Ha te is

Soha nem sikerült rájönnöm, mitől függ, hogy egy közösen megélt pillanat ugyanolyan súllyal marad-e meg mindkét félben. Talán a körülményektől, a hullámhossztól vagy valamilyen más, hasonlóan megfoghatatlan tényezőtől. Sokszor tapasztaltam már, hogy az egyformának hitt emlékek gyakran teljesen különböznek egymástól. Egyesek szerint a megélt évek számának növekedésével bölcsebbé válunk, én viszont úgy érzem, hogy a ráncaimmal együtt csak a kérdéseim sokasodnak. Talán mulatságos, de egyedül abban vagyok napról napra biztosabb, hogy az efféle problémák csak a magamfajta öregembereket zargatják, akik már rég ráuntak az egyszemélyes sakkpartikra.

Magam is szívesebben keresném az efféle és fajsúlyosabb kérdések válaszait azon szerzőknél, akik nálam jóval mélyenszántóbb eszmefuttatásokra képesek, de úgy egy hete csak könyvtárak vagy könyvesboltok felkeresésével lenne erre lehetőségem. Már annyira megszoktam a nyugdíjas élet örömeit, hogy a helyzet megváltozása fel sem merült bennem lehetőségként. Egészen múlt szerdáig, amikor szokatlanul hosszúra nyúlt őszi sétámat követően benyitottam a lakásom ajtaján, és azzal kellett szembesülnöm, hogy az özönvíz nem csak tágas területek elárasztására képes természeti katasztrófa lehet.

Persze talán túlzok egy kicsit, de tény, hogy a szerény otthonomat sújtó beázás alig pár óra alatt helyrehozhatatlan károkat okozott. Miközben az egyre magasodó garzontóban álldogáltam, az évek során felhalmozott könyveim mind az utolsó lapjukig eláztak.

A váratlan kataklizma egyetlen pozitívuma az volt, hogy a mozgás, ami a jöttömre kissé zavarossá vált állóvízben keletkezett, a lábfejemnek sodort egy rég nem látott kötetet.

Nagy szerencsémre van nekem egy írásból élő, régi cimborám, aki szívesen elszállásolt magánál. Évekkel ezelőtt elvált a feleségétől, az öccse pedig csúnya plágiumügybe keverte, és szőrén-szálán eltűnt. Így a barátom nem szívesen mutatkozott az emberek előtt, és örült, hogy végre valaki hajlandó meghallgatni a történetét. Ezt ezer örömmel meg is tettem, és az illendőség amúgy is azt dikálta, hogy legalább ennyivel viszonozzam a kedvességét.

Beszélgetésekkel teltek a napok, és amikor már kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, a barátom biztosított róla, hogy egy cseppet sem vagyok a terhére. Nem is igazán a jólneveltség, hanem inkább az a rég nem látott kötet, az a gyakran forgatott nagyregény késztetett egy part menti zug felkutatására, hogy megfogalmazhassam vakmerő levelemet. Illetve rögtön helyesbítenék, mert nem is a könyv maga, hanem a benne talált hat fénykép ösztökélt arra, hogy kalappal a fejemen és bottal a kezemben ideballagjak. Tisztában vagyok vele, hogy elmeháborodott vállalkozásba kezdek, de abba fektetem minden reményem, hogy közös élményeink mindkettőnkben ugyanolyan erős nyomot hagytak, és pár ihletett bekezdés benned is leporolja ezeket. Sőt, ha te is ugyanúgy emlékszel rájuk, mint én, ez a levél talán cselekvésre is ösztönöz.

Az volt életem talán leglármásabb strandja, pedig jó néhány nyarat megéltem azóta, és nem egy homokos parton illegettem már zörgő csontjaimat. Kimondottan sok időt ugyan nem töltöttem ott, de ahhoz épp eleget, hogy hamar rájöjjek: ha héderelni kívánok, jobban teszem, ha egy kevésbé nyüzsgő helyet keresek magamnak.

