zöldhatárig. A magyar oldalon már nem volt terv. Ha nem kapcsolják le őket a határon, akkor az első rendőrőrsön feladják magukat. Azok alapján, amit hallottak, a magyar hatóságok nem adják ki a magyar határsértőket, hanem kisebb hercehurca után megkaphatják az ideiglenes tartózkodási engedélyt, és azzal már vállalhatnak munkát (aztán meg jöhet az állampolgárság). De ez egyelőre csak hiú ábránd volt, a neheze csak most kezdődött.
Mielőtt letértek a főútról, alaposan körülnéztek, nincsenek-e kétes alakok a közelben. Amennyire elláttak, semmi gyanúsat nem észleltek. Kisszántó irányában merő sötétség. Innen már nem kitaposott út vezetett tovább. Göröngyös szántóföldeken, apró éjszakai élőlényektől hemzsegő susnyásokon, meg mocsarakon át kell majd bóklászniuk hosszú kilométereket, míg el nem érik a zöldhatárt. A helyzet szülte feszültségben a természet hangjai egyre hangsúlyosabbá váltak. Messze, a földeken túl, kutyák ugattak. Nagy ritkán a távolban zakatoló vonatok zaját hallották, mintha a jövő bizonytalan visszhangja kattogna a viharvert sínpárok fölött.
– Bő tíz kilométer gyaloglás vár ránk a földeken, szenvedős menetelés lesz, tippem szerint bő három-négy óra. Nem lesz gyaloggalopp, de ezt végig kell csináljuk. Van kérdés, mielőtt belevágunk?
– Hogy lőjük be az irányt és a távolságot? – kérdezte aggódva Peti, aki Márta jobbján pislogott enyhén párás szemüvege mögött.
– Cseszd meg, majdnem elfelejtettem! Beszereztem két karórára szerelhető iránytűt a Moto-Velo horgászrészlegén – és valóban, Taylor elővarázsolt a farmerzsebéből két madzagra fűzött apró iránytűt. – Itt van, az egyik legyen nálatok! – Peti átvette és nyakába akasztotta a kis szerkezetet.
– Valaki előrelátó volt…
– A távolság már trükkösebb lesz – folytatta Taylor –, hagyatkoznunk kell a falvak fényeire, a kutyaugatásokra… és a megérzéseinkre. Ja, és még valami: mostantól nincs több cigi, sem fölösleges fecsegés, mert abból is bukta lehet. Ha nagyon kell, vállveregetés után minimális suttogás. Stimm?
Ezen a ponton már mindenkinek hevesebben vert a szíve. Ráadásul magukra maradtak a gondolataikkal. Azt is tudták, hogy itt lebukni már hatalmas kockázat, a következményekről nem is beszélve. A román himnusz egész napos éneklésén és a többi megaláztatáson túl, botbüntetés és meg ki tudja, mi minden. A suliból is biztos kicsapnák őket. De amennyire tudtak, próbáltak urai maradni a félelmeiknek, elhessegetni a gondolataikat.
– Induljunk! – mondta végül Taylor, és próbált magabiztosnak látszani, miközben az adrenalin már benne is rendesen munkálkodott.

3.

Halvány fények pislogtak Kisszántó irányában. Sosem gondolták volna, hogy egyszer majd ez a poros, határmeneti falu lesz a sarkcsillaguk. A földútról letérve belegázoltak a susnyásba. Kisebb-nagyobb földdarabokon át kellett haladniuk, amik folyamatosan szétporladtak a súlyuk alatt. Ez rendkívül lassúvá és fárasztóvá tette a haladást. A gaz néhol derékig ért, máshol szinte ellepte őket, és ez valahol megnyugtató volt, még akkor is, ha koromsötét volt az éjszaka.

Jegyzetek1 Élelmiszerüzlet2 Kocsmai zárórák utolsó poharánál (néha) ma is ádáz viták folynak arról, hogy ez a bizonyos szám 56 vagy 57.3 Halló, tesó! Dobjál apának is egy szálat!4 Köszi, tesó, köszi.