.svg)
Reno Megy Setiawan: Connecting people
Ma, e nehezen áttekinthető 90 év távlatából, ideje volna belátnunk, hogy alábecsültük a rovarok szerepét a modern nemzeti érzület kialakulásában. Jobban mondva a rovarok tanulmányozásának és taxonómiákba tagozásának szerepét, mely egyszersmind e meghaladhatatlan életfluidom nyelvivé válásának forrásvidékeit is jelöli. Ahogy egy, a hazai érdeklődés elől gondosan elrekesztett kortárs francia filozófus, Foucault Úr mutat rá némely tanulmányaiban: a 17. században épp az egyház rigurózus gyóntatási gyakorlatai és rendelkezései tették lehetővé a szexuális diskurzusok elburjánzását – annak az ellentmondásos nyelvi ökonómiának köszönhetően, mely egyszerre sürgeti, támogatja akár a legapróbb érzéki bűnök minden részletre kiterjedő előadását, miközben korlátozza vagy letiltja bizonyos, a szexushoz tartozó jelölők nyilvános használatát. Fiatal pályatársam szerint ez a diszkurzív robbanás az előzménye annak, hogy a 19. és 20. század fordulójára a büntetőjog, a pszichiátria, az orvostudomány és a biopolitika felügyelete alá vonta, mintegy birtokba vette a szexus valóságát, kiszélesítve, fölparcellázva, egyáltalán létrehozva annak jól artikulált és expanzív nyelvi-diszkurzív terrénumait. Mindezen törekvések legalapvetőbb célja az utódlás, a politikai-gazdasági értelemben véve hasznos és hasznosítható emberanyag pártfogolása, áttételesen pedig a nyelv és anyagiság között fönnálló viszony visszájára fordítása, mely lehetővé teszi a test nyelvbeni kimunkálását, diszkurzus általi uralását és kisajátítását.
Foucault Úr éleslátó érvelését – kiterjesztett formájában legalábbis – érvényesnek kell találnunk a mi esetünkre is. Az a kiapadhatatlan energia, melyet a múlt század biológusai és élettanászai a rovarvilág feltérképezésének, nemzetségekbe, családokba, osztályokba sorolásának, nem mellesleg pedig tárgyszerű begyűjtésének, muzeológiai konzerválásának és kartotékolásának szenteltek, nos, mindez miként volna elgondolható, ha nem a mindenütt láthatatlan jelenvaló, az elapadhatatlan, a fölösleglét, a transzgresszió színe előtti megtorpanásnak és hatalmas szorongatottságnak. Szelleműzés ez, annak is a legalattomosabb vállfaja, mely látszata szerint ugyan az élet oltalmazásaként, a legnemesebb kulturális hagyakozások farvizén lép fel, ám voltaképpen a rettegett életvalóság kijelölését, elkerítését és megbillogzását műveli, akár az egzotikum túlbecsült billogával is.
Mindjárt elhárítanám ugyanakkor a kényszerképzetet, mely könnyen következhetne e fentiek nyomán, hogy tehát a kisajátítás és elnyomás imént nevezett diszkurzív fajtái a nemzetivé válás eszményében jöttek volna létre. Vegyünk magunkon erőt, és mondjuk végre ki: a rovarvilág nyelvi felparcellázására tett kísérletek hozták létre azt a történeti időt, melyet ma 19. századnak nevezünk, a rovarvilág felparcellázására tett kísérletek hozták létre a nemzetivé válás eszményét, a legalattomosabb háborúk, tömegmészárlások és genocídiumok valóságát, és mindezzel együtt egy bizonyos fajta idő múlását is.
Hiszen a gondolat, a nemzetivé válásé, éppen ott hibázott, ahol a rovarvilágot a kártékony, de igazolható, sőt kívánatos hadviselés, erőszaktevés, határhágás titkos metaforájává, egyáltalán metaforává avatta, feladva azt a hömpölygő, ellenőrizhetetlen állati mélyrealitást, ami ellen tennünk nemhogy lehetetlen, de legalább ennyire bűn és hiábavalóság. A rovarokat ma nem irtani, hanem éppen ellenkezőleg – érteni volnánk kötelesek, csendes szövetségre lépnünk velük, nyelvükre rátalálnunk.
