Hálózatok könyve

Serestély Zalán könyve olyan gyakorlott olvasót kíván, aki a diszkrepantív szövegelemek közötti váltásokat és töréseket képes zökkenőmentesen venni, sőt, talán éppen ezek fokozzák olvasásélményét. Ha ezt az olvasót megtalálja, kétségtelen sok örömet tud okozni ez a sokszorosan rétegzett szövegvilág. Mert különben nem adja magát könnyen. Vérbeli lírikus írta ezt a könyvet, mely a prózára jellemző szedés ellenére is bőven táplálkozik lírai elemekből. Nem mintha teljes egészében lebegő szöveg született volna, hanem éppenhogy jófajta keveredés tapasztalható: a mondatok hol már-már Kleistet idéző módon sűrűek és informatívak, hol pedig megfoghatatlan tapasztalásokat próbálnak rögzíteni. Mindezt mérhetetlenül gondosan kimunkált akusztikai-retorikai egységben teszik – az olvasó akkor is érzi, hogy a szöveg gyönyörű, ha elsőre, másodjára vagy akár harmadjára is kicsúszik a kezéből. A diszkrepancia nem a nyelvi megformáltságban tapasztalható, hanem kontextuális síkon, javarészt, természetesen, jelzetlenül.
Az állomás 3 kutyái egymáshoz szövevényesen kapcsolódó prózák ciklusa, kiegészülve egy öninterjúnak tűnő metaszöveggel, amely egyszerre tehertétel és egyszerre feloldás a könyv végén. Az a fajta nyelvi rontottság, amely a címben szerepel, a könyv lapjain csakis ebben a fordulatban kerül elő, különben meglehetősen távol áll a kötet gondosan megalkotott nyelvétől. Ebben a fordulatban viszont nem kevés fondorlatot érezni: ez a fajta kettős többes szám a szövegben azt eredményezi, hogy a kutyák alanyként is többfelé válnak, hiszen többes számú igeragokat vonz be ez a formula, szemben a hagyományos megoldással, mely ugye tulajdonképpen egyes számú igeragozással jár. Hogy ennek milyen további következményei vannak, az már nehezebben belátható – hiszen mégiscsak jobbára ugyanazt cselekszik –, viszont kétségtelen, hogy a kutyák első felbukkanásukkor egyből különleges jelentést kapnak. Bár időnként felcserélődnek neveik, kicserélődnek ők maguk is, s a lényeg, hogy hárman vannak – e rontott alaknak köszönhetően mégsem egyneműsödnek. A kötet nem könnyen átlátható motívumhálójában ők jelentik az első kapcsolódási pontot. De mielőtt ezen a vonalon továbbhaladnék, még feltétlen el kell mondani, hogy a könyvcím szövegcímként nincs jelen a könyvben, ám A Hársfasor árnyai c. szövegben mégiscsak szerepel egy vélhetően (erről majd kicsit lentebb) fiktív, 18. századi könyv címeként, mindössze annyi eltéréssel, hogy a szám ott betűkkel kiírva szerepel. Viszont, lévén 18. századi könyv (a szövegbeli évszám a különben alapos szerkesztés ellenére sajtóhibásan jelent meg), abban nyilván egészen másféle állomásra történik utalás. A vélhetőség pedig azért vélhetőség, mert több szöveg és szerző előkerül az egyes szövegekben, s hiába, hogy a valószerűség határain lebegnek jószerével — a Férgek és nemzetek c. írásban szereplő tudósok és munkáik például mind valóságosak. Ez pedig gyanakvásra ad okot. Nagyon okos szövegekkel van dolga az olvasónak, sokrétűen művelt és tájékozott elbeszélővel, akinek egyik mintája nyilvánvalóan Borges, hiszen őt idéző intellektuális „játékok” és „játszmák” fontos szereppel bírnak ehelyütt.
Mellette pedig elsősorban Kafkát kell megemlíteni, akinek munkáira, azok alapszituációira bőven történik utalás a könyv szöveghelyein. Lásd például az előbb idézett címet: Serestély Zalán könyvének problémái olyan metaforákban sűrűsödnek össze, melyek feloldása inkább a teoretika, semmint a praxis felé tereli az olvasót – és többek között erre is értem azt, hogy lírikus keze nyoma érződik a könyv szövegein. És persze, hogy a teoretika a fő kérdések közé tartozik – a harmadik megemlíthető alak, aki Kafkához hasonlóan szóba is kerül a szövegekben (egy kis anakron játékossággal), az Foucault. A szexualitás története szerzője a kimondás és az elhallgatás, a tiltás és a sugalmazás oppozícióit veti fel – meg kell mondjam azonban, hogy néhányszor mintha nem teljesítené be a maga által támasztott elvárásokat a szöveg. Az utalásrendszer mögött a valós, kidolgozott vagy akár összetettebb jelentésesség ezirányban nem mindig bontakozik ki.
