„Ha nem tudsz valakit megölelni, írsz egy verset”– Egyed Emese kötetbemutatója a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten

A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét második napján az érdeklődők Egyed Emesével találkozhattak a Bulgakov Kávézóban. A szerzővel Zsidó Ferenc beszélgetett a Székely Könyvtár sorozatban megjelent legújabb kötete kapcsán. A napsütötte teraszon Karácsonyi Zsolt konferálta fel a költőt a közönségnek, amelyet többek között mostani és hajdani tanítványainak köre alkotott.

A Székely Könyvtár sorozat olyan művek gyűjtésére vállalkozott, amelyek teljes képet festenek a székely írásbeliségről a kezdetektől egészen napjainkig, közel 400 évet reprezentálva, szépirodalmi és közéleti írásokat egyaránt felsorakoztatva. Ahhoz, hogy valaki a sorozatban szereplő szerzők közé kerülhessen elsősorban két kritériumnak kellet megfelelnie: „legyen székely, és szeressük őt” – tudtuk meg Zsidó Ferenctől, aki egyben a sorozat egyik szerkesztője is. Mint kiderült, Egyed Emese mindkét feltételt teljesítette, így verseskötete, amely a tavaly ősszel látott napvilágot, a Székely Könyvtár sorozat századik és egyben az utolsó kötetévé vált. A kötetet Fekete Vince szerkesztette, aki szabadkezet és feltétel nélküli bizalmat kapott munkájához. Az eredmény egyedi, átfogó és változatos művekkel teli alkotás lett, amiben mindenki megtalálhatja azt, amire éppen szüksége van.  

‍

Egyed Emese elmondta, megtiszteltetés mind a sorozatban szerepelni, mind pedig székelynek lenni. Mindkettő kitüntetés, ám az utóbbiban, Lukács Istvánra hivatkozva, egy kettősséget vélt felfedezni. Szerinte a székelységnek bőven van, amire büszkének lennie: csavarintos-eszűség, jókedv, gasztronómia, faragás, tánc, alkalmazkodóképesség, illetve a kultúra és a hagyományok szeretete és tisztelete. A változatosság: nyelvjárások, vallások, helyiségek között és Székelyföld, mint az elvi otthon szeretete, az ahhoz való ragaszkodás teszi különlegessé és szerethetővé a székelyeket. Ugyanakkor hajlamosak ragaszkodni olyan dolgokhoz is, amikhez talán már nem kellene.

Egyed Emese tapasztalatból beszélt, amikor azt mondta, hogy a székely lírát szellemiségében megragadni nehéz, hiszen őmaga is szerkesztője volt olyan antológiának, amely székely költők verseit gyűjtötte össze. Bár a költő Kolozsváron nőtt fel, szüleinek köszönhetően, nyaralások, történetek révén ő is része lett ennek a világnak, amit Székelyföldként emlegetünk. Ennek köszönhető, hogy verseiből érezhető a vidéki hangulat: olyan élményekben és látványokban lehetetett része, amelyekre később szívesen hivatkozott. Ez a hétköznapi környzeteből való kiszakadás több ízben is inspirációként hatott rá: „Nem kell messzire menni, hogy támadjon egy olyan szabadság-pillanatod, amiről írni kell valamit”.

‍

Zsidó Ferenc úgy hivatkozott a költőre, munkásságát illetően, mint aki „Barcsayval kel és Ányos Pállal fekszik”. Egyed Emese mosolyogva igazat adott ennek az állításnak, elmondva, hogy azok közé az irodalmárok közé tartozik, akik nem tudják elfelejteni, hogy az alkotások mögött alkotók vannak. Mindig is érdekelték a művek hátterében felfedezhető művészek, az emberek, akik megalkották azokat a mondatokat, képeket, amelyekkel nap mint nap találkozott. „A mindennapjaink részei olyanok is, akiket nem láthatunk” – mondta a költő. Kifejtette, hogy ezeknek a „láthatatlan embereknek” az ajándéka, hogy azáltal, hogy olvassuk, továbbgondoljuk, esetleg még tovább is írjuk műveiket, szóba elegyedhetünk velük, bekapcsolódva az irodalom emberi létet maghaladó dimenzióiba.

‍

Egyed Emese azt is elmondta, nem titkolt célja a verseivel gyógyítani, segíteni másokon, hiszen neki ez az eszköz adatott. Ezekkel a jókívánságokkal próbál helytállni ott, ahol a hétköznapi módszerek már kevésnek bizonyultak. Így adódott, hogy versei gyógyítószándéka irányult már térdre, szemre, szívre, sőt, még macskára is: „Ha nem tudsz valakit megölelni, írsz egy verset”.

Végezetül szerényen hozzátette, hogy bár úgy látja, hogy saját maga a „kis szerény verseivel” kezd háttérbe szorulni, nem szomorú. Elmondása szerint az irodalom még mindig „eleven, él és működik”, hiszen már csak a közvetlen környezetében is nagyon sok tehetséges ember van, akikben megannyi lehetőséget lát: „a kalapomat lengetem, én nem kellek ide, de tapsolni nagyon fogok”.

‍