Herr, wie lange...

Olyan nép lányai és fiai vagyunk, amelynek bizsergető delej fut végig a testében, mindahányszor öttel vagy tízzel osztható évfordulókra bukkan. Most mégis mintha visszafogottabban vettük volna eszünkbe, hogy százharminc esztendővel ezelőtt, 1886. július 31-én Bayreuthban halt meg zeneszerző-zsenink és zongoraművészünk, Liszt Ferenc, aki – bár származását mindig büszkén vallotta – azért jóval európaibb léptékű és szellemű alkotó volt annál, hogysem a nemzeti kivagyiság rácsai mögé szorítható lenne.
Egy olyan kompozíciójáról lesz szó alább, amelynek aztán tényleg semmi köze a magyarhoz. Nincs ilyen arca, mert amilyen van, azt kizárólagos alázattal és bizalommal fordítja megszólítottja, az Isten felé. Felekezeti arca sincs, bár a zsoltárokat – helvét, német vagy magyar hagyományallúziók mentén – protestáns zenei ürügynek is szokás tekinteni. Liszt 13. zsoltára, aminthogy a többi, általa zenei formát öltött zsoltár (például a 18., a 23., a 125. vagy a 129.), nem is „katolikus”, bárha Liszt mély és felekezetileg pregnáns vallásossága ezt a vélelmet indokolná.
A 13. zsoltár vokálszimfonikus változata tehát ez, amely az isteni figyelem kegyéről, az el-nem-feledésről szól, abból az alaphelyzetből indul ki, amely sokak számára szerfölött zsenáns, amely olykor – durva banalitásként – Orwell Nagy Testvérének vakvágányára vezet: Isten mindentudásából és mindent-látásából. Hajlamosak vagyunk ezt az omnivíziót, amely esetleg az „el ne lopd a léniát” szintjére rángatja le a gondviselő tekintet, életünk agresszív kukkolásaként felfogni, és persze fel is háborodni miatta. A háromezer évvel ezelőtti zsoltárszerző azonban más szférában és más értékrendben kéri, igényli Isten tekintetét, sőt semmitől sem retteg jobban, mint annak elveszítésétől. Kétségbeesés és riadalom van ebben az életérzésben.
Mint ahogy Liszt is ebből „indult ki”. Komponistánkat az 1850-es évek közepén már sok éles támadást érte, karmesteri munkáját, magánéletét súlyos gondok nehezítették. Ezért gyakran levertség kínozta. 1855 júniusában arról értesítette barátnőjét, Agnes Streetet, hogy félbehagyta eszményképe, a humanista titán, Prométheusz nevét viselő szimfonikus költeményét, hogy előbb „szíve mélyéből” megzenésítse a 13. zsoltárt, amelyet aztán Berlinben mutattak be. A tenorszólóra, vegyeskarra és zenekarra írt nagyszabású mű hangszerelésén Liszt különös gonddal dolgozott. Stílusában a nagy weimari kompozíciók, a versenyművek és szimfonikus alkotások nyelvét beszéli. A zene rendkívül kifejezően érzékelteti a szöveg érzelmi hullámzását, drámai indulatait, s a végső nagy bizakodást – írja róla Hamburger Klára. „Magamat hagytam énekelni benne és Dávid király indulatai húsomba-vérembe áradtak szét” – vallotta zenei költeményéről Liszt maga.
Különös az a szellemi-érzelmi rokonság, amely egyházi műveit – ekként a 13. zsoltárt – a szláv egyházi és liturgikus kompozíciókhoz fűzi. Rajk Judit hívja fel a figyelmet rá, hogy ellentétben az európai kultúra romantikus egyházzenei alkotásaival – különösen a belcanto iskola hagyományait tovább vivő művekkel – Liszt és a szlávok egyházi zenéje soha nem bombasztikus, inkább meditatív, szerkesztésük, zenei nyelvük pedig a régi, ősi dallamokhoz nyúlik vissza. Az oroszoknál ezek általában bizánci eredetűek. Liszt egyházi művei is ugyanezt a vonalat képviselik – többnyire gregorián vonalon. Filozofikus, befelé forduló, elmélyedő, a hitbe kapaszkodó, a lélek legbelsőbb rezdüléseit életre hívó, meditatív zene.
De nemcsak szerkezeti és harmóniai dramaturgiáját tekintve, hanem intonációs szempontból is nagyon kimunkált ez a kompozíció. A temperált hangszer és az énekhang találkozása csakis egy lecsupaszított vokális megszólalás, „éteri” hangindítás megtalálásával lesz a szerzői szándéknak megfelelő – mondja Rajk. – Egy olyan csendes hang (sonus silentii) megtalálásán múlik ez, amelynél a jelző nem a dinamikára, hanem a vokális gesztusra és a megszólalás módjára vonatkozik.
Magyar nyelvterületen hangzóanyagként a Réti József által énekelt, Forrai Miklós vezényelte 13. zsoltár a legismertebb (Állami Hangversenyzenekar, Budapest Kórus). Még a hetvenes években adta ki a Qualiton, és kiemelkedő érdemeit a hanglemezkiadás európai Grand Prix-jával ismerték el. Ám az is felemelő pillanata volt e kompozíció történetének (2011), amikor a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar Kocsis Zoltán vezényletével és Horváth István énektolmácsolásában adta elő a 13. zsoltárt a Vatikánban XVI. Benedek pápa tiszteletére.