Három hópehely…

Ismerünk olyan „időszámítást”, amely a huszadik századot nagyjából az első világháborútól az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltozásokig számítja, ennek ellenére Szilágyi Domokos egyik versében mégis erről mondotta, hogy a történelem leghosszabb százada. Időtartamát, intenzitását, majd’ az egész világot megrázó megpróbáltatásokat tekintve költőnk talán nem is tévedett… A nagy háború jelentette tehát a tizenkilencedik század végét és a huszadik kezdetét. A háború befejeztét aztán hatalomváltások követték, amelyek újabb kataklizmákkal, társadalmi méretű s politikai átrendeződésekkel jártak. Az ötéves francia fogságával számot vető Kuncz Aladár regénye, a Fekete kolostor (1931) zárásaként úgy fogalmazott, hogy ő 1919-ben „egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba” érkezett haza Budapestre…

Ha továbbra is a személyes-művészi nézőpontot választjuk ama század indulását illetően, irodalmunkból számtalan feldolgozásra, kiemelkedő műre hivatkozhatnánk. Az alkotó által megélt személyes tapasztalat okán tartom hitelesnek, ahogyan egy új, mindent felforgató impérium első ténykedéseit felvázolta Nyirő József, mai értékelés szerint is legjobb regényében, az Isten igájában címűben (1926). E szerint a rajz szerint 1918 utolsó napjaiban a Dobokai-dombvidék isten háta mögötti falucskájába, Kidébe (Kolozs megye) is bevonult az új világi hatalom egyik fegyveres katonai egysége, s az összeterelt és megfélemlített lakosok, valamint elöljáróik kénytelenek voltak felesküdni a berendezkedő román államra.

Ilyen lelkiállapotban tart parókiája felé a regény központi alakja, Harghitay József plébános, s ezt a kilátástalanságot magánbeszédet választva adja elő az író: „Hova menjek? Haza? Hiszen semmim sincs, amit magaménak mondhatnék ezen a földön. A parókiám az egyházé, a templom az Istené, híveimnek csak vendége vagyok.” Aztán mintegy reflexióba vált a pap személyes helyzetét taglaló gondolatfutam, s ezúttal képletesen, illetve általános érvénnyel fogalmazódik meg a haza elvesztésének, nemkülönben a hit és hivatás gyakorlása lehetetlenségének gondolata: „Haza, hivatás, világnézet gyönyörű fogalmak, három égből hullott hópehely, amely pár perccel előbb elolvadt.”

E metaforikus beszéd szerint a három „hópelyhet” sem kizárólag pragmatikus szempontok alapján kellene felfognunk (égből hullottak!), mindhármat ugyanis az emberi lélek és a transzcendens oldaláról is érdemes elgondolnunk. Ilyesféle kettős beállításnak köszönhetően érhetni el azt a készenlétet, amely aztán minden újrakezdésben segítheti az embert. Ezért elmélkedhet főhősünk is kétféle impérium létéről, miután szembesült az erőszak napi jelenlétével a saját és hívei életében. A külső impérium egyéneket alázhat meg, foszthat meg szabadságuktól, minden joguktól, és népeket taszíthat kisebbségbe, tarthat függőségben, méltatlan helyzetben. Valljuk viszont, hogy mulandó minden, ami földi…

Elgondolását a főhős saját keresztény hite alapján fogalmazta meg: „A külső impérium a népek nagy kitagadása az életből, a hazahozott örök háború, melyben győzők és legyőzöttek egyaránt elvesznek. (…) Tudásom, öntudatom egyetlen villámgyors rágondolásával látom, hogy a világ történelmének bizonysága szerint a szenvedők impériuma nagyobb, mint a kardé, és a kétségbeesettek sóhajtása mindig ledöntötte a csak külsőleg hatalmasok trónját. (…) Kell lennie valami olyan impériumnak, amely minden élő emberrel közös, és amelyhez a jogot nem a fegyverek adják meg, hanem az a föld, amelyen születünk, és amely eddig is erőt adott gonoszoknak és igazaknak egyaránt. Így jövök rá, hogy kell lennie belső impériumnak is, mely visszaad nekem mindent, amit körös-körül látok: a hegyet, völgyet, fűt, fát, madarat, napot, holdat, csillagot, ég dalát, föld dalát és saját ajkam dalát.” A belső impérium tehát nem sajátítható ki, nem idegeníthető el, sőt nélküle minden külsőt mulandónak tekinthetünk.

Alig néhány évvel a Nyirő-regényt követően, 1931-ben látott napvilágot Makkai Sándor esszéje, a Magunk revíziója, amelyben a szerző ugyancsak kétféle impériumról beszélt az erdélyi magyar kisebbségi helyzetet elemezve, s leszögezte, hogy „mi semmiféle földi impériummal nem rendelkezünk”, így a léleknek, a jellemnek az impériuma lehet az, amely „egyedül a maga értékével kényszeríti ki az elismertetést, a lét jogát és a tiszteletet”. A kultúra lehet a kisebbség esélye tehát, viszont – írta – „ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi kell hogy legyen”.

Nyirő regényhősének istenhitét, lelki és erkölcsi készenlétét látva bízhatunk, hogy az ember képes sorsdöntő lépésekre. Hősünk meghozta az egész további életére kiható döntést, kilépett a papi rendből, s családot alapítva boldogságra lelt. Akit társául küldött a Gondviselő, az a legnagyobb szükséget és sorscsapásokat is elviselte, a férj pedig ezekből a drámai helyzetekből is képes volt új erőt meríteni. A faluban malmot vásárolt egy jó szándékú tulajdonostól, szerény egzisztenciát teremtett kis családjának, falusfeleiben tartotta a reményt a háborút követő zavaros időkben, azon a napon pedig, mikor a békediktátumról hírt szereznek a faluban, a vámról is lemond az emberek javára. „Míg a kenyeret látjátok, ne féljetek! – biztatta, akik éppen akkor nála őröltettek. – Azért nem vettem vámot, hogy egyetlen búzaszemmel se rövidítsem meg életeteket, mikor lábaitok előtt a sírt látjátok… Ti ismertek engem. (…) Csak most, e perctől vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek, és a malomkő az oltárom.”

A „misét” végző főhős viszont ekkor már azt is tudta, hogy adott történelmi helyzetben papnak vagy költőnek lenni ugyanazt jelenti. Ilyen tudattal és eltökéltséggel vállalta Nyirő az irodalom művelését egy történelmi korforduló idején, Erdély magyar irodalmi életének hőskorában…

A szöveg közlésével a 70 éves Borcsa Jánost
köszöntjük.

‍