Hallgatás és paranoia

Anna Burns Man Booker-díjas regényével meg kell birkózni. Súlyos a téma, bele kell szokni a helyzetet tisztázni igyekvő, a tájékozódást mégis nehezítő narráció ritmusába, fókusz- és idősíkváltásaiba. Egy zaklatás komplex társadalmi praktikákba való beágyazottsága tárul fel, egy politikai zavargások okozta folyamatos félelem és bánat által eltompított, túlélőmódra váltott, a reményt és ragyogást magától önként megvonó klausztrofób társadalomban.
A retrospektív beszámoló elbeszélője egy, a történtek idején 18 éves lány, akit kiszemel magának egy nála jóval idősebb, Tejes nevű befolyásos paramilitáris. A férfi módszerei között nincs fizikai erőszak – „csak” ismeretlenként mindent tud a lányról, felbukkan szokásos útvonalain, ajánlgatja, hogy hazaviszi, rosszalló megjegyzéseket tesz a szokásaira, burkoltan a „talán-fiúja” meggyilkolásával fenyegeti… A lányra nehezedő pszichikai nyomást növeli a szóbeszéd kettejük – tulajdonképpen nem létező – kapcsolatáról, a megbélyegzés elzár mindenféle kiutat. Ennek elviselhetetlensége még úgy is végigvonul a regényen, hogy már az első mondattól tudjuk: a Tejest előbb-utóbb lelövik. Így a légkörre és a viszonyrendszerre irányul a figyelem, mert a könyv világában nem az a lényeges, hogy voltaképpen mi történt, hanem hogy egy adott viselkedésmód hogyan viszonyul a közösség normáihoz, melyik félhez sorolható a „mi” és az „ők”, a nők és a férfiak, a „vízen inneni” és a „vízen túli” ország, a „mi vallásunk” és a „másik vallás”, az „állam tagadói” és az „állam támogatói” közül.
Bár tulajdonnevek szinte egyáltalán nem szerepelnek a szövegben, beazonosítható Észak-Írország mint helyszín az ír–brit „nagy, hetvenes évekbeli gyűlölködés” (113.) idején. Erre a referenciára nincs feltétlen szükségünk, sőt, talán megnyugtató távolságba helyezi azt, amiről olvasunk. Persze, a regénybeli történések tekintetében nagyon meghatározó a szocio-politikai kontextus, de ennél is fontosabb, ahogyan annak általánosabb „törzsi” logikája működik itt. Burns narratív eljárásai szorosan összefonódnak a dolgok megnevezhetősége és elmondhatósága kapcsán felmerülő dilemmákkal, a nevek mint támpontok hiánya az olvasóban is fokozza a paranoiát. Az elbeszélés 20 év távlatából mintha túlkompenzálná az akkori hallgatást, újrafogalmaz, koncentrikusan ismétel, pontosít hol szenvtelen hangon, hol sodró lendülettel, szokatlan szintaxissal, ami az eredeti szövegben megakasztóbb (az angol nyelv nehezebben bírja meg a sokszoros összetételeket és a szórendi „kihágásokat”, mint a magyar).
Az tehát, hogy az elbeszélő nem használ tulajdonneveket, hanem állandó jelzős szerkezetekkel jelöl („első nővér”, „harmadik sógor”, „legnépszerűbb kocsma”, „legrégebbi barátnő”), alapjáraton a Tejes univerzalitásigényét sugallja (radikálisabb lenne az eljárás, ha márkanevek sem szerepelnének). Más vetületben egyszerre felnagyító és bagatellizáló hatásúak az ismétlődő szerkezetek, például ahogyan az ír–brit fegyveres összetűzésekre csupán „itteni politikai problémák”-ként utal. Mindeközben a lány azzal küzd, hogy pontosan megnevezze, mi a baj a Tejes viselkedésével, ami egy nyelvi-fogalmi probléma is: „egy robbanásveszélyes társadalomban nevelkedve, ahol az volt az alapvető szabály, hogy ha nem alkalmaztak fizikai erőszakot az emberrel szemben, nem vágtak a fejéhez nyílt sértéseket, és gúnyos pillantásokat sem vetettek rá a környéken, akkor semmi sem történt, hogyan is tekinthettem volna fenyegetésnek olyasvalamit, ami ott sem volt? Tizennyolc évesen nem értettem, mi alkotja a személyes szféra megsértését. […] nem tudtam, hogy az ösztönös megérzés és az ellenszenv számít, nem tudtam, hogy jogom van a nemtetszéshez, annak elutasításához, hogy valaki vagy bárki a közelembe jöjjön.” (12–13) Nemcsak a visszautasításra nincs módszer; abban a közösségben nincs tudomásul véve a zaklatás kategóriája (az abúzus típusainak definiálására csak nevetséges fogalmakat sikerül alkotni, mint a „teljes nemi erőszak, háromnegyedes nemi erőszak, feles nemi erőszak és negyedes nemi erőszak” [354]). Ugyanilyen torzítással a depresszió csupán „rosszkedv”, és a szókészletet tovább limitálja a „vízen túli ország” szóhasználatára jellemző kifejezések és személynevek tiltása.
