„Figyelnek a virágok és a fák…”

Váradi B. László jelenései

Tragikusan hirtelen halála óta – soha nem gondoltam, hogy túlélem, s így nekem kell emlékeznem rá – egyre több kérdés merül fel bennem, s mint hajdani előhívók vízében a negatívok, csúsznak egymásra emlékeim. Valamikor a hetvenes évek elején egy soha el nem süllyedő délutánon együtt ültünk akkori törzshelyünkön, a bukaresti Berlin vendéglőben. Akkor halt meg az édesapja, nem is igen beszéltünk, borospoharában nézegette szomorú arcát, s a repkény méla-kórosan hazudozó sírverseit a vendéglő nyári kertjében. Aztán elfogyott a pénzünk, noha a tor még nem ért véget. Jellemző módon akkori asztaltársaságunk tagjai közül senki nem jelent meg, s így kényszerűen a távozás mellett döntöttünk. Az utcán megállott egy sorsjegyárus előtt, összekapartunk öt, tíz és huszonöt banisokból három lejt, vett egy zárt sorsjegyet, kiderült, 100 lejt nyertünk – miheztartás végett: akkor a Berlinben hat lej volt egy német sör és tizenkét lej egy deci orosz vodka. Visszamentünk és hallgattunk tovább. Megjelent egy, azóta szintén a másik világba távozó ismerősünk, s mikor meghallotta, hogy Laci nyert, s ezért jöhettünk vissza, maliciózusan jegyezte meg, igen, te a szerencse fia vagy.

Erre emlékezett néhány éve a Vörösmarty téren, az Arany bárány teraszán sörét kortyolgatva. Ekkor már megint írni kezdett, s elmondta, második indulása sehogyan sem akar sikeredni. „Elfelejtettek – mondta –, soha nem gondoltam volna. Aztán felpörögtek az események, negyvenegy év után újra megjelent egy prózakötete (Emlős-viselkedéstani jegyzetek, Mentor, 2013), s a Pont kiadó kiadta egy válogatott elbeszéléskötetét (Borotva) és elbűvölő vidraregényét (Luca, a megmentett vidra: egy vidracsalád kálváriája). De ezek fogadtatását már nem érhette meg, tragikus hirtelenséggel ragadta el a kór. A Pont kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri.

Elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt ellenségének, aki azt híresztelte róla, még a zátonyra futott sorsok balkáni metropolisában, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki – mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak –, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele – mondja ő álmomban nekem –, igaza volt, csakhogy nem a szerencse, inkább a balszerencse fia voltam. Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy „A virágok élnek. S ők is látnak minket, és a fák is, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.” Elképedten bámultam rá. Hát igen. Ezt nem hangsúlyozta, érzelmes ember lévén érzelmességét gondosan titkolta, szétindázó szövegeit egy visszatérő motívum kötötte össze: „Jó katona legyél, baszd meg, melegszívű, könnyed léptű, zavaros a Nyárád.”

A visszatérő motívum kötötte össze félbemaradó elbeszéléseit, a nyolcvanas években már le sem írta, viszont mesélte őket, s ezek soha nem mondtak el szabályosan, áttekinthetően, célirányosan tagolva végig egy történetet, viszont kiadták mesélőjük a vadász, halász, madarász, és okleveles madártömő, állatbarát- és telepítő, természetvédő és világutazó robotképét. S ha az elmozdulás is volt a lényeg – hittem az elején még botorul –, ez a robotkép nem nagyon változhat. Hogy igenis változott, csak később jöhettem rá, de hát ez a hetvenes évek elejéről nézelődve még csak a beláthatatlan baljós jövő eseménye.