Kafka. Kafka, aki az Átváltozás megírásakor még egyformán közel állt két őrülethez. A molylepte 19. századéhoz és ahhoz a borzalomhoz is, melyet ma, e forradalmi könnyűvérűség felől csak világháborúnak nevezünk, s mely gyökeresen átalakította mind nyelvi, mind időtapasztalásunkat – nem mintha e kettő nem volna egylényegű. És mellesleg aránytalanul közel a halálához, az olthatatlan éhínséghez és a kiszikkadáshoz, mely legsajátabb és legidegenebb mindenek között. Ez az áttetsző, lárvaarcú férfi, nos, ő igen, ő ráérzett erre a működésre. Eltaszította magától a legintimebbet, elárulta a századot, mely világra hozta, és megsejtette, amit előtte soha senki. Hogy a perverziók, az apátia, az incesztus nem a rovarlétben keresendők, de épp ellenkezőleg, a féreggé válás partvidékén, abban az önhitt tekintetben, mely, a tapintás és ragadozás erejét magára öltve, azt képzelte, hogy kívüle állhat annak, amire tekint. Kafka megsejtette, ez a distancia, ez az exteriorizáló pillantás, a perspektivizmus szépreményű humanista invenciója, az ablak szabadítja ránk a metaforizálás árnyait, melyekben hús és bűn, kitin és undor örökre eggyé válnak.
Pusztán e ragyogó, lárvaarcú férfiú iránti kötelességünk is volna kritikai célzattal átfésülni azt a környezetet, melyben eleven húsuk, ténykedésük nyelvvé, s egyben gondolattá vált, eltávolodván attól az életvalóságtól, melyet bármilyen kéretlenül ugyan, de máig és mindörökkön képviselnek – élő és holt tekintetünkben egyaránt.
E kötelességnek engedelmeskedve, föllapozok egy nemrég birtokomba került újságot, ezt az archív tébolyt, melyet szinte kizárólag egyetlen okból tűrök meg közelségemben: mert elevenen tartja ujjaim munkálásában a szégyent, lüktetőn, akár köröm alá vert szögek. A nevezetes dokumentumra egy padlásszobában – láthatóan inkább hivalkodó szigorral, mintsem intellektuális odaadással – berendezett magánarchívumban akadtam rá dicstelen, gyakorta magam előtt is takargatott hivatali ténykedéseim közepette. Az archívum e számomra felfoghatatlanul embertelen szigoránál, emlékszem, csak a keskeny teraszról nyíló látvány nyugtalanított jobban, a jégbe dermedt tövises bokor a betonfalak szegélyezte kert el-elmozduló centrumában. Ezek az áttetsző, névtelen lángok, ez a kert, melyre sehonnét sem nyílott ajtó, és kilátás is csak onnan, egyedül onnan, ahonnét akkor szerencsém volt megpillantani. Az épületet, közvetlenül kéretlen behatolásunk után, lebontották. Semmi okom hát hinni e kertben. Elhatároztam, talán csak félelemből, talán mert föl nem foghattam, elhatároztam, hogy elfelejtem, s mintha valóban tapasztalnám, hogy emlékeimben a kert centruma lassan teljesen eltűnt volna, s az olvadás következményeként mintha a jég is egyre áttetszőbben ragyogna fel. Kilenc évtized épp elég volt ahhoz, hogy az egerek, a moly és a nyirkos klíma maradandóan megrongálják az olcsó papírlepedőket, jótállást ezért nem vállalhatok az alább közreadottakért. A provinciális sajtó egyik elhalt, halálában is végletekig elhanyagolt hajtásáról van szó, mely ugyanakkor – épp a kisvárosi elit hamiskás intellektualizmusából fakadóan – harsány ideológiai elvakultságáról mit sem sejtve vette regiszterbe 1878 augusztusának harmadik vasárnapján az öreg kontinens hadászati, politikai és közéleti aktualitásainak lajstromát.