Aminek nincs (megfelelő) neve, amiről nem lehet konszenzusosan beszélni, azzal az egyén magára marad, de mondandója hitelességének szempontja hatványozott súllyal bír, ami jól látható az áldozathibáztató retorikában. Miközben azonban a közösség normái és az individuum stratégiái összeütköznek, a modellező, de azért a szürke zónára érzékeny regény párhuzamba állításukkal kiemeli, hogy ugyanazt az önvédelemi logikát követik. A közösség a kontroll és a megszokott egyensúly megtartása érdekében elhallgat, és az elhallgattatott dolgot önbeteljesítő pletykával pótolja – a lány hosszú és fárasztó ellenállás után végül tényleg beül a furgonba. A könnyebben értelmezhető feltételezés valóságosabbá vált, mint az igazság, amit nem képesek meglátni. Ahogy egy emlékezetes epizódban a franciaóra hallgatói nem akarják elismerni, hogy az ég naplementekor nem csak kék színű, és ahogy az autórajongó talán-fiút besúgással és árulással kezdik gyanúsítgatni, amiért megnyert egy Bentley Blower-kompresszort (az ellenséges állam szimbolikájához tartozó gépjármű-alkatrészt). De a történések idején az elbeszélő is makacsul megtagadja a környezetének a magyarázkodást, egy sikertelen vallomás után az anyjának is, mert az a tapasztalata, hogy úgysem hisznek neki.
Közben észre sem veszi, hogy a kirekesztettek, a „tablettás lány”, a „nukleáris fiú”, az „ügy-nők” közé került, a társadalom elfojtott problémáit magukba sűrítő, kísértő lelkiismeretként jelen lévő, épp ezért kényelmetlen figurák közé. Eltérő elképzeléseivel együtt – séta közbeni olvasás, talán-kapcsolat, a mindenáron-házasság gondolatának megvetése – a közösség részének tekintette magát, ugyanúgy ítélt és gondolt sok mindent. De a többiek szerint problémáinak eredője korántsem a Tejes, hanem az észszerűtlen séta közbeni olvasás, ami szerintük a felsőbbrendűség fitogtatása, elzárkózás a közösség dolgaitól, önfejűség. E külső nézőpont beemelése a dialógusok révén revelatív erejű, többdimenzióssá teszi a karakánságával együtt reflektált, saját perspektíváját nem feladó történetet. Kompromisszumra azonban nem hajlandó a főszereplő-beszélő: fájó módon nem ismeri fel, hogy a szövetkezéssel volna esélye, mert vannak pozitív példák a közös érdekérvényesítésre és segítésre. Ilyenek a „hagyományos nők”, amikor fellépnek a kijárási tilalmak ellen és közösen gyógyítják a megmérgezett áldozatokat, vagy a feminista „ügy-nők”, akik „megkérdőjelezték a status quót, míg én megpróbáltam elsurranni a status quo radarja alatt” (189). Marad a bezárulás és bizalmatlanság, az elhatárolódás a közvetlenül feltörő érzelmektől, az ellentmondásoktól, a politikai ügyek etikai vonulataitól, a fenntartásoktól. Pedig a politikai helyzet, a közösség gondjai és a magánszféra szétválaszthatatlanok a fennálló rendben. A Tejes alattomossága épp a személyes szféra határainak a manipulálásában áll egy krízishelyzethez szokott környezetben, így könnyen az önmagában való kétkedésig taszítva s elszigetelve a kiszemeltjét. Ezzel együtt a törzsi logika fokozatainak karikírozása, majd végletekig tolása Burnsnél azt sulykolja, hogy nem létezik maradéktalanul jó egyéni stratégia ellene.
Az elmondhatóság episztemológiai problémáját a mű nem absztraktizálja, hanem végig húsba vágó, hátborzongató kérdésként tapasztaltatja meg. Az elbeszélő a Tejessel történtek ideje alatt elveszítette a kontrollt a saját élet és narratíva fölött, ezt próbálja visszaszerezni húsz év távlatából. De akkor miért a zaklató neve lesz Burns regényének címe? Az ekképpen önmagán is túlnövő fenyegetésé?

Anna Burns: Tejes. Fordította Greskovits Endre. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.