Helyére tesz

Megvallom őszintén, rá tudok csodálkozni arra az egyenletesen magas színvonalra, ami Markó Béla időskori költészetét jellemzi. Ugyanis az egymás után gyakran érkező kötetek tulajdonképpen a Bocsáss meg, Ginsberg című kötettől mind tematikailag, mind szerkezetileg nagyfokú hasonlóságot mutatnak. Ezért automatikusan adódik a kérdés: meddig tartható a magas minőség, kifárad-e, ellaposodik-e, önismétlődővé válik-e ez a költészet?

Hogy magát Markó Bélát is foglalkoztathatja ez a probléma (de kit nem, aki igazi költészet létrehozásában érdekelt), jelzi a kötet nyitó programverse. Könyörgés a versért – mondja a verscím. „Legyek még költő egy ideig” – fogalmazódik meg az elemi vágy, ahogy a versben ennek a költészetnek a két végpontja is kijelölődik: szerelem és forradalom. Mintha a reinkarnálódott Petőfit olvasnánk, miközben érezzük – és erről győz meg a kötet elolvasása is –, ez nem az a „szabadság és szerelem”, amit a fiatal Petőfi felforgató hevülettel megverselt, mindkét vonatkozás Markó verseiben sokkal emberléptékűbb és konkrétabb. De erről később.

Különös, amikor egy versben már majdnem minden írói eszközt felvonultatnak, amivel a kötetben találkozhatunk. Pedig erről bizonyosodhatunk meg az első vers elolvasása után. Gyakorlatilag formailag ugyanolyan versek olvashatók végig a kötetben. Egy sor harminc-negyven leütés, ugyanennyi sor egy vers, körülbelül másfél oldalba tördelve. Ugye, prózai ezzel a szemmel nézni egy versre? Pedig ez a prózaiság természetesen tartozik hozzá Markó Béla verseihez, amelyekben gyakran találunk mindennapi helyzeteket, eseményeket, a vers alakulásával, a költői mesterséggel kapcsolatos kiszólásokat, szinte adatoló felsorolásokat, rögzítéseket. Érdekes figyelni – és ez olvasói involválódást, örömet is jelent –, ahogyan ebből a prózaiságból vers lesz, ahogy a sorok megtalálják ritmusukat, iramukat, ahogy metaforizálódnak a mindennapi tárgyak, viszonylatok, gyakran szimbólumokká terebélyesedve, ahogy ide-oda lépked, netán látszólag csapong a vers, majd hirtelen szintet vált, néha egyetlen, rövidke gondolat révén, miáltal megtalálja magvas zárlatát.

Tele vannak a versek a költői tudatosságra mutató sorokkal. Idézek néhányat: „A legnehezebb az első sort leírni” (47.), olyan verset írni, „mint »megtisztítani az ablakot«” (55.), „olyan a szabadvers, mint egy gyárudvar” (56.), „A versírás valójában a csattanó keresése” (180.). Ezek a sorok azt jelzik, hogy Markó a vers alakulását is bevonja a vers szövegébe. Folyamatosan jelzi az elkészülést. Mert mindegyik verse – és lehet, megütköztető lesz a megállapításom – tulajdonképpen egy „esszé”, egy kísérlet (franciából), a kifejezés Montaigne által használt eredeti értelmében. Montaigne esszéiben nem egy álláspont megvédését tekintette céljának, hanem magának a szövegnek a segítségével próbált rájönni valamire, az írás folyamatát felhasználva próbált kialakítani egy álláspontot egy kérdéses dologgal kapcsolatosan. Eszmefuttatás, „vidám csatangolás” – ahogy Montaigne minősíti Plutarkhosz stílusát. Úgy látom, ennek hasonlóságára működnek a Markó-versek is a kötetben. „… Ahogy óvatosan / lépegetve, meg-megállva, majd hirtelen / nekiszaladva, de közben az út mindkét / szélét figyelve rálelünk a befejezésre…” (180) – vázolja fel a Bevásárlóközpont című vers a versírás módszerét. Egy Markó-vers a versírás folyamatát is ábrázolja, a gondolati alakulást, miközben a cél, hogy valami lényegi meglátásra legyünk rávezetve. Tanítani akarnak ezek a versek – mondhatjuk, bármennyire negatív konnotációja van ennek a kifejezésnek a versekkel kapcsolatosan. Ki tud tanítani? Nem az, aki a kész tudást átadja. Hanem az, aki elsősorban látni, kérdezni tanít meg. Mintegy megadja az útját a tudás megszerzésének. Miközben saját keresését, bizonytalanságát is explicitté teszi. Többek között ezért is nem puszta didaxis egy Markó-vers.