Szőke Erika: Korona
A rejtett s talán legalább ily mértékben önkéntelen jelzéseknél lehorgonyozva, bátorkodom mindjárt hozzátenni, hogy nevezett dátumban nem csekély provokációt vél fölfedezni a rovarvilág dolgaiban még oly kevéssé jártas ember is, mint magam. Említett brassói, majd sepsiszentgyörgyi illetőségű Nemere napilap hajszálpontosan a vizsgált lapszámot egy hónappal megelőzően adott hírt a neves svéd entomológus, Carl Stål haláláról. Stålt a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) legnagyobb kutatójaként tartja számon a szakma, halálával nem csupán egy kutatót veszített a nemzet, de egy nagy formátumú nemzeti ikont is, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Tagját, a stockholmi Svéd Természettudományi Múzeum állattani osztályának igazgatóját.
Ugyanitt kell megemlékeznünk a Desmarest-dinasztia legifjabb sarjáról, Eugène Anselme Sébastien Léon Desmarest francia rovarkutatóról, aki épp ez idő tájt, az 1860–1880-as években dolgozza ki legjelentősebb munkáit, köztük azt a kiadást, melyben elbeszéli két piros korongcincér esetét, melyeket vékony ólomfallal választott el egymástól. „A két fogoly – összegez A. E. Brehm 1863–1869 között közreadott, Thierleben című veretes munkájában –, úgy látszik, vágyakozott egymás után, mert néhány nap múlva a válaszfal át volt fúrva és a két bogár békésen üldögélt egymás mellett. A fadarazsaknál fogunk példákat látni – folytatja –, hogy a rovarok rágójának rongálásától még az ágyúgolyók és a srapnellek sincsenek biztonságban.”
Első pillantásra annak a tárcarovatban közölt vázlatnak a tipográfiai elrendezése keltette fel az érdeklődésem, mely A rovarvilágból címet viseli. Meglehet, mindennek a kerthez is köze van, bár hogy azóta mi mindennek lett köze ahhoz a kerthez, nem merném átgondolni. Szerzője anonim marad, a cikk a címlap alsó egyharmadát foglalja el, majd váratlan módon megszakad és a második oldal bal alsó, kisebb tenyérnyi szegletében zárul. A megoldás kétségkívül zavarba ejtő, noha bizonyos tekintetben egybevág a kor merőben esetleges, nem ritkán önkényes, a növények burjánzását, vadhajtásait idéző tördelői gyakorlataival.
H. monogramot használó vezércikkíró Tisza Kálmán Szabadelvű Pártjának elsöprő győzelmét és a választói józanságot ünnepli, említést sem téve arról, hogy az 1875-ös választásokhoz mérten 93 országgyűlési helyet veszített a Párt: „(...) a nemzet – írja szerzőnk – nem nyilatkozott a véres szájú kolomposok kedve szerint – az Országgyűlés keretében alakult Egyesült Ellenzékre utalva –, hanem a szabadelvű pártot bízta meg a törvényhozás hatalmával, annak kezébe tette le az ország kormányzásának jogát. A nemzet kimondta, hogy a szabadelvű kormány álljon továbbra is az ügyek élén, az a kormány, mely a közgazdászati kiegyezést megteremtette és mely a külügyi politika tekintetében nem ment fejével a falnak, hanem megfontolván, hogy a monarchiában kívülünk más nemzetek is élnek, kiknek érdekeit nem szabad ignorálnunk — és hogy Európa sem áll csupán és egyedül a magyar monarchiából, belenyugodott az európai megbízatás elfogadásába, melynek következményeit és horderejét a higgadtan gondolkozó nem a demagógok szempontjából fogja megítélni”. Majd, biztosítva olvasóit a Párt töretlen hadereje és harci kedve felől, így folytatja: „A szabadelvű pártnak szép és nagy hadserge van; a régi gárda jelentékeny részét képezi, derék újoncok sok jó, új anyagot hoznak belé; de e seregnek a csatákban, a parlamenti munka mezején kell megnyerni azt az erőt, összetartást és szívósságot, melyet minden hadsereg csak a tűzkeresztséggel szerez meg. A vezérek feladata arról gondoskodni, hogy a sereg méltó célokért, jó pozíciókban és helyes taktikával vezettessék a harcba.”
