Fokmérővel a bánásról

Radu Jude több éve azon dolgozik a film nyelvén, hogy tisztázzon egyes múltszeleteket, hogy lerombolja a román nemzeti emlékezetre torzan ráépített mítoszokat, hogy apró katarzisokkal elérjen egyfajta kollektív meghasonulást. A 19. századból kiemelt szövegekből és azok feleseltetéséből építette fel az Aferim! nem túl hízelgő és a román nemzeti ártatlanság önképének ellentmondó historikus cselekményét, majd a Țara moartăban (Halott ország) puszta fényképek egymásra vágásával és egy korabeli zsidó orvos naplójának hangzó anyagának felhasználásával kerekített hátborzongató tükröt a két világháború közötti román antiszemitizmusnak, amikor a kormányzat, a hadsereg és a városok népe víg együttműködésben rendezték egyre-másra a pogromokat, amely aztán a náci szempontból is brutális román holokausztba torkollott. Ez utóbbihoz kapcsolódik az „Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari” (Bánom is én, ha elítél az utókor – az idézet Mihai Antonescu egykori külügyminisztertől származik) című, 2018-as alkotása is, amellyel a holokauszt román vonatkozásait, azon belül konkrétan az odesszai népirtást tematizálja és a kollektív felelősség terhének tudatosítását kísérli meg. A többszörösen keretezett cselekmény, amely önmagán belül is halmozott hivatkozási apparátust hordoz, nem klasszikusan értelmezhető filmet hoz létre, viszont éppen kimondott szándékoltságával késztetheti hatékony önvizsgálatra a nézőt – etnikai hovatartozástól függetlenül, hiszen a Holokauszt itt Közép-Kelet-Európában mindahány nemzeti múlt szégyenfoltja (nem véletlenül tüntették ki a Karlovy Vary-i filmfesztivál nagydíjával).

