Garo törzsének és a gonosz krokodilnak sírja (II. rész)

látogatásunk a sumbai Ratenggaro faluban

‍

Az első – és bizonyos szempontból legfontosabb – információ, amit megkapunk Sumba nyugati részével kapcsolatban, hogy este hat, fél hét, azaz sötétedés után nem ajánlatos egyedül – vagy csupán motoron utazva – kint tartózkodni a part menti részeken. Könnyen megtörténhet, hogy a késekkel vagy machetékkel szaladgáló klántagok lekapják az embert a járműről, kifosztják, sőt megsebesítik – ezeknél persze jóval súlyosabb, végzetesebb esetek is történtek az elmúlt években, évtizedekben – például Kodi falu környékén. Ilyen értelemben is jó, hogy Ito – aki egy húszévesnél alig idősebb, ám tapasztalt, jó kedélyű alacsony kis sumbai srác – egy viszonylag nagy és a helyi körülményekhez mérten kényelmes autóval érkezik meg a szállodához reggel, valamivel nyolc óra előtt, hogy időben elinduljunk dél-nyugat felé.

       Sumba hatalmas mészkőtömbként emelkedik ki az óceánból, Ausztrália észak-nyugati partvidékétől csupán pár száz mérföldnyire.

Hamar szemet szúr az itt tartózkodónak, hogy a többi Kis-Szunda-szigettel ellentétben nem vulkanikus eredetű a hely, s bár dimbes-dombos, olyan hegyek, mint Lombokon vagy Balin, nem találhatók a szigeten, és buja növényzet is alig-alig akad, már csak azért sem, mert a szantálfát – amely a fő termény, a legfőbb alapanyag volt évszázadokig, évezredekig – gyakorlatilag teljesen kipusztították, ezzel jelentős mértékben átalakítva a helyi ökoszisztémát. Sumba nagy része kopár – esetleg fűvel, apró bokrokkal borított – lapály, amelyet ma elsősorban lovas népek laknak. Persze a lovak is a hódítás és a kizsákmányolás „mellékzöngéi”, azzal együtt, hogy igazán hasznos és gyönyörű lakói a vidéknek.

       Homokos-poros úton haladunk az egyre forróbb napsütésben, hogy elérjük Ratenggaro-t, amely egy komoly folyótorkolatnál helyezkedik el, s ahol a helyi lakóépületek sajátosságaival, illetve a megalitikus kultúrákra jellemző, igen jellegzetes és egyedülálló sírépítményekkel szembesülhet az ember. Két-három óra hosszat ülni is igen masszív a fekete, légkondicionáló nélküli autóban, mire az út parthoz közeli részén végre föltűnnek a temetkezési emlékművek, szétszórtan állnak ezek a hatalmas, több tonnás kövekből összeillesztett, négyzet alakú, lapos és vaskos zárókővel fedett monstrumok. Komoly szárazság van. A kocsi kereke fölveri a port, s mivel lassan megyünk, nemcsak utánunk terjeng a levegőben, belepi gyakorlatilag az egész autót ez a sűrű átok. A szélvédőn ide-oda jár az ablaktörlő, hunyorgunk, mert a fény szinte éles szilánkokká törik szét ezeken az apró, sűrűn szállongó szemcséken. Jó ideig csupán méterekre látni. Idővel aztán elkezd javulni a helyzet, látom, hogy a megalitikus építmények között barna lovak legelésznek, majd pár bicikliző gyerek tűnik elő a porfelhőből az út mentén, aztán – közvetlenül a falu bejárata előtt – egy lovas férfi, aki a szürke állat hátán ülve föloldódni látszik a párás, izzasztó fehérségben.

       Kint állítjuk le a kocsit, s mire a kapuhoz érünk, a lovas alak nyom nélkül eltűnik.

‍

‍

Kihaltnak mutatkozik a belső tér, úgy fest, egy lélek sincs odabent a nagy méretű, alang-alang füvel borított házak között.

‍A belső, hatalmas udvaron néhány tárgyat pillantunk meg elsőként az épületek alapját képező oszlopoknak támasztva – kosarak hevernek itt-ott, néhány, fából vagy fémből készült szerszám lóg lefelé –, majd úgy sétáljuk körbe a falu megtermett épületeit, hogy senki sem szól hozzánk, egyelőre egyetlen ember sem lép elő a félhomályból, hogy megkérdezze, mit akarunk itt.