Valamikor a hatvanas évek végén ismerkedtünk meg. Na vajon hol másutt, mint egy kocsmában. Hogy melyik kocsmában – Muskátli, Kóla, Gong, Súgás, Korona, Berlin – hol, miféle városban, erre már jellemző módon, nem is emlékszem. Ki tudja, hol van már az eleje? Mindenesetre valahol az erdélyi nemzetköziségben, hogy a tragikus sorsú Sütő Dani egy világító sorával borítsam homályba a helyzetet és a létezés(ük) bohócait. Mindenesetre csakis az oroszlánfejű szerkesztő, az induló tehetségek örökös mentora és önzetlen gyámola ismertethetett össze bennünket. A hírek egy vad váradi gyerekről regéltek, aki íróként amatőr ugyan – de hát körülményeink között, a már akkor is viruló erdélyi önképzőkörben ki nem az, könyörgöm? – vadászként azonban profi. Sokáig csapdákat – egyik mestere, ezt sokszor elmondta, egy öreg bihari vadorzó volt, aki csapdák készítésére is megtanította fogékony tanítványát – és rumos üvegeket láttam, ha furcsa, lírába áthajló, erdők szél zúgatta fái között, napfényben fürdő tisztásokon vagy hajnali félálmok folyópartján esetleg alkonyatkor, egy hol volt, hol nem volt nádasban etc. zajló zűrzavaros történeteit olvashattam. Amelyek rendszeresen jelentek meg az Utunkban, s ezekből válogatta első 1972-ben megjelenő könyve, A kölyökharcsa anyagát. Érzékeny, büszke, rátarti és hiú – tehát sérülékeny – fiatalemberről szóltak ezek a történetek, akinek vezérdilije – az ő plasztikus kifejezését idelopva – a természet volt és a szabadság. Ars poeticáját már egyik korai novellájában A gácsérban megfogalmazta, s ehhez végig hűséges is maradt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? Mi lenne, ha a falak közül hallgathatnám a vonuló madarak hangját? Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett. Olyanná válik, mint a pénz (….) melynek nincs aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, hogy honnan indult.” Ő nem felejtette el, újabb novellái, elbeszélései és ökológiai esszéi is bizonyítják. A Kölyökharcsa után még megjelent néhány elbeszélése, akkoriban a Bukarest környéki tavak felügyelőjeként tevékenykedett, s 1975-ben távozott az országból, az NSZK-ba. Zuhogó esőben váltunk el, ő indult a szabad világba, én az Északi-pályaudvarra. Akkor még nem merült fel bennem a kérdés, hogy kije is voltam én neki, kicsodám is volt ő nekem? A barátom? A barátja voltam? A testvére? Egymás életének tanúi voltunk? Asszisztálva egymás fárasztóan unalmas és modoros sztereó-színjátékaihoz. Ha időnként évekre el is vesztettük egymást. Németországból néha felhívott, a telefon általában megszakadt.

Ezért is lepődtem meg hogy 1984. augusztus 20-án délután nem szakadt meg. „Mi van, baszd meg – üvöltötte. – Itten ázok a lúval együtt, és zavaros a Nyárád.” Künn vigasztalhatatlanul zuhogott, mintha nem telt volna el kilenc év, eléje mentem, később ültünk a konyhában, a sötétben, a gyertyafényben és mesélt. Már nem ír, legyintett, kiderült, a felnémet vadaskertnél tevékenykedett, több más elfoglaltsága mellett, s mászkált a világban, zergéket fogott az Alpokban például. És jöttek a történetek. A legjellemzőbb a zergék természetének változását ecsetelte, előzőleg megtudhattam, hogy az Alpokban végre jól érezte magát, ült a fűben, a sötétségben néhány tétova szentjánosbogár-fény pislákolt csak, távoli menedékházak fényei, s azt hitte, átmenetileg megtébolyodott és otthon van, valahol a Kárpátokban, amikor hirtelen rájött, már percek óta nyugtalanítja valami. Sok időbe telt, amíg kiköbözte, hogy csend van és ez zavarja, a csend. Tehát még sincs otthon. „Miért? – kérdeztem gyanútlanul –, a Kárpátokban nincs csend?” „Nincsen – mondotta kedvesen, kissé rekedten. – Üvöltenek például a farkasok vagy orgonálnak. Te tudod, hogy mit csinálnak, költő vagy. De csend az nincs.” „És az Alpokban nincsenek farkasok?” „Jó, hogy azt nem kérded, fehér elefántok vannak-e – legyintett csikkel a szája sarkában –, azokat már régen elvitte Hannibál.” Később magyarázni kezdte, hogy zergefogás mellett a helyzetet felmérni küldték oda, egy félkarú német háborús veteránnal, aki megjárta a szovjet lágereket, aranyfogai viszont megmaradtak. (Ez volt a különbség – ismerte be az egykori alezredes –, a mi lágereinkben aranyfogaimat kiszedték volna a pofámból…) Tanulmányozniuk kellett a terepet, miféle állatokat lehetne ide telepíteni? „Volt egy kísérlet, hiúzokat, vadmacskákat telepítettek átgondolatlanul az Alpokba, a cseh erdőkből, s szélnek eresztették őket, boldoguljanak.” „És boldogultak?” „Persze, feltrancsírozták a gyanútlan zergéket, mert belőlük időközben kiveszett a reflex. Gyanútlanok voltak. A legérdekesebb az volt – kortyolt a borából –, hogy a levegőből érkező veszély tudata még bennük élt, pedig a sasok is régen eltűntek már az Alpok légteréből. Amikor feltűnt egy-egy vitorlázó repülő, pánikba esve menekültek. De a hiúzoktól nem féltek, azok a vérszomjas dögök meg, annyit azért talán te is el tudsz képzelni, mészárolták is őket, mint dicső elődeink Rigómezőn a törököket.”