A Bánom is… rétegeltsége – mint minden metafilmé – nem puszta szerkezeti konstrukció, az egymásba zsúfolt keretek és az egymást keresztező hivatkozások szerepet kapnak a néző értelmezésének összetettebb, árnyaltabb befogadási gyakorlatában is. Rögtön egy sokszorosan keretezett „kép a képben” beállítással indít, a film alkotói egy digitális időszámlálóval ellátott második világháborús híradót követnek az apró munkaképernyőn, majd rögtön ebből kipásztázva feltűnik egyrészt a Román Hadtörténeti Múzeum környezete és a főszerepet alakító Ioana Iacob színésznő, aki bemutatkozik a kamerának: „ez és ez vagyok, színésznő, vallásos, és ebben a történetben az ateista Mariana Marint fogom eljátszani (nem a halott költőt, hanem a fiktív rendezőt – ámde ez egyfajta főhajtás is a 15 éve elhunyt költő iránt), és egy történelmi reenactment-szerű előadáson dolgozom, ez a film pedig az alkotás folyamatáról szól.” Majd kalasnyikovokat emelgetnek vállhoz, második világháborús egyenruhákat válogatnak, kiállított tankok és ágyúk között gyülekezik egy csapat, amelyet aztán német, szovjet és román alakulatokra osztanak. Jude itt rögtön elbizonytalanít, a következő percekben nem tudjuk, mit látunk, a film cselekményi keretén kívül járunk-e még, vagy már azon belül kerültünk. Az ambivalencia lassan eloszlik, egyre beljebb lépünk a fikcióba, de a fikcióban nagyon is életszerű jelenetek és dokumentumértékű hivatkozások váltják egymást. A főhős rendezőnő nyomába küldött nézőt Jude a kezdeti képsorok kettős, valósággal és fikcióval felezett tapasztalatán keresztül a kétkedés felszabadító reflexével vértezi fel, az ő játéka immár a mi játékunk is. Nem tartom kizártnak, hogy Ioana Iacob kevésbé meggyőző alakítása szándékolt, így a nézőnek nem is kell azonosulnia a karakterrel, a kétkedést így Jude mindig is előtérben tartja, az életet tehát nem írja felül a fikció, ahogyan a valóságot sem a mítosz. Nem merülünk túl mélyre a konstrukcióban, kritikai énünkkel állandóan tartjuk a kapcsolatot. Egyfajta ki nem mondott imperatívusza ez a filmnek: maradj józan, látva érts és értve láss! Ráadásként a próbáknak kortárs visszásságai is akadnak („nem vagyok hajlandó cigánnyal együtt zsidó áldozatot alakítani” – méltatlankodik az egyik szereplő). Hasonlóan, szabad gondolatébresztési szándékkal hagyja Jude hosszan, a képmezőt kitöltve, percekben mérhetően és hang nélkül az akasztottak látványát, vagy egy korabeli felvételen a felsorakoztatott és közös gödörbe lőtt zsidó áldozatokról futó képsorokat.
Marinnak nem megy könnyen megőrizni alkotói szabadságát, egyrészt anyagi, másrészt – és visszahúzóbb erővel – politikai-ideológiai akadályok igyekeznek hátráltatni, megvágni, kihagyásossá tenni a gondolatébresztőnek szándékolt szabadtéri előadást. Hatalmasat kell küzdenie elsősorban önmagával, sokat olvas, állandóan nyomozza a múltat, majd miután saját kételyeit eloszlatta, szüntelenül magyaráz, érvel, vitákba bocsátkozik. Hol a szeretőjével, aki láthatóan puszta érvütköztetési szerepet kapott, a cselekmény szempontjából gyakorlati haszna nemigen van, hol pedig az önkormányzati cenzorral, a kis atyaúristennel, Domnu’ Movilăval (akit a színirendező Alexandru Dabija alakít). Ő képviseli a hatalom és a kollektív emlékezet álláspontját, amely egyrészt nem mutatná meg, másrészt nem kíván szembesülni a történelmi felelősséggel, és érvkészletében felismerhető mindaz, ami a felelősséghárítás mai közbeszédét jellemzi: nem mi, most élők tettük, tehát nincs miért foglalkozzunk vele, illetve mások is hasonlóan sárosak, tereljük inkább a figyelmet ezekre a másokra, mert a nagy egészben elvegyítve csökkenthető a nemzeti felelősségtudat. Lényegében azt állítja, hogy Marinnak nincs joga újramesélni a történelmet, azt immár tiltja a nemzeti kánon, tiltja a jóérzés, és íme, tiltja a kerületi önkormányzat is. Marin viszont lázad, és a tiltással szembemenve, a bukaresti Forradalom téren hiánytalanul színre viszi a darabot.
Az eddig használt celluloid nyersanyagot hirtelen felváltja a digitális, a korábbi enyhén kortalan, régivágású és kiegyensúlyozottan méla hangulat élesen aktuálissá, karcosabbá, kaotikusabb összbenyomásúvá lényegül. Megjelennek az utca emberei, az előadásnak közönsége gyűl, és immár nem magunkban vagyunk, kritikus szempontunk a közértelmezés tengerében veszít jelentőségéből, ugyanaz a helyzet áll tehát elő, mint ami hétköznapi állandó benyomásunk: harcedzettnek képzelt belső hangunk a nagy egészbe vegyülő csipetnyi sikollyá halkul. Amikor pedig a román katonák fabódéba terelik a zsidókat, majd az építményt meggyújtják, a közönség ujjongásától kísérve, Marin csalódása a miénk is. „Nem értettek ezek ebből semmit!”, fakad ki, mi pedig csak reméljük, hogy ez a visszaható kritika nem nekünk szól.


Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari), színes román film, 139 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Radu Jude. Operatőr: Marius Panduru. Vágó: Cătălin Cristuţiu. Szereplők: Ioana Iacob, Alex Bogdan, Alexandru Dabija, Ion Rizea, Claudia Ieremia, Sofia Nicolaescu, Gabriel Spahiu.