Annak persze örülök, hogy ezt nem az érkezésem első napján döntöttem el, hanem azon a bizonyos keddi délelőttön, még időben ahhoz, hogy megismerkedjünk. Épp békésen süttetted a hasad, amikor a semmiből felbukkant az az izomkolosszus, és a hölgyek szórakoztatására vonaglani kezdett. Fene se tudja már, honnan került elő, én is csak arra kaptam fel a fejem, hogy hölgykuncogást hallok a közelből, és elfogott a pánik, hogy tudtomon kívül mulattató látványt nyújtok a tóparton lazsálóknak. Aztán egyből láttam, hogy az öröm forrása olyasvalaki, aki valószínűleg napi rutinja jegyében feszíti a végtagjait az egybegyűltek előtt.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy egy ilyen tőrőlmetszett bájgúnár takarásában komoly feladat lesz felkelteni az érdeklődésed. De hála az égnek, arra is rájöttem, hogy a tenyeremben görgetett strandlabdának nem csak egy funkciója lehet. Igazán nem akarok lerombolni benned semmiféle, véletlennel kapcsolatos illúziót, és ha a sejtésem helyes, amúgy is tudod: nem csak a jó szándékú nyári szellő lökte a lábfejednek azt a ciklámenszínű gumigolyót.

Be kell valljam, hogy egyszer minden ellenérzésem dacára a tudtod nélkül örökítettelek meg a masinám segítségével. Épp hozzád tartottam vízparti találkozónkra, amikor a csúszós folyosóra befordulva kis híján akaratlanul is beharangoztam a közeledésemet, és pár pillanatra szégyentelen kukkolóvá váltam.

Miután még időben megkapaszkodtam a korlátban, majdnem hangosan is kimondtam a bennem megfogalmazódott mondatot, De észrevettem, hogy az átjáró túlsó végén lévő helyiségben éppen arra készülsz, hogy felvedd a nyaraló-testtartást. Rögtön elfeledkeztem az iménti ügyetlenkedésemről, és bármennyire is tudtam, hogy nem járok vele jól, feltört bennem a két nappal korábban megismert érzés, aminek hatására mozgásba lendült az a bizonyos strandlabda.

Jó pár méter választott el tőled, de nem volt szükségem rá, hogy többet lássak belőled. Pusztán ennyiből is tudtam, hogy bármilyen fordulatot is vesz ez a nyaralás, emlékekből nem szenvedek majd hiányt hazatérésem után. Nevezz nyugodtan reménytelen romantikusnak, talán nem is tévedsz olyan nagyot, az mindenesetre egészen biztos, hogy hosszú életem során a legtöbbször megbízhattam az első benyomásaimban.

Áldom a pillanatot, hogy a más számára talán hétköznapi látvány szemlélőjeként volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne csak a szám tátsam, hanem leguggoljak, és a lehető legkevesebb igazgatást követően lenyomjam a megfelelő gombot. Amilyen süket vagyok, persze, csak most – a fotó szorongatása közben – jöttem rá, hogy abban a szűk és kizárólag kettőnk által elfoglalt épületrészben aligha maradhatott számodra titok, hogy valaki lencsevégre kapott.

Emlékszem, az unokáim egyszer kiskorukban azt játszották, hogy hegyet építenek egymásra: az nyert, aki adott idő alatt magasabbra érő halmot alkotott a másikra dobott ágyneműkből és egyebekből. A feladat aktív résztvevője játékba hozhatott mindent, amit talált: paplanokat és díszpárnákat éppúgy, mint plüssállatokat, mackónadrágokat vagy bármi mást, ami nem károsította a passzív fél testi épségét.