Ezt követi rögtön a boszniai lázadásokról írt összefoglaló, mely Hadzsi Loja, a felkelők vezérének bukásáról ad számot, és nem mellékesen, persze, a Monarchia magyar hadtesteinek bevonulásáról Szarajevóba. Hadzsi Loja bűnei a következők: „A hírek, melyek újabban Boszniából érkeznek, konstatálják, hogy Hadzsi Loja az egész országban a vallási háborút hirdeti. Dervisek barangolnak szerte a vidéken, s prédikálják a szent háborút. Szjenicában bizonyos Fuad effendi a mecsetben így szólt a tömeghez: »Igazhívők! Csodáljátok Allah nagyságát! Allah megengedte, hogy szent időket érjünk. A gyaurok, kik tűzzel-vassal jöttek kiirtásunkra, meg fogják most látni, hogy a megtorlás órája elérkezett.« A tömeg ujjongva fogadta e szavakat, a keresztyének pedig házaikban rejtőznek. Szerajevói tudosítások szerint ott már számos keresztyén esett áldozatul a hordák fanatizmusának. A külhatalmak konzulai a »nemzeti« kormánnyal nem léptek érintkezésbe, bezárták hivatalaikat és házaikat és várják, míg az osztrák-magyar csapatok helyreállítják a rendet.”
A bosnyák keresztények jajszavára okkupációt intéző osztrák–magyar seregek költői fikciója mintha ellentmondani látszana annak a rövidhírnek, mely a külföldi aktualitásokra kitekintő rovatban kap helyet: „Berlin. aug. 14. A »Prov. Corr.« Bismarknak a pápai muntiussali értekezéset (sic!) egy Bismarck hg. és az egyházi béke” (sic!) című cikkben tárgyalja. Megcáfolja a sajtó némely tévedéseit, arra nézve, miután a kancellár a kormány eddigi nézeteit megtagadná, melyeket az egyházi ügyre nézve vallott. A cikk Bismarck beszédeiből idézeteket hoz, melyekből kitűnik, hogy ha békéhez nyújtja kezét, csak azt teljesíti, mit a legélénkebb culturharc tartama alatt mondott ki tisztán. — A cikk idézi a koronaherceg jul 10-én kelt levelét a pápához, ezen megjegyzéssel: Ha Bismarck herceg a pápa bizalmi férhával megteszi az első lépéseket a kiegyezésre és a cselekvés terére lép: úgy az eddigi nézeteivel az egyházi feladatokról összhangzásban áll, de hogy ezen őszinte igyekezete a cél elérésére fog-e vezetni, az nem egyedül tőle függ.”
Ugyanebben a rovatban olvassuk: „Berlin, aug. 14. A socialista törvény melyet Poroszország a szövetségi tanács előtt indítványozott 24 §. számlál, és a »Pr. Corr.« szerint következőket tartalmazza: Socialdemokratikus és communista egyletek, melyek a fennálló állami és társadalmi törvények felforgását célozzák, betiltatnak. Mindennemű egyletek és egyleti pénztárak az egész birodalom területén a fennálló tilalmaknál fogva a rendőrség által lefognak foglaltatni, mihelyest a tilalom véglegesen megerősíttetett. Ezen tilalom ellen az egyletek elnökei panaszt emelhetnek a birodalmi hivatal előtt, a mely az egyletek és egyleti pénztárak felett áll.”
Mehdi Darvishi: Amíg száz évvel később
A helyi érdekű közleményeket értelmetlennek találom citálni, hozzáteszem: épp azért, mert maguk is az európai nemzeteket, sőt a kontinenseket átható háborús dúltság jegyében fogantak. Dr. Lengyel Gyula, Tusnádfürdő fürdőorvosa nyílt levélben vitatkozik Aelous úrral, aki bátorkodott kétségbe vonni orvosunk szaktudományát és a „sűrített levegő gyógyászati célokra való alkalmazását”. Kóréh Ferenc gazdatiszt a búzát támadó rozsdáról és üszögről értekezik, a triesti Assicurazioni Generali biztosító vállalat, latba vetve régiségét, anyagi és tapasztalati tőkéjét, arra szólít, biztosítsuk be vagyonunkat, életünket – veszélyek lesnek ránk.
De ha az emberi dúlás elől – vagyon, testi-szellemi rokkanás vagy fogyatkozás árán – volna is menedék, érvel elmésen a cikkszerző, a rovarok előtt akkor is meztelenül állunk, roppant munkálásuk előtt meghajlik kő, vas, hús, élő és élettelen: „Az ember, ki semmiben sem találékonyabb mint a háború mesterségében, vele szemben annál erőtlenebb, minél kisebb és észrevétlenebb. Hasonlít az óriáshoz a ki küzd a felhővel és köddel. Mert valamint köd és felhő veszi őt körül mindenfelől, úgy nyüzsgik őt körül ezek; mondhatni, hogy a levegővel légzi be azokat, mintha élő levegőt képeznének azok az apró rángatódzó, szúró, szívó parányok.”