       Az az érzésem, hogy egyrészt biztosan látnak bennünket – a száraz fűvel borított házak belső részéről, a réseken át nyilván van, aki figyel –, másrészt, ezt a csöndes „fogadtatást” bizonyára Itonak köszönhetjük, aki számtalanszor járt már itt – egy hasonlóan elhagyatott, kevés lelket számláló helyi faluból származik, ismerik a környéken, a jelenléte egyértelmű biztosíték számunkra. A falu déli részéről – mivel a házak egy magaslaton állnak – rálátni a lent szétterülő öbölre. Körben fehér homokpadok nyúlnak el, különféle fák, pálmák szegélyezik a torkolat túlsó oldalán a partot, az öböl színe pedig egészen elképesztő, a türkiztől a mélykékig váltakozik, gomolyog, ahogyan a kifelé áramló folyóvíz és az óceán sós vize összekeveredik a félkör alakú, katlanszerű részen.

       Ahogy aztán betérünk újra a két legnagyobb épület közé, a mélyre nyúló, fűvel borított tető alól két láb tűnik elő.

‍Majd egy idős nő ráncos arca bontakozik ki fokozatosan a tető alatti sötétből, vizsgálgató tekintettel bámul minket, miközben jól láthatóan bételdiót rág. Nemcsak az arca, a keze is vöröses a nyáltól, a szeme haloványan villan, érezhetően tompa ettől a hallucinogén anyagot is tartalmazó terméstől, amelyből jó néhányat elfogyaszthatott már ma délelőtt. Aztán gyerekek bukkannak elő, szintén a tető alól, akik meredt, csillogó tekintettel bámulnak, miközben mi hárman lassan közelebb lépdelünk a házhoz. Mindenki vékony, csontos, már vagy féltucatnyi ember látható, de sehol egy megtermett asszony vagy egy testes, jóllakottnak látszódó férfi, a ratenggaroiak testalkata akár az etióp hosszútávfutóké.

       Jó lenne behúzódni az árnyékba, jut eszembe. Irgalmatlanul tűz a nap, az állása alapján lassan dél körül járhat az idő. Ito közben már a helyi nyelven magyaráz az idős asszonynak, nyilván arról beszél, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, s hogy szeretnénk némi időt tölteni a faluban, amihez engedélyt kérnénk a falu (szellemi) vezetőjétől – erre (itt is) mindenképp szükség van. A nő egyetlen szót sem szól, de legalább ütemesen bólogat az elhangzó mondatokat hallva. Kegyetlen a napsütés, úgyhogy odahúzódunk a magas tető mellé, majd beülünk mi is alá, az árnyékba, ahol legalább tíz fokkal hűvösebb van. Lassan elkezd hozzászokni a szemem a benti félhomályhoz – a magas, belső faszerkezet előterében újabb karakteres arcok bontakoznak ki. Kívülről is nagynak látszanak a ratenggaroi tradicionális épületek, de belülről, befelé figyelve egészen lenyűgöző a látvány. Elképesztően tágas a belső tér, kissé olyan érzésem van most, mint egyes templomok esetében, azazhogy aránytalanul nagynak tűnik a bent a kinti látványhoz képest. Lehúzom a cipőmet, majd följebb húzódom, hogy ne zavarjon a földről, a homokos talajról visszaverődő napfény. Próbálok óvatosan, szinte megfontoltan mozogni, nem volna jó most egy hirtelen mozdulat, odabent csak a fa szerkezet apró résein érkezik be fény, ami éles, eleinte szemfájdító pontok rengetegének hat, mindenhonnan kis fénypontok áramlanak, pár másodpercig fehér ködben úszik előttem minden; majd enyhül az izzás, bontakoznak a körvonalak, alakok, arcok tűnnek föl, belepik a ház egyes részeit; a helyi hagyományok szerint különféle funkciókkal rendelkező szinteket – egyre tisztábban látom a jól, szisztematikusan tagolt, kúpszerű belső „űrt”, a vaskos gerendák rendszerét, amelyek mozdulatlanul tartják az időt, a tetőt, ami nemcsak a hőtől, mindenféle egyéb természeti elemtől, erőtől magabiztosan védi az alatta élőket. A padló vaskos bambuszrudakból áll. Mintha egy hatalmas tutajon tartózkodnánk, ám itt semmi sem imbolyog, sőt nagyon is egy helyben, mozdulatlanul áll az építmény – tudatosság és komoly erő sugárzik belőle.

