Ha betiltják az apákat, kikre lehetünk dühösek?

Fischer Botond Buddha Jazz című verseskötete bátor vállalkozás: elsősorban azért, mert úgy bontja alapvető elemeire az identitást, hogy elzárkózik a hazug pózoktól. Tematikus merítésében tekinthető az előző, Tavasz lesz, Corina című prózakötet „folytatásának”, hiszen a sváb kisebbségi lét, hit/spiritualitás kérdése, a család, káros férfi viselkedésminták és az anarcho-pacifista szemlélet mind a korábbi kötet meghatározó támpillérei voltak – megszólalásában mégis másabb, személyesebb. Ez a személyesség nem öncélú, nem felelősséghárítás vagy hatásvadászat eszköze: ami különlegessé teszi a Buddha Jazz verseit, épp azok vállalt sebezhetősége. Megszólalásának tétje mellett ugyanakkor formailag is izgalmas megoldásokat mutat fel, és bár viszonylag sovány versválogatás ez a maga alig több mint ötven oldalával, szövegvilága annál jelentősen komplexebb, sorai egymásból építkeznek, egymáshoz térnek vissza.

A kötetet a Kaffka Margit halálára című vers nyitja, mely nem csak nagykárolyi születésűként teremt kapcsolatot Kaffka Margittal, hanem, amint az a későbbi versekből is kiderül (Declarație pe proprie răspundere, Nagykárolyi fecnik), életkor, illetve alkotói és szülői szerep mentén is. Ezek meghatározó identitáskomponensei a Buddha Jazz további verseinek, amelyeket rendre leépít a kötet. Kezdjük a legegyértelműbbel: szülőiség, jelen esetben apa és fiú viszonya. Ennek mondhatni szokványosabb ábrázolása a Talán decemberben megjelenő rideg karácsonyi ünnep és a fizikai-érzelmi távolságban maradó apa – és épp a banálisnak tűnő karácsonyi ajándék biztosít átjárást a következő, Apafecnik című versbe („villanyvasutat kaptam”, majd: „gyerek helyett / villanyvasutat akartam volna nemzeni inkább / nem sikerült”). Mindennek ellentmondásosságát precízen tömöríti a Talán december: „becsomagolom amit én nem merek megkapni”. A további, apaságot tematizáló versek pontosan ezt a félelmekkel, szorongásokkal teli csomagot „bontják ki” fokozatosan, ahogy egyre árnyaltabb képet kapunk az apaság gyakran tabusított vagy eufemizált állapotáról. Az apafigurát kapcsolataiban szorongónak („saját apám lehetnék végre / feloldódna minden neurózisom”, Asexual angel), a gyermekfigurát hol zavaró tényezőnek („hogy írjak így, itt zajong mellettem”; Nikotin), hol passzív szereplőnek látjuk („és hogy a kisfiammal vajon / mi van”, Marijuana), egészen a kötet legutolsó versének egyfajta bizarr szabadságérzetet adó felszólításáig: „kisfiam bocsáss meg / de inkább ne / légy dühös kicsim / légy dühös” (Black).

Hangsúlyosan jelen van a Buddha Jazz verseiben mind a katolikus, mind a buddhista hitrendszer: mit jelent tehát pontosabban ez a nyomatékosított düh, és miért javasolná valaki azt a megbocsátás helyében? Ez a düh ugyanis nem destruktív (bár külön kérdéskört képez, hogy a kötet állításai alapján mit nevezünk destruktívnak), hanem őszinte kísérlet a toxikus maszkulinitással (és még emellett talán a gazdagokkal) való leszámolásra. Nem csupán a családi kontextuson belül jelennek meg káros férfiminták, az agresszió, dominancia kritikája feltűnik még az Old School soraiban („mikor a nagyfiúk megvernek az iskola udvarán”) vagy a Peace, Love, Anarchy egyik szakaszában („vannak olyan gyerekek, / akiket elzavarnak a hintáról”; „Nem kellene minden nap elviselnünk az alfahímeket, / ha nem szeretnénk őket annyira. Csak ez nem szeretet kérdése”). Több vers is rámutat ugyanakkor az apáról fiúra öröklődő mérgező viselkedésmintákra, ezek különösen a Sárga litániában láthatók: „aztán meg szép türelmesen belenevelnek / mint a szigorba, szorongásba, hogy / inni is tudni kell / maradj edzésben / egy gyógysör meg egy csorba / hagyjad igyon csak egy pohárral az egészségemre, tízéves már […] és mikor harminc év múlva a te ujjad is sárga már a cigitől / tudod, hogy elértél valamit, látszik a kezeden a szellemi munka”. Nem érezni ugyanakkor a függőségek glorifikálását vagy felelősséghárító gesztusokat ezekben a versekben: mentség helyett megértést, megváltás helyett megvilágosodást keresnek („mert nem megváltást kell keresnem, hanem kudarcot”, Old School).