Ahogy így elnézlek ezen a bumfordi masinával készített fotón, ez a folyton zsongó, szinte elválaszthatatlan gyerekpáros jut eszembe. Meg az, hogy vajon hogyan élhet bennük a fiatalkori energiájából jócskán vesztett nagyapjuk. Vajon szörcsögő vénemberként gondolnak rám, aki nem érti a játékaikat, és zsémbel, amikor csak meghaladnak egy bizonyos hangküszöböt? Vagy talán habókos bácsiként élek bennük, aki partner a tökkelütött elfoglaltságaikban is, és nem udvariatlanságból szokott néha elszenderedni telefonbeszélgetés közben? Szeretnék az utóbbiban hinni, pedig tudom, hogy amilyen agyalágyult vagyok, nem egyszer az előbbit kommunikálom feléjük.

Ahogy így elnézlek ezen a furcsa fekhelyet megörökítő fényképen, eszembe jut folyton sugárzó anyjuk is. Őt még az sem hangolta le, hogy egyszer kénytelen volt befeküdni egy hasonló kinézetű, végtelenül ijesztő masinába, hogy megtudja, még sokáig az anyjuk maradhat-e. Ő persze a rá jellemző derűvel vonult be a kórházi folyosóról a helyiségbe, ahol a vizsgálatot elvégezték, míg mi sápadtan és szótlanul várakoztunk műanyag székeinken.

Ahogy így elnézlek ezen a papírdarabon, amely egy teljesen más célt szolgáló gépezetben láttat téged, eszembe jut, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam, amiért még ma is a telefonhoz kérhetem a két apróságnak életet adó kincsem.

Fesztelen mosolyod láttán azonnal tudtam, hogy igazi csélcsap lánnyal van dolgom, és örülök, hogy nem csak a fejemben őrzöm a fürdő magányában elkapott pillanat emlékét. Arra persze már nem emlékszem, hogy ebben a pillanatban éppen megcsillogtattam-e neked valamelyik bejáratott szellemeskedésemet, vagy kimondottan az objektív kedvéért produkáltad ezt az arckifejezést. Huncutságod mindenesetre évtizedek távlatából is érzékelhető, és őrjítő közelségbe hozza a pár napos nyaralás során támadt érzéseimet.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy minden egyes momentum örökre bevésődött a memóriámba, és ezek váratlanul mind életre keltek ettől a képtől. De tény, hogy amikor először kézbe vettem, ez a nedves fotó gyújtotta be leginkább a képzeletemet. Büszkeség tölt el, amikor megjelenik előttem a szituáció, ahol a nyüves gumilabdámmal és a beszélgetés-kezdeményemmel végleges csapást mérek a napfürdőző asszonyokat bódító izompacsirtára. Csettinteni tudnék, amikor eszembe jut, milyen bámulatos könnyedséggel szerelted le azokat a krakélerkedő öreglányokat, akik elviselhetetlen patáliába kezdtek, miután elfoglaltuk az asztalukat az étteremben. A fejemhez kapok, amikor felrémlik, milyen esetlenül viselkedtem abban a kis szuvenírboltban, ahol nem csak lesodortam a polcról három helyes porcelánzebrát, de még a cehhet is neked kellett állnod, mert kiderült, hogy a tárcám a szállodai szobámban heverő nadrágom zsebében pihen. Nevetnem kell, amikor arra gondolok, hogy a legtöbb hozzád fűződő emlékem valamilyen vidám vagy miattad vidámmá váló helyzettel kapcsolatos.

Meghatározhatatlan érzés jár át, amikor felidézem, milyen volt a megismerkedésünket követő, esti sétánál meglátni az ujjadon azt a gyűrűt.