‍

‍

       Az épület mélyéből hamar előkerül a falu szellemi vezetője is. Mosolygós, középkorú, kerek arcú kis ember, aki helyi, mintás viseletben van.

‍Turbánszerű fejfedőben foglal helyet a közelünkben – halk szavú, kimért ember –, csak néhány kedves szót szól, amivel egyúttal jóváhagyja, hogy itt legyünk. Ezt Ito azonnal közli is indonézül, amit Márk fordít nekem magyarra, miközben körénk gyűlnek a fiatalabb és idősebb nők, sőt a gyerekek is ott guggolnak érdeklődő tekintettel a bételdiót rágó öregasszony közelében, aki minket néz ugyan, de meggyőződésem, hogy nem ránk figyel. Valahová a sötétbe bámul, mögénk, talán rajtunk keresztül – kifürkészhetetlen, vajon mit figyelhet –, az a benyomásom, látomása van. Ugyanakkor kétségtelen, mi is látványosság – ki tudja, a helyiek közül egyeseknek afféle látomásként jelenhetünk meg –, de legalábbis meglehetősen bizarr szerzetek vagyunk, és érzem, némi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elkezdjenek újra természetes módon viselkedni ezek az emberek.

       A meglepettségük idővel tényleg enyhülni kezd, aminek az is jót tesz – akárcsak annak, hogy fényképeket, portrékat készíthessek –, hogy Márk beszélgetni kezd az egyik helyivel, aki beszéli a közös indonéz nyelvet, s aki a házról, annak szintjeiről, az építkezés sajátosságairól, folyamatáról, a merbau fáról, amelyből a tartópillérek készülnek, a bambusz megmunkálásáról – amelyből a belső szerkezet egyes részei állnak –, illetve a középső, rituális főzőhelyről, a bent tartott terményekről, s persze a falu történetéről és a síremlékekről is mesél. A legalsó szintet lakóhelyként, alvóhelyként, a hétköznapi élet színtereként használják; a második szint elsősorban a falu vezetőjét illeti meg, fölötte pedig a termény tárolására szolgáló helyiség található. A legfelső szinten a bivalyszarvat, azaz a dicsőség szimbólumát helyezik el. A házak első ránézésre – sőt a belső, szintekre tagolt szerkezetet tekintve is – nagyon hasonlítanak egyes, Flores szigetén emelt épületekre, például a Wearebo-i, úgynevezett dobházra. A marapu vallás, hitrendszer szerint minden szellem két elemből áll, ezek a Ndewa és Hamanangu. Az ősi tanítások az egyetemes élet egyensúlyát hangsúlyozzák, amelyen keresztül a boldogság elérhető. Ezt az egyensúlyt szimbolizálja a Nagy Anya (Ina Kalada) és a Nagy Atya (Ama Kalada), akik a Hold és a Nap alakját öltik. A helyi mitológiában ők egyúttal férj és feleség, akiktől a sumbaiak származnak.

A marapu vallás szerint az elődök szellemei továbbra is, folyamatosan ott tartózkodnak az élők körül, akikkel – akárcsak a dzsinnekkel a hindu vagy a muszlim vallás szerint – időről időre kapcsolatba lépnek, s akikkel így alkalomról alkalomra foglalkozni kell.

A ratenggaroiak nemcsak az elhunyt család- vagy klántagoknak építenek dolment, hanem az olyan – például a falut egykor védelmező vagy veszélyeztető – állatoknak is, mint amilyen az a krokodil, akiről hosszasan és kissé hevesen mesélt az egyik helyi férfi, aki később, a délután folyamán afféle lovasbemutatót is tartott, s akinek a lovára – ez nagy megtiszteltetés – Márk is fölülhetett, hogy körbejárja vele Ratenggarot.