A hitvilággal való folyamatos párbeszédet is egyfajta megérteni vágyás táplálja, gyakoriak a párhuzamok (például az Apafecnikben és az Asexual Angelben a Szentháromság diszfunkcionális vagy önmagában kiteljesedő családként jelenik meg), parafrázisok (a Sárga litánia megszólításai, az Apafecnik nyitó- és zárószakasza egy archaikus népi imádságot idéz, a Szorongásábécé egyik sora pedig a kereszténység legismertebb imádságára játszik rá: „Miatyánk, maradj a mennyben”). Hasonló apaképet közvetítenek a buddhizmusból merítő versek, értelemszerűen a címadó Buddha Jazz visszatérő szekvenciái is: „mindegy, mikor mész, / mindegy, mikor vagy kész az ébredésre, / vagy aludni négyezer nyáron át, / mindegy, hogy Sziddhárta nem puszilta meg a kisfiát”. Egyfajta közelítés-távolítás játéka ez, azonosulás és lázadás örökké ismétlődő ciklusa, amelyben még Sziddhárta is esendő, mélyen a zsebébe nyúl, öngyújtóját keresi. („De nem én vagyok Szidhárta, nem én vagyok a kisfiú, / vagy akár lehetnék. Milyen meditációról van szó, attól függ, / de alapvetően nem, nem vagyok, nem vagyok”, Buddha Jazz.)

Ugyanakkor a spirituális kapcsolódási pontok csupán egy lehetséges értelmezési irányt jelölnek. Hasonlóan prominens a nyelvről, versről történő metadiskurzus, mindannak lebontása, amit konvencionálisan versnek, szövegnek vagy nyelvinek vélünk. Ennek látjuk ironikus formáit, mint a Declarație pe proprie răspundere egyik sorában: „őshonos kisebbségi prózaírónak születtem, és el akarom lopni a verset”; vagy a Marijuana feszes ritmusú mondhatni fordított ars poeticájában is: „nem érdekelnek a rímek / mert nem érdekel a vers  / és / nem érdekelnek a kötőszavak / mert nem érdekel a nyelv / és / nem érdekel a kötőszövet / mert nem érdekel a test / és / nem érdekelnek az ötletek / mert nem érdekel a genézis / az apokalipszis legyen / bármilyen nehéz is”. Belső rímek és a hol lazuló vagy épp feszülő forma által a versek saját belső világot teremtenek, saját belső szabályrendszerrel, amelyek hol összetartják a versszövetet (például az Előzmények fülbemászó beékelései: „én éktelenkedem a tájban, / a Megváltó: herr Botond Fischer, / ki ezen a rohadt tájon kívül / mindent és mindenkit elvisel”), hol megtörik, akár QR-kódokkal jelölt külső referenciákkal vagy kiszólásokkal. Fontos formai szerepet kapnak ebben a különböző megszólalásmódok, a román vagy angol nyelvű beékelődések, nyelvjárásban írt sorok (jó példa erre a Sváb cetli), a feszesebb ritmust követelő, zeneiséghez kapcsolódó szövegek, mint a Buddha Jazz visszatérő refrénszegmensei vagy a Transrap („Az igazolványképem egy aszfaltra ejtett törött tükör. / Boldog családok lépnek rajtam. Ima vagyok, ami helyettük öl”). Hasonlóan izgalmas lehet annak mentén olvasni a kötetet, hogy milyen referenciális hálót épít magába, akár spirituális vagy gondolati szinten, akár a pop- és szubkulturális utalások révén.

A Buddha Jazz sokoldalú szövegkorpusz, nem csak technikai megvalósításában, de mondanivalójában, elmozdulásában az alanyi költészet kliséitől, pózaitól, egyáltalán relevanciájától („baszhatom, mert az alanyi líra halott”, Declarație…). Ha nem is halott, de átalakulóban van, és ennek a változásnak jó irányát jelöli a Buddha Jazz nyers őszintesége és önreflexivitása által. Fontos társadalmi kérdéseket tárgyal, de ezek olvasata nem válik terhessé, nem érezzük azt, hogy a vallomások súlya minket, olvasókat terhelne. Helyenként szembefordul önmagával, helyenként épp saját szégyenével számol le – talán ez teszi végső soron szabaddá.

Zárásképp csupán egy vallomással tartozom: bevallom, hogy őshonos kisebbségi költő vagyok, és el akarom lopni Fischer Botond mondatait. Még csak nem is szégyellem.

‍

Fischer Botond: Buddha Jazz. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2023.