„Ha éhes az ember, még jobban fázik.” – Variációk egy cigány jánka mindennapjaira

Ember-e az asszony? Hát ha cigány? Mekkora valójában az az áthatolhatatlan szakadék, amelyet tudni vélünk ember és ember, magyar és cigány, cigány és cigány ember között? Hozunk-e magunkkal kulturális-biológiai kódoltságot, van-e egyéni csomagunk, ha igen, elhagyható-e útközben? Felülírható-e ilyeténképp a sors, a hozott minta, lehetőséget adva a szabad önmegalkotásra? Életben lehet-e maradni egy elnyomó, kirekesztő, patriarchális társadalomban, amelyben az útjelzők nem mások, mint mindenkori diszkriminatív szembesítések? Meddig burjánzik, bugyog a különböző szinteken és alrendszerekben elszenvedett bántalmazás? Mi történik az önbeteljesítő jóslatokkal, s közben hol van az elfojtás határa?

Ilyen és ehhez hasonló szubjektív és interszubjektív kérdéseket feszeget Háy János 2021-ben megjelent regénye, a Mamikám, amely egyedi élettörténeten keresztül mutat rá kollektív történetekre, társadalmi működésmódokra, közben pedig erőteljesen rákérdez olvasói-emberi attitűdünkre is. Bár legutóbbi műve, A cégvezető már címében anticipál egy, a Mamikámétól gyökeresen eltérő társadalmi réteget annak minden velejárójával (lásd pl. pénzkeresés mint az élet egyik kulcseleme és kívülről várt új élet reménye), egy korábbi alkotása, A bogyósgyümölcskertész fia például mintegy irodalmi hasonlóságot is mutathat a Mamikámmal.

Háy bevett alkotói gyakorlatához híven a Mamikám borítója is saját tervezés, saját munka: a szomorúmanók a zöldtől a vörösig terjedő elmúlás-színekben jelennek meg, passzívak és a földre tekintenek, mintegy emlékeztetvén arra, hogy a kötetben ábrázolt világban minden átmeneti. Átmeneti a boldogság, átmeneti a kenyér, átmeneti a család, átmeneti az élet – kivéve a szenvedést. A szenvedés marad, a szenvedés – annak különböző szegmenseivel – a lét velejárója.

A Mamikám már a fülszövegben az elmúlástól, elvesztődéstől való félelem hangján szól, a szerző nagyon szubjektív megnyilatkozása pedig mintha várná, remélné az olvasói empátiát: „[…] Azt a történetet, amiben az érzelmek egyértelmű kapcsolatban vannak a valósággal, ahol a gondolatok és a cselekedetek az élet alapvetéseiből fakadnak. […] Túl sokáig volt nálam, túl sokáig volt az enyém. Innéttől legyen a miénk.”

Háy írásgyakorlata belép abba a konfliktusossá vált irodalompolitikai gyakorlatba, amely a ki írhat kiről kérdés és a megszólaltathatóság vs. ábrázolás/kirakati lét problematikája köré szerveződik (lásd pl. a Jeanine Cummins Amerika földje c. könyve kapcsán kialakult világirodalmi diskurzust). Kérdésként tételeződik ugyanakkor az is, milyen többletet hordoz (hordoz-e) a Mamikám a szegénységirodalmat fémjelző, irodalmi és laikus olvasói retinába egyaránt beégő alkotásokhoz képest, mint amilyen Tar Sándor A mi utcánk, Borbély Szilárd Nincstelenek és Gorkij Éjjeli menedékhely (hogy csak egy párat említsek) művei? Meghaladja-e a szegénységnarratívát, beleilleszkedik-e a nyers, agresszív, lepusztult térségek és leépült emberi kapcsolatok naturalista ábrázolásmódjába? – hangzik az értelmezői kérdések sora.