‍

‍

       Két – régebben a ratenggaroi öbölben élt – krokodil kerül szóba, akik a hagyomány szerint meghatározó „tagjai” voltak a falu közösségének. Azért is írom, hogy akik, mert az elmondottak alapján – erről külön szót ejtünk később is – nem lehet rájuk pusztán állatként tekinteni. Egyértelműen emberi szerep az övék, emberi tulajdonságokkal rendelkező vagy azokkal fölruházott lények, akik egyenrangúak, sőt sok tekintetben még az emberek bizonyos, a közösségen belül elfoglalt szerepénél is lényegesebb pozícióban léteztek, léteznek. A kisebb állat sosem volt agresszív az emberekkel, és sokan védelmezőként tekintettek rá, aki az egyensúlyt biztosítja, a másik viszont – legalábbis egyesek elmondása alapján – többeket elragadott, főleg a gyermekekre jelentett veszélyt, kifejezetten gonosz lénynek tartották, és tartják még ma is, akit végül a falu férfitagjai öltek meg, majd külön síremléket emeltek számára, amely a falu part felőli részén található, s ahol rendszeresen áldozatot mutatnak be – csirkéket, disznóhúst, bételdiót hagynak ott – azért, hogy kiengeszteljék ezt a még mindig ártani képes szellemet.

       Miközben a történetet hallgatjuk, már mindketten bételdiót rágunk Márkkal.

‍Azt javasolta, próbáljam ki, itt úgyis elég sokáig maradunk ahhoz, hogy a hatása még véletlenül se okozzon gondot. És amúgy is szerencsésebb, ha elfogadjuk, ha már ajánlják – márpedig szinte tukmálják ránk –, még a gyerekek is rágják, kellemetlen volna, ha kimaradnánk ebből a közösség összetartozását erősítő, valóban csábító, azaz inkább kábító örömből. A bétel kesernyés, egyáltalán nem jóízű, viszont a hőségben erős a hatása. Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy némi szédülés, enyhe kábultság uralkodjon el rajtam, ami a tűző napon cseppet sem fölszabadító, inkább zavaró körülmény. Egyáltalán nem esik jól kilépni újra a napfényre, amikor a talán egy órás beszélgetést követően elindulunk, hogy közelről is láthassuk a különös és különleges temetkezési helyeket a part mentén – hivatalosan több mint háromszáz emlékmű található a település körül –, bejárhassuk újra a falut, annak környékét, láthassuk közelről az öblöt, amely egyszerre mutatkozik profán térnek – mosoda az asszonyoknak, játszótér a gyermekeknek –, s a hallottak alapján – és a körben álló emlékművek ölelésében – mégiscsak szent helynek a falu egésze számára.

Jártam már néhány csodálatos helyen Indonéziában, de az a látvány, ami a falut elhagyva, a kis domb szélénél, az öböl felé figyelve tárul a szemünk elé, egészen ledöbbentő.

Kettős élmény ez számomra, tehát különösen erős a hatása, mert ahogy Márk előttem halad, majd megáll a domb szélénél, egyszerre látom a hullámzó tengert, a türkizkék, gomolygó öblöt az azt a túloldalon szegélyező, dúsan zöldellő fákkal, a kis kalyibát, amit afféle megfigyelőpontként használnak a helyiek, és azt a reakciót, ami az útitársamból tör elő, miközben magasra emeli a karját, talán hogy még erősebben legyen képes befogadni ezt az erős áramlást, ami nemcsak a szél, nemcsak a napfény, annál valami jóval több és mélyebb. Márk az összes nagyobb szigeten vagy szigetcsoport valamelyik meghatározó tagján járt már ebben az országban, barangolt Jáván, Szumátrán, Malukun és Celebeszen, élt Bandungban, ahol bárzenész volt hosszú időn át, járt Pápuán, a Baliem-völgyben, saját háza és telke van Lombokon, ahol szintén éveken át élt, és talán ez a tudat is fölerősíti annak a döbbenetnek a hatását, ami belőle felém árad. Érezhetően le van nyűgözve, amit az arckifejezése, mikor felém fordul, sokkal inkább elárul, mint az a néhány elégedett kiáltás, mely elhagyja a száját, és tényleg, szavakkal csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem megfogható a ratenggaroi öböl látványa.