Persze annyi baj legyen, amikor kibontakozik annyi minden más. Például az a belső utalásrendszer, mely a rejtelmes szöveghálót képes ciklussá szervezni. A végig egységes narrátori hang nem összefüggő történetet mond el, s mégcsak nem is különösebben érnek össze a történetkék – bár feltétlen összefűzi őket, hogy egyáltalán nem evidens a cselekményességnek mégcsak a foka sem, nem hogy az, hogy voltaképpen mi is történik: a novellák által elmesélt történet többnyire megfoghatatlan. A hangon túl a kutyák vagy az olyan szereplők, mint az örmény, a vak, Apostolu János vagy Maya Găinaş járnak át az egyes szövegek határain, hogy néhol egy-két bekezdésben főszereplők legyenek, aztán hosszú időre eltűnjenek a színről. Valóságos főszereplőkről egész szövegekre kiterjedően nem igazán lehet beszélni. Csak a metaszövegből tudható meg, hogy Apostolu fontosabbnak volt elgondolva eredetileg, mint ahogy itt többnyire látszik, hiszen ahol szerepel, ott leginkább megfigyelő. E nevek vagy a nevek helyén szereplő jelzések megint csak mutatják ennek a szövegvilágnak a különösségét: fura alakok fura (hely)színeken – mely néha egy állomás, máskor egy mészárszék, de az is lehet, hogy tulajdonképpen egy könyv lapjai között van – fura dolgokat művelnek, még inkább: fura dolgokon töprengenek, miközben a történelmi idő is láthatóan oda-visszajár, minthogyha nem lenne szilárd pontja. Mindehhez különleges atmoszféra társul, a hajnal és a szürkület állandó színei, illatai, hangjai.
Az elbeszélői nyelv és tónus, amelynek erősen kidolgozott egységességét már felemlegettem, egyszerre képes befogadni a költői sejtelmességet és a borgesi esszéisztikus hangütést is. A szokatlanság ebben a nyelvben is alapállapot. Itt vannak ezek a szokatlan jelzők, jellemzők és hasonlítások: az alkonyat elodázott, egy arc olyan, mintha a halántékán lélegezne, az évszak eldolgozatlan, a lapozás úgy történik, mintha ezen is múlna valami – hogy csak egyetlen szövegből vegyek példákat. Ezek a jelzők sokszor nem is azért vannak, hogy megfoghatóan jellemezzék alanyukat/tárgyukat – éppenhogy a megfoghatatlanságot akarják jelezni. De a fikcióból félig-meddig kilépve a könyv végi öninterjúnak álcázott metaszöveg is megfoghatatlan. Maga a könyv végi interjú műfaja sem túl szokványos (bár épp a FISZ Hortus Conclusus sorozatában bevett szokás), hogy ez öninterjú legyen, még kevésbé, de hogy ez igazából csak csel, s inkább egy kérdések nélküli önértelmező esszé legyen a lepel mögött – végképp meglepő fordulat a mai fiatal irodalomban. Ez a szöveg a könyv szövegeire kérdez rá, azokról referál, hol komolyan, hol inkább ironikusan. És bár egyfelől logikus befejezése ez a szöveg ennek a könyvnek – vagy még inkább: befejezése, mert különben a novellaciklus végére nincsen vagy nem feltétlenül van magyarázat, hogy mért épp ott, ahol – mégiscsak egy furcsa teher: bármelyik irányba is (komoly-ironikus) dőlne el hangvétele, hiba lenne. Ha már ott van, legyen ilyen: eldöntetlen.
Serestély Zalán első prózakönyve nagyon izgalmas vállalkozás – sokrétű, nem könnyen befogadható, de az olvasót feltétlen izgalomban tartó kötet. Őszintén bízom benne, hogy a metaszöveg azon passzusa, miszerint egyszeri kaland ez a szerző pályáján, inkább játékos kijelentés, mint komoly.


Serestély Zalán: Az állomás 3 kutyái. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár – Budapest, 2017.