Nehezen szétszálazható, mégis számos, sokfelé ágazó problematikát hordozó művet tart kezében az olvasó. Kezdetben pedig mindebből „csak” egyvalami látszik: meghökkentő, olykor zavarba ejtő roncsolt nyelvvel, fonetikus írásmóddal találkozhatunk, amely az autenticitás jegyében születhetett, ám felveti annak realitásalapját is. Bárhogyan is legyen, meghatározza a szövegvilágot mind vizuális-auditív, mind pedig irodalomesztétikai szempontból: „A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem, mert akitő lettem, az olyan vót, hogy semmit nem, csak hatta, hogy a porba legyünk, az összes gyerek, az uccán, mi meg ott vótunk, […]” (5.). Az in medias res regényfelütés a zárlattal összeolvasva keretes szerkezetűnek hat, ugyanakkor, a linearitást mellőzve, az anekdotikusságot és emlékidézés gyakorlatát preferálva, a Mamikám egy hömpölygő mondatáradat. Beszélgetés-regény. Külső-belső monológ, lélekkollázs. Társadalmi regény. Közelnézetből pedig a mindenkori jánkák és Mamikák szenvedéstörténete.

Volt már gyomorgörcsöd séta közben, érezve, hogy valami nagyon nincs rendben odakinn, valami nagyon nincs rendben odabenn? Sétáltál már végig nyomortelepen? Voltak ott haszonállatok, haszonállatok közt félmeztelen gyerekek, akiknek keze-lába csupa…– nem, nem csupa zsír, sokkal inkább kosz és sár és heg és nincstelenség? Érezted az égő gumi szagát, amivel hajnalig tartó virrasztáson fűteni lehet? Éreztél már mélyről fakadó, elemi dühöt a lányanyaság kérdése miatt? Beszélgettél már azokkal az emberekkel, akiket közös erővel szegregálunk és megbélyegzünk?

Ilyen radikális, egyszerre szellemi és testi tapasztalat érhető tetten a Mamikám soraiban, amely mintegy a gyomorgörcsök révén ad lehetőséget arra, hogy dekonstruálódjanak azok a prekoncepciók, amelyek valós vagy társadalmilag kivetített és ránk nyomott elméletekből, megélésekből táplálkoznak. Mert hogyan lehet(ne) kapcsolódni a cigány emberek lakhatási szegénységéhez („mi meg nem akartunk cigánok lenni, mer mi magyarok akartunk lenni, hogy az vót, hogy magyarok leszünk, me má magyarok is vótunk, olyanok, mind a parasztok, olyan házba laktunk, mint a parasztok, mer hivatalbó járt nekünk, kicsi vót, meg romos, de mégiscsak ház vót, nem egy vájaggunyhó a patakkanyarba” [28–29.])? És hogyan az intézményi rasszizmushoz, amelyet nehezít a város-falu, centrum-periféria ellentét: „A falukba úgy van, hogy jobb, ha magátó meggyógyú az ember, mer különben az orvostó meg is halhat, a kórházba is, mer ránéznek, oszt lássák, hogy honnan van […]. A kórház is életveszély, […], pláne ha cigán vagy, az még rosszabb, nincs olyan orvos, hogy a cigánt meggyógyíccsa, ha meggyógyú, csak azé van, mer véletlenű” (67.)?

A Mamikám véget nem érő harc a foltok ellen. „És lőn este, / és lőn hajnal, / mindegyik nap / foltot ejt rajtad” – írja Háy Egy lány című versében. A folt tehát visszatérő elem, itt a küzdés a nyomor külső foltjainak internalizált foltjai ellen zajlik, amilyenek a családon belüli erőszak okozta foltok („Mindenki tuggya a faluba, hogy kitő van a gyerek, oszt má fót van rajta, olyan meg nem kő senkinek, mer van olyan is, akin nincs fót, senki nem gondó arra, hogy ő eszt nem akarta, csak mondják, hogy ott van rajta a fót, a fóttal nem kőtözök össze, odamegyek hozzá, hogy még egy fótot ejcsek rajta […]” [15.]), az intézeti lét okozta foltok vagy az erőszak különböző, interszubjektív és rendszerszintű foltjai. Véget nem érő, mégis ellehetetlenülő feltörekvéstörténet. Hiába a gyermekkori traumák vélt meghaladása az anyafigura, Mamika szabad megválasztása révén. Hiába a mássá (magyarrá) válni akarás, hiába a soha nem tapasztalt anyai gondoskodás megélése. A történetegész énelbeszélője végül beteljesíti a ráerőltetett jóslatot, azzá válik, aminek mondják, így lesz esélytelen önmagunk és a hozott minta meghaladása, a kitörés.