Később kiderült, filmezni érkezett, filmet akar készíteni az erdélyi barnamedvékről. Hogy ez mennyi időbe telik, akkor még nem is sejtette. Két minisztériumtól kellett megszerezni az engedélyeket, már ez majdnem két évbe került, s aztán következett a korántsem zavartalan filmezés. Minderről a Mentornál megjelenő könyvében egy elbeszélésciklusban számol be (Lássuk a medvét!). A sors kifogyhatatlan kegyelméből a legjobbkor érkezett vissza, átélhette az aranykorszak sivár hétköznapjait, Tusnádon, a hegyekben, Bukarestben, Dobrudzsában. Ezek az élményei köszöntenek vissza az ezredforduló után íródó elbeszéléseiben. A film végül is elkészült, sikere lett, német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, Ausztriában, Svájcban is, és a mókuskerék ismét pördült egyet. A ZDF televízió ajánlólevelével és megbízásával még a Szovjetunióba is eljuthatott, meglátogatta a manysikat, hiszen a vogulok népdalaiban, mítoszaiban, legendáiban elevenen él a medve, ő az istenük, és ha bajba kerülnek, lejön az égből, ahol jelenleg csillag formájában tartózkodik. De ez egy másik film lehetett volna. A részletek így is kimerednek a filmből, pedig az erdélyi barnamedve hőstörténete sem semmi. Ahogyan egy helyi rendőr – akit egyik novellájában (Medvét szüljetek, anyák, ne magyart!) Czegő Zoltánhoz hasonlít, akivel a szentgyörgyi Kolcza kertben cserélnek eszmét helyzetünkről –, segít dobolni az öreg sámánnak. Verik a sámándobot.

Álmomban ismét ott vagyunk Münchenben, a bajor királyok kastélyaiban, a Nymphenburgban, sört iszunk, a tükrök termét még megnézi, átmegyünk egy másik helyre, bámuljuk egy bajor király nőideáljait, sokáig merengve nézi Lola Montezt, a spanyol táncosnőt, akiért ez a melankolikus király lemondott a trónról, fintorog és kimegy. Sört iszunk a csatorna partján, egy vendéglő teraszán, ne érints meg, suttogja, én most egy árny vagyok, igyál egy pohár sört helyettem is, szám sincsen s kezem sem, hogy felemelhessem a poharat, de el akarom mondani, regényt terveztem a nagy pestisjárványokról, a harmincéves háború idején. Most ki fogja megírni? Nem folytatja, szertefoszlik. A film után még fel-feltűnt Erdélyben, aztán újra jött a nagyvilág. Végül a Somogyban állapodott meg, miután nagy német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket, s vidratelepítéssel kezdett foglalkozni. A kutyák és a medvék után a vidra lett a harmadik. Mert nem csak a virágok és a fák, de a kutyák, a medvék, a vidrák is figyelnek bennünket, a titkosszolgálatok buzgó mócsing ügynökeiről nem is beszélve. Szem előtt vagyunk. Ezért sem mindegy… Nem folytatja, bejelenti, hogy távozik Romániából.