A háborúskodás végtére nem emberi invenció – így a rejtett sugalmazás –, még ha roppant hajlandóságunk, fogékonyságunk és képzelőerőnk, melyet dolgában tanúsítunk, okot is adna ilyesfajta képzelgésre.
„Még a fémek keménysége sem áll nekik ellen. Nyomdákban, kikötőkben, raktárokban gyakran akadtak rovarok által minden felé összebarázdázott ólomlemezekre s a francia Desmaret (sic!) egész lajstomát állította össze a fémrágó rovaroknak. Valóban a rovarok a természetnek nagy pusztítóiként jelennek meg.
Olyanok, mint a repülő, mászó tűz, mely a gyúlást egész földrészekre szétviszi, s éppen ott legkiirthatlanabbak, hol az élet bősége a legkimeríthetetlenebb.”
Mondhatom, roppant invenciózus a hadviselés és az írás szubtilis összekapcsolása, mely egyszer s mindenkorra az írást, egyáltalán a zsurnalisztikát mint borzalmak krónikáját is elhelyezi a háborús működésben, mintegy kivakarva lapjaiból a tétlenség és élősködés billogát: „S bár milyen törékenyek vagy gyöngédek testrészeik, meglepő erőnyilvánításra képesek. Amerika pusztáin gyakran láthatni egy bogarat, a rovarak sisyphusát, a mint saját súlyánál húszszorta nehezebb golyókat gördít maga előtt. Az afrikai sivatagon a fekete pimelia fáradhatatlanul mértföldeken át folytatja útját. Az arabok »El Ketseb« az írónak nevezik, mert útját két párhuzamos vonal jelzi – mint két sor írás, – olyan egyenesen, mintha valami óriási vonalzóval húztak volna át dombon-völgyön.”
„Azonban – hangzik a felmentés – az annyira rettegett, üldözött rovarvilágnak is meg van pótolhatlan szerepköre a természet háztartásában.
Bár mily kártékony is pusztításuk magában véve, egészben véve a természet áldásának tekinthetők. Rendeltetésük: a földnek és légnek tisztítása. A hol egy állat elhull, valami élő meghal, ott megjelennek a mászó és repülő csapatok. S elkezdenek vágni, rágni, tépni, míg csak a fehér csontok maradnak. Egy hét sem telt el, a hulla máris eltűnt; lételt adott egy millió új lénynek: de a halálos gázok ki vannak irtva, visszavezetve az élet nagy körfolyamába.”
És micsoda felmentés? Háború – a természet maga. Kegyes mészárszék. Áldott borzalom. Fölöslegekeink felszámolója, maradékaink felélője, haszontalanunk haszna – gyönyörű háború. Lidérecink és rémálmaink őre – hiszen rémálom maga. Világ maradékai, rettegjetek!
A nemzet tébolya – íme, költői téboly. Nem több – de ez nem kevés. Higgyék el nekem, a 19. század egyetlen metaforából készült. A testek, az újság lapjai, a percek, az utódlás és a háborúk eszménye, Európa eszménye, Foucault Úr, amint épp leleplezi ezt az eszményt, a kilábaló Kafka, 19. század minden. Csak a kert nem. Egy kert, melyre egyetlen kilátás nyílott. És egyetlen ajtó sem. Csak a rovarok nem, melyek ott nyüzsögtek abban a kertben, a látásban benne, láthatatlanul. Csak a pillantás nem, mely ott lengett a látvány fölött, akár egy halálfinom zsilett. Mind ott voltunk a kertben, és csak a kertben voltunk ott. Rád emlékszem is. Lárvaszerű arcodra, hogy nem találtad a szavakat és ujjaid – mint az a kenyér – megtörtek a csendben. Prágában kivonultál az utcára és fiatal zsarukat vertél el Valle Giuliánál. Egyetemre jártál, és elhitted, hogy vérrel is be kell mocskolnod a kezed. Szavakból voltál és időből akkor. De másból is. Hiszen nem láttalