Hadüzenet a szélnek (Prózaversek)

Hadüzenet a szélnek

(Rat vjetru)

‍

Hadat üzenünk a szélnek: egyedül vagyunk, mint egy távoli líbiai törzs, egyedül, ugyanúgy elveszettek. Zászlóink tele keményítővel, akárcsak a vezetőségi tagok ingjei. Dermedten nyugszanak, földre szegezett szemmel, ahogyan végül a mi szemünk is néma lesz. Hadat üzenünk a szélnek: ha már úgyis a sivataggal szembesülünk. Levágattuk a hajunkat, a könyvlapokat a felismerhetetlenségig nehezítettük. A zsebeink, trabakulokhoz hasonlóan, tele ostoba keresztény porral. Gyomrunkat szavazati és illaturnává változtattuk, minden, ami lobog, bezártuk, és a szerelem tartályává változtattuk. Köztudott, hogy minden háború a daltól és a felszereléstől függ. A szélmalmokat még a nyáron szétromboltuk, egyetlen déli éjszaka alatt, szörnyű regények uszítására. Valóban nem sok maradt hátra: parókák, olykor tollaslabda, működő esernyők. Mégis hadat üzenünk a szélnek. Üzenetünket a háború ünnepévé avatjuk.

‍

Minihalál

(Mini-smrt)

‍

Elültettem a minihalált, kerek, piros, mint az eper. Ablak alatt, a napfényes parcellán, hol hajdan parkolóhely tátongott – most méhkaptáros sejtekhez hasonló sírhantok domborulnak, sűrűek, igékkel felszántottak. Fölöttük hasra esnek az apró anyák.

‍

‍

Mellek

(Sise)

‍

Egy utcáról álmodom, melynek takarója kettéválik előttem, felbomlik, mint a zár a nő hátán, aki az egész napos irodai munka után vetkőzik, a nő, aki minden bizonnyal anya, és most többórányi jutalom házi munka vár rá. Mikor nyári izzadságában leveti a ruháját, a nőnek, a már megkínzottnak, előcsusszan a melle, és ekeként felszántja szobájának mezejét.

Innentől az álomban a végtelenségig menetelnek a mellek: férfi, női, állati, a macska és a mama mellei, a szeretők mellei, a trendvezetőké és a transzoké, a lányok mellei, a horogkeresztek mellei, a miniszternőké és az apácáké, a kőműveseké és a hősöké, Tito mellei, Savka és Debbie Harry mellei, Tito kutyájának mellei, a Köztársaság lógó mellei, az északi szél és az álom mellei, a közelgő mellek élessége, amint a hullám képében távolodnak, egyformán közel és az örvényhez hasonlóan megfoghatatlanul, leírhatatlan a gyöngédségük; ülünk, a kivetkőzött nő és én a prisavskai felhőkarcoló egyik konyhájában, éjszakába menően ünnepeljük, kávéval ünnepeljük a melleket.

‍

ORCSIK ROLAND fordításai
1975, Óbecse. Szegeden él.