       Ian, a falu polgármestere vezet körbe bennünket a falu környékén, aki a helyi klán egykori vezetőinek leszármazottja. Részletesen mesél arról, hogy a családjának tagjai – így az apja és a nagyapja is – milyen szent tárgyakkal és állatokkal közösen lettek eltemetve a számukra kialakított, hatalmas sírhelyben. Az ő háza, illetve ahol a „fogadóirodája” van, nem tradicionális sumbai épület, s ami különösen figyelemfelkeltő, hogy szétszedett dolmenek láthatók nem messze a háztól, hatalmas kőtömbök hevernek a területen, amelyek egykor sírt alkottak. Van egy hosszú bevezető szakasz is a falut megelőző részen – erre csak visszafelé haladva, a Iannal folytatott beszélgetés közben/után leszünk figyelmesek –, ahol jól láthatóan porított kő borítja a földet, ezek bizony egy-egy szétbontott temetkezési hely kőlapjainak maradványai. Szívszorító látvány, hogy több száz vagy akár több ezer éves emlékművek végzik így, azaz közútként a falu határában. Ahogyan szívszorító találkozni Ian egyik alkalmazottjával is, aki egyúttal rokon, gyermekkora óta súlyos látássérült, miközben értelmi fogyatékos személy, aki a ház körüli teendőket végzi el, és a beszédét a legtöbbször még a ratenggaroiak sem értik igazán.

‍

‍

       A helyiek elővezetnek egy hatalmas bivalyt, hogy meg- illetve bemutassák nekünk – valóban, különösen hatalmas példányról van szó.

Ezek az állatok mind a húsuk, mind a rituális szerepük miatt rendkívül fontosak Sumbán. Érdekes ugyanakkor, hogy a tejüket egyáltalán nem fogyasztják a sumbaiak, pedig igazán tápláló anyagról van szó. Hozományként is bivalyt szokás fölajánlani, méghozzá ötöt-hatot, ami nem olcsó mulatság, a legtöbb férfi ezért is házasodik manapság későn a szigeten – vagy egyáltalán nem –, mondja el Ian. Egy kifejlett állat ára akár húszmillió rupia is lehet – ez az összeg egyrészt egy motor ára, amire a fiatalabbak szívesebben költenek, másrészt jóval több, mint egy éves átlagkereset Indonéziában.

       A délután hátralévő részében, amennyire ez a 21. században csak lehetséges még, tényleg megtapasztaljuk a paradicsomi állapotot. Némi gyümölcs elfogyasztása után enyhe, az arcot finoman simogató sós szélben sétálunk ki a sziklás-homokos partra, amelynek előterében lovak legelésznek, és ahol elszórtan szintén dolmenek állnak, köztük az is, amelyet az ártó krokodil tiszteletére, kiengesztelése céljából emeltek, s ahol rendszeresen áldozatot mutatnak be a ratenggaroiak. Amint kiér az ember a föveny tetejére, föltárul egy végtelennek tűnő látvány a kék tengerrel, az éggel, köztük a horizonttal, amit nehéz lenne pontosan meghatározni, különleges érzés „szembenézni” vele. Főleg, hogy dél-nyugat felé a következő kontinens, persze sok ezer kilométernyire, már az Antarktisz, s amikor Márk fölhívja a figyelmemet erre, érthetően borzongás vesz rajtam erőt. Az öböl belső széle mellett egy rönkökből emelt, egyszerre talán menedékhelyként és kilátópontként is funkcionáló épület áll, ahonnan egyrészt belátni a faluba, másrészt szinte fölülről szemlélhető a tágas öböl, amelyben a víz a vakítóan fehér homokdűnék között türkizes és néhol már-már lilás-kékes színnel kavarog.

Amíg én az öböl belső részén nézelődöm, Márk már a fövenyen ül, körülötte vagy tíz-tizenkét gyerek ugrál vagy csücsül a homokban, akik nagyon élvezik, hogy egy ennyire idegen valakivel is szót tudnak érteni.

Az öblöt elhagyva végigsétálok egy, a falu tulajdonképpeni határát is jelző, part menti sziklatömbig, amellyel szemben, a sekély vízben néhány halász álldogál egy-egy óriási, kiterített háló mellett, kapásra, azaz halfogásra várva. Végül odaülök én is a gyerekek közé, akik állandóan nevetnek, mutogatnak, sugdolóznak, aztán elráncigálnak egészen a vízig, s bár én nem sokat értek a beszédükből, az örömük, az örömünk, a fehér homok, az óceán, illetve ennek a szinte kőkorszaki falunak a látványa, hatása, ha csak egy rövid időre is, de kitörli az összes aggodalmat a szívemből. 

‍

‍