De többről van itt szó. Az áthelyezésről. Vegyük példának a Mi a hűség? című verset (126–127.). Didaktikus jelentése akkor lenne, ha a hűségről mint önmagában lévő értékről beszélne a vers. A hűség azonban veszedelmesen a hűtlenség vonzáskörébe kerül. Felkészülni a változásra, akceptálni azt csak hűtlenül lehet – állítja a vers. Az így felfogott hűtlenség válik a hűség mélyebb jelentésévé. Miáltal maga a közhely is kimozdul, áthelyeződik, felszabadul egy sokkal komplexebb jelentés irányába. De azt is mondhatjuk, a helyére kerül. Mert az így felszabadított jelentés egy autentikusabb, elevenebb, élhetőbb, mélyebb vonatkozás viszonylatában válik ezentúl felfoghatóvá. Kontrollált robbanásnak látom Markó Béla legsikerültebb verseit, amelyek behatolnak közhelyeinkbe, megcsontosodott jelentéseinkbe, megtalálják az evidensben a megütköztetőt, az átélhetőben az elérhetetlent – ezen a módon avatva a versek íróját a létezés szakma tanítójává.

Mielőtt túlságosan elmerülnénk Markó Béla versműhelyében, tekintsünk ki a tartalmi vonatkozások irányába is.

Egy korábbi recenzióban Markó Bélát olyan költőnek neveztem, akinek a közéleti költészete mögött fel kell fedezni a személyes, ugyanakkor az univerzális dolgok költőjét is.¹ Kijelentésem erre a kötetre is érvényes, de a jól megválasztott kötetcím másként mozgatja át a versmasszát, mint eddig gondoltam. Már nem közös – állítja a kötet címe, ami ennek a költészetnek, de a polisz ügyeivel hosszasan foglalkozó életpálya vonatkozásában is felér egy világvége bejelentésével. Azt gondolom, az információs társadalom kis és nagyobb apokalipsziseit szemlélve mindannyiunkat kísért az egyre inkább megalapozott félelem, hogy az átélhető, elgondolható, megváltoztatható, építhető világunk már nem egymásnak megoszthatón létezik, hogy nincsenek közös ügyeink, közös jelentéseink, hogy nincs közös múltunk, aminek köszönhetően jelenünk és jövőnk sem azon a módon konfigurálódik, ahogy eddig megszoktuk.

Ehhez a félelemhez képest milyen a Markó-világ? Mondhatni, személyesen ismerős. Tárgyak, helyek, növények, élőlények, megfigyelt állapotok hordozzák. Vannak falvak, városok benne, emberek, népek, magyarok, románok, és sajnos, most már nyugtalanító módon, ukránok és oroszok is. Van a múltnak ismerőssége, van osztováta, kisbolt, harmonikázó nyomorék zenész. Van nyolcvankilenc. Van otthon, belakott ház, reggeli ébredés, van anya, van feleség. Vannak benne félelmek, aggodalmak, történnek benne meglepő dolgok, balesetek. Normális ez a világ, élhető, még ha néha nyugtalanítóan, sőt szorongatóan is. Érzelmesen is. Egyáltalán nem érzelgősen, hisz ez a költészet a pátoszt is a helyén tartja. Megfelelőn adagolja.

És akkor ott a cím: Már nem közös. A kommunizmus kommunitárius nagy meneteléséből érkezve akár felszabadító is lehetne ez a bejelentés. És hát erre utal maga a vers is (184.). A végső harc ígérete helyett marad nyugtalanító arcunk a tükörben. Megsemmisülésünk végső kísértése. Ami kísértés marad ebben a kötetben is. Hiába gyűrődik, fogyatkozik minden, ami számít, abból mindig visszamarad valami. A magasban lévő haza helyett odú a levegőben. Hisz – sugallja ez a költészet – amíg vannak közös problémáink, addig közösség is vagyunk.

Markó Béla: Már nem közös. Kalligram Kiadó, Budapest, 2023.

Jegyzet

¹          Tamás Dénes: Isten terjedelméről (Markó Béla: Egy mondat a szabadságról). Szépirodalmi Figyelő, 2021/20., 2. sz.