Gorkij

Árkossy István: Mennybemenetel
Utólag bánom, hogy nem jegyzetelek. Vannak ezek a beragasztható sárga vagy zöld papírfecnik, csak még rá kell szoktatnom magamat, hogy felírjam rájuk, miért ragasztottam oda őket. Könyvjelzőt soha nem használtam, és a múltkor a Varázs­hegyet pontosan ott nyitottam ki, ahol a keresett részlet volt, siettem, tudtam, hogy nincs időm átlapozni az egészet. Miért siet, aki olvas? Hova? Másra sem vágyom, mint azokra az állapotokra, mikor semmi nem jut eszembe, leveszek egy vastag, súlyos könyvet a polcról, és heteken át azt olvasom. Volt már ilyen hónap, amikor Platón, étel se nagyon kellett, igaz, a Törvényeket már untam. Tavaly télen Az Ezeregyéjszakameséit olvastam, az első négy kötet magával vitt, az ötödik hiányzik… A Közel-Kelet bölcsessége. Ami kimaradt a Koránból, az ebben megvan. Nem akarom befejezni, aki fogyni látja kedvenc borát, egyre kisebb kortyokban issza, úgy vagyok vele én is. Utána majd a Grimm-testvérek meséi jönnek, az egész, majd a nápolyi mesegyűjtemény, Basile (ford. Márton László, Király Kinga Júlia). Ismerek embert, aki verses eposzokat olvas, a Mahabharátától a Pan Tadeuszig mindent, olyat is, aki viking sagákat. Van ezekben együtt valamilyen irodalmi monstruozitás (szerzők, művek, olvasók). Nem az a kérdés, hogy hány ezer oldal, hanem, hogy mekkora szellemi tér az, amit átfog. Mint a hosszútávfutás: addig kell csinálni, amíg már könnyebb szaladni, mint megállni. Ott és akkor nyílnak a titkos ajtók…
Az utóbbi évtizedekben Gorkijról az újra fellángoló magyar–orosz baráti kapcsolatok ellenére is keveset írtak a kulturális sajtóban, bár az Éjjeli menedékhelyet játsszák, hamarosan aktuálisabb lesz, mint valaha. Spiró Diavolinája egészen jó könyv, meg aztán Spiró mindig érdekes dolgokról ír – elképzelem, miket olvashat… Amikor először vettem kezembe Gorkij műveiből a Klim Szamgin élete című három kötetet, láttam, hogy ezeket a példányokat még senki nem lapozta, mert az látszik egy könyvön, bár az Igaz Szó pecsétjét beleütötték, 1964-ben jelent meg. Már nem emlékszem, hogy ötven évvel később mit kerestem, de hazavittem egy cekker Gorkijt, és amikor bő egy hónap múlva visszavittem a könyveket, úgy éreztem magamat, mintha közben a Volga partján, a Krímben vagy a Kaukázus lábainál kóboroltam volna. Nyizsnyij-Novgorodtól Grúziáig elég tágas a tér. Oroszországról keveset tudok, de szembejön egy-egy irodalmi monstrum, és ha szerencsém van, bőséges jegyzetanyagot mellékeltek hozzá. A munkásosztály, akinek a fordítás készült, ugyanígy semmit sem tudott. És hol van ő már azóta?
A Klim Szamgint nem szerettem olvasni, ha jegyzeteltem volna, most pontosan tudnám, hogy mi zavart, talán mert az író sem szereti igazán, talán a koncepció nem stimmel, mint az olyan regényekben, amelyekbe mindent bele kell írni, aztán kiderül, hogy a minden egy kicsit több, mint amit lehet, és amit szabad. Az egész mindig több, mint az igaz. Az sem biztos, hogy minden regényt kötelezően végig kell olvasni, ma már nem is szoktunk száz oldal esélyt adni az írónak, pedig van, aki megérdemli. Az Orosz földönt olvastam, elbeszéléseket, meséket, Gyermekkorom/Inasévek/Az én egyetemeim, és még nem tudom, hogy miket. Sose gondoltam, hogy el kell egyszer ezzel számolni, ha mondtam is valakinek, furcsán nézett rám. Nem múlt el a szocializmus nyomtalanul.