Ilyen vén kecskeként már nem esik nehezemre bevallani, hogy a játékok dolgában sose voltam egy lumen, sőt igazából a legtöbb szokványos gyerekkori elfoglaltságtól távol tartottam magam. A szüleim ezt eleinte természetesen furcsállták, és kitartóan kapacitáltak újabb és újabb játékok kipróbálására, de hajthatatlannak bizonyultam. Egy idő után belátták, hogy én akkor vagyok igazán elégedett, ha csak néznem kell, amíg mások különféle fakockákkal meg mászókákkal ütik agyon az idejüket. Úgyhogy, most már bevallhatom, a hintára sem azért nem ültem fel, mert kisiskolás koromban valamilyen rettenetes élmény ért a játszótéren. Hanem mert elég volt egyszer kipróbálnom, és rögtön tudtam, hogy nem leszek a rabja.

Szerencsére te egy jóval egészségesebb gyerekkort tudhattál magad mögött, és amint az egyik kóborlásunk során rábukkantunk erre az elhagyatott helyszínre, rögtön éltél a lehetőséggel. Valójában alighogy megláttuk az elmagányosodott fahintát, azon nyomban futólépésbe kapcsoltál, és másodpercek múltán arra eszméltem, hogy én még a mondat közepén tartok, miközben te már fülig érő szájjal a levegőbe lendültél. Hiszed vagy sem, őszinte lelkesedésed magával ragadott. De valójában azért sem akartam melléd szegődni a lengedezésbe, mert akkor ott kellett volna hagynom azt a tömpe farönköt, ahonnan tényleg igéző kilátásban volt részem.

Amikor az objektíven keresztül belenéztem abba a tükörbe, soha nem gondoltam volna, hogy a fotót egyszer abból a pontból fogom szemlélni, ahol most vagyok. Végtelenül távoli, egyszersmind változatlanul átélhető az érzés, ami a jegygyűrű észrevételekor járt át. Az a kis karika bizonyos értelemben nagyon is elszorította a következő néhány napot. Te persze jó feleségként még annál a vacsoránál felhívtad rá a figyelmem, hogy bár imponált a strandon rögtönzött bemutatkozásom, ez az egész semmiképpen sem léphet túl egy bizonyos határt, és ha nekem ez nem elég, akkor még most köszönjünk el egymástól. Bármennyire nehezemre esett tartanom magam a megállapodáshoz, bármennyire szerettem és utáltam az együtt töltött napokat, és bármennyire hamar elsodort a nyaralás utáni életem az utólagos rágódástól, a fényképek láttán őszinte hálát érzek majdnem-közös üdülésünkért.

Ez a szentimentális múltidézés nem indulhatott volna be akkor, ha egy emberöltővel ezelőtti napon úgy nem dönt az efféle ügyek felelőse, hogy elveszi tőlem azt, akinek angyali kislányomat és unokáimat köszönhetem. A fotók, az emlékekkel együtt, közel ötven évre feledésbe merültek, most pedig itt ülök egy másik tó partján, és arra készülök, hogy a képek társaságában postára adjam ezt a különös kis irományt. Semmit sem tudok arról, hogy mi lehet veled. Talán ez a nagy nehézségek árán előkerített cím is más emberhez tartozik. De még ez a bizonytalanság sem szegi kedvem.

Ha emlékszel, ismeretségünk utolsó délutánján felvetettem valamit, amire legyintettél, és azt mondtad, mese-mese-meskete, bár már akkor láttam az arcodon, hogy csak félig hárítod el az ötletet. Az igazi elutasításhoz túlságosan is játékos alkat voltál. Először úgy pár hónappal ezelőtt merült fel bennem ez a balga elképzelés, de akkor még csak nagyon halványan. A lakásomat elöntő árvíz sodort igazán közel ahhoz, hogy felkeresselek.

Már csak az a kérdés vár megválaszolásra, hogy benned ugyanolyan súllyal maradt-e meg az a pillanat, amikor cinkosan, de komolyan azt javasoltam neked, hogy ha úgy hozza az élet, fél évszázad múlva keressük fel egymást, és csoszogjunk egyet a tóparti üdülő hűlt helyén, hátha akkor már csak ráncok lesznek mindkettőnk ujján.