Ősz lehet már, a Berlin emeleti sörözőjében ülünk, a másik asztalnál négerek énekelnek, torokhangon, a velünk szembe lévő asztalnál két lány fixíroz minket, egy szőke és egy fekete. Az almamag barna haj, nézi őket. „Az igaz ember, mondja Borisz Polevoj, úgy teremti meg boldog és felhőtlen jövendőjét, hogy apró, lényegtelennek tetsző, ám lényegbe vágó átalakításokkal változtatja meg a múltját.” „Miért?” – kérdezi feltűnően türelmesen. „Mert nem az a fontos, hogy legalább neki tetszedjen, hanem hogy mások megcsodálják. Határt vonható különbség.” „Reménytelen veled beszélgetni, baszd meg. A holdat irigylem, tudod, mert legalább időnként elfogy, de soha nem teljesen. Olyan, mint a te szöveged.” „És milyen Németország?” – kérdeztem a medvés film forgatási szünetében, Tusnádfürdőn, újabb novellái kiemelt színterén, de nem válaszolt, inkább a medvékről mesélt, kezdte megkedvelni őket. Hogy miért, az a filmből, de novellaciklusából is kiderül. Van viszont második kötetében egy újabb remekmű – az elsőben a Borotva –, a Tusnádon játszódó A Senki fia. Itt nem arról mesél, hogy milyen Németország, hanem arról, hogy milyen (volt?) a nyolcvanas évek Romániája. Sivár és unalmas, de félelmetes is, noha a rettegést belengte valami pikirt levantei báj. Ha egy novellát el lehetne mesélni, felesleges lenne meg is írni. Annyit legalább, hogy a hős csapdahelyzetbe kerül, alkalmi szerelme terhes marad és őt hiszi/jelöli ki apának. Megegyeznek, hogy elteszik, „elhajtják”, aztán a hős a magzattal a senki(k) fiával ott kóborol Tusnádon és környékén, mögötte a kóbor kutyafalka. Hogy hogyan lesz a senki fiából, az elhajtott magzatból a kóbor kutyafalka messiása, hát ez a csoda. A titok. „A kutyafalka nem váratott magára. Úgy tűnt, különböző irányokból szivárognak elő, ám ez csak látszat volt. A falka megjelenésével otthonosabbá vált a tél. Már nem kívánkoztam karácsonyfa alá, családi körbe, hanem újfent azon gondolkodtam, hogy hol találok át nem fagyott földet, gördíthető követ, kidőlt fa gyökerei alatt képződött üreget, ahol a gyermek megpihenhetne. A hidegben lassan erjedő tusnádfürdői szemétdomb felelt meg elvárásaimnak.” És megtörténik a „temetés”, sejthetően nem a medvék fogják felzabálni a messiást.

A könyvben még van néhány igazi novella (A sátorosok, A lepratelep, Sárga Jóska), de A senki fia egyedülálló, és mutatja Váradi. B. László erejét. És azt is, hogy mit vesztettünk. Hogy ő is tele bőrönddel ment el. Álmomban ismét Lola Montest nézzük, I. Lajos szerelmesét, aki a nőideálok közül is kiemelkedik, aztán egymást több példányban a tükrök termében. Még minden megvan. És gyanútlanok vagyunk. Hisszük, ha pénzünk nem is, de legalább időnk van. És tudjuk, mindenkinek van legalább egy története, ha kitartó több is. „A nyári forróságban a kocsma előtt elhaladó teherautók beletapostak egy kutyát a lágy aszfaltba. Szőre, húsa lassan lekopott, a kívül maradt csontfelületek kifehéredtek. Ritka, épségben marad kövülethez hasonlított. Míg szaga volt, a fuvaros lovai felhorkantak, miközben terhüket áthúzták felette. Mondom, a romló porhüvellyel együtt a szag is elszállt, csak az elefántcsontfényű kövület maradt, fekete mezőben. Most már csak ember érthette, mit ér a kutya, ha kóbor.” (A kóbor kutyákról általában).