Régebb azt tanították, hogy ha leírom, amit éppen látok, ami körülvesz, akkor az realizmus. Ma inkább afelé hajlunk, hogy az író meggyőzi az olvasót arról, hogy amit ír, az úgy van. Könnyebb az olvasót meggyőzni, hogy valami igaz, ha tényleg igaz, de már annyi hülyeséget eladtak nekünk. Gorkij sem teljesen ártatlan ezekben. Például szíven lövi magát egy pisztollyal, de a szív nem ott van, ahol ő gondolja – ennyit a realizmusról. Ez biza romantika, túl is éli, bár egy életen át szenved a sebesülés miatt. Azt is megszoktuk, hogy ha a szegénység meg a nyomor képei felbukkannak valahol, akkor azonnal a realizmus szó társul hozzájuk. A szegénység az valóság(os). A szegénység megrendítő létállapot, régebb azoké volt, akik benne éltek, ma inkább azok rendülnek meg, akik nincsenek benne. A szegénység szégyen (London), a szegénység nevetséges (Párizs), a szegénység bűn (Berlin). Gorkij Oroszországában a szegénység az élet reménytelensége, amelyben mindenki osztozik, társadalmi hovatartozástól és vagyoni állapottól függetlenül. Amikor azt hiszi, hogy ez ellen lehet és kell is valamit tenni, akkor Gorkij bolsevik, amikor nem hiszi, akkor író. Amikor nem hisz, elmenekül a többi hívő elől. Azután visszamegy, mert ő mégis csak orosz, és nincs remény.
Gorkij kedvenc hősei azok, akik Dosztojevszkij regényeiben, Csehov darabjaiban és Tolsztojnál fel-felbukkannak, de a házba őket nem engedik be. Leginkább rémtörténeteket mesélnek róluk egy tea mellett. Gorkijnál nincs tea, erre legfennebb vágynak, legalábbis azok, akik hallottak arról, hogy van valamilyen ital, amibe tesznek édesítőt, ma úgy mondjuk: cukor. Amikor a magát ellátni képtelen öregembert kilódítják az utcára, a szociális érzékenységünk felkapja a fejét, mintha nem ez történne a művelt világban sokmillió emberrel, akire éppen nincs szükség. Amikor ez szociális vagy politikai probléma, akkor Gorkijt unjuk, amikor egzisztenciakérdés, akkor nem lehet letenni. Amikor a sztyeppén vándorló nincstelenekben, a „mezítlábasokban” meglátjuk a herceget, a főpapot, az úrinőt meg a diákot, amikor meglátja közöttük magát az ember, akkor beszélgetni támad kedve. Mert akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy mi hát az ember? Aki mezítláb jár, annak attól függ, hogy tél van-e vagy nyár. A rövid nyár után hosszú tél jön mindig. Tíz perc alatt bárkiből mezítlábas lehet, és az életet a haláltól csak pár perc választja el, vagy egy mozdulat, egy mondat. Az emberi létezés dráma, és nincs az a cipő, bakancs vagy csizma, amelyben az ember ne mezítláb állna. Nincsen ebben egalitárius meg demokratikus mozzanat, csak a káröröm. Gorkijnál ritkán járnak templomba az emberek.
Lehet pár ezer oldal, amit Gorkijtól még érdemes elolvasni, de az ember előbb vagy utóbb cipőt húz, és visszaviszi a könyvet. A vásárhelyi orosz (csütörtöki) piacon megyek át, valami alkatrészt kell vennem a biciklihez, tíz éve ugyanattól a nőtől vásárolok, és most meglátja táskámban Gorkijt. Ő az egyetlen, aki ettől lázba jön, nem is értem hirtelen, hogy mi van. Nem orosz, hanem ukrán, ezt hamar tisztázzuk, erős akcentussal, de jól beszél románul, irodalmat tanult, és abban a könyvtárban dolgozott Kazanyban, amely épületben Gorkij egyetemre járt. És aztán beszélgetünk, hogy Gogol, Turgenyev, Puskin, Bulgakov, Ahmatova. Brodszkij nem, mondja határozottan, mert ő egy áruló. De vannak jó versei, mondom. Vannak, válaszolja. Mikor elfogy a román nyelvtudása, oroszul mondja a verseket, én sem tudok ezekből egyetlen román mondatot sem, nekem az orosz irodalom magyarul van.
A piacon egy ukrán nő és egy magyar férfi orosz irodalomról beszélget. Közben a Volga csendesen hömpölyög Novgorodtól Sztálingrádon át a Kaszpi-tengerig. Azok a hadifoglyok, akik a fényképeken végtelenül vánszorognak, mind-mind mezítlábasok (босой – baszoj), bár ezt csak most gondolom, 2021. január 13-án. És miután Alekszej Navalnij hazatér Oroszhonba – az európai pártolói nem értik, hogy miért –, csak elmosolyodom, olvassatok több Gorkijt, fiúk…