Lehetne-e egyáltalán másképp? Hisz a Mamikám lapjait átitatják a többségi társadalom részéről érkező, azt meghatározó sztereotípiák, amelyeket a jánka önmeghatározása oszlopos elemeiként említ, amelyek – a zárlat fényében is – puszta bizonygatások maradnak: „oszt egy cigán tuggya, ki az annya, meg ki a gyereke. Vannak olyan cigánok, mind az anyám vót, aki edobta a gyerekit, meg arra kényszerítette, hogy együtt legyen a négerrel, meg hogy lopjon, de én rendes cigán vagyok, az meg tudja, ki a csalággya, oszt nem hogy bántaná, de az uccán se hagyja kint, ha van hova behíni” (183.). Az én tehát folytonos érték- és érdekellentétbe kerül az őkkel, ez a kétségbeesett ellenpontozás pedig egyszerre vált ki dühöt és együttérzést, akár sajnálatot és heves bólogatást is az olvasóból, mert hát vannak, hogyne lennének ilyenek és olyanok, biztos, cigány emberek között is – ezzel pedig akaratlanul belesodródunk a következő megkülönböztetés-gyakorlatba. Ilyenképp pedig nem csupán a jánka (és más cigány emberek, lányok) felemelkedésének, kiszakadásának lehetősége és lehetetlensége kerül fókuszba, hanem saját reflexióink, sztereotípiáink ledönthetetlensége is.

S hogy mindezeken az eltávolító attitűdökön és szenvedésmozzanatokon túl mitől kúszhat be mégis a bőr alá a Mamikám? Talán azért, mert a fonetikus írásmódban feltárt élettörténet nagyon mélyen és őszintén emberi, ugyanakkor játékosság és meseiség is fellelhető benne (gondoljunk a mesei idealizált, de korán meghalt apafigurára, a boszorkányokra vagy mostohákra, akik az anyafigurák szerepében jelennek meg, valamint az árván maradt jancsikra és juliskákra). Tematizálja a családi kötelékek milyenségét a választott és vér szerinti család minőségének tükrében, az elhanyagolás tapasztalatát és a kitettség széles spektrumát is. Közeli azért is, mert a jánka pironkodásoktól mentesen beszél szexualitásról, vágyakról és hiányokról, kihasználtságról, alkoholizmusról és az intézményes, érzelmi és fizikai erőszak gyermekkort is meghatározó mindennapi elszenvedéseiről: „csak arró tud, hogy pálinkát kő szerezni. Hozzá, monta, oszt felémlépett, meglendítette megin a botot, oszt ütött. […] De akarok menni, mer nekem kő, mindig olyan, hogy rágondolok, az van a fejembe, meg hogy szerzek valahó pálinkát, csak szeressen” (110–111.).

Az elfojtás végessége, a kiszolgáltatottsággal szembeni eszköztelenség és a lélektükör, amely az E/1-es narrációban jön létre, cselédsorsok irodalmi reprezentációit idézi fel bennem. A jánka gyermekkorában az anyja, az „oláciggán”, a pap, az intézet, később pedig a férj és szerető, a többségi társadalom cselédjeként mindvégig névtelen és hangtalan, Mamikában mint idealizált anyafigurában látja a menekülés lehetőségét, ám elfojtásai betetéződnek. Nincs feloldás, nincs mindenjóhaavégejó, mégis, mintha az egyedüllétben kiérződne egy felszabaduló sóhaj. Közben pedig felidéződik a jánka túlélési mechanizmusa is: „meg jó is vót, akkor is, ha rossz vót, mer az is tud jó lenni, ami rossz, ha gondolatban jó, mer olyan emlék van ott […]” (102.). Így lehet (?).

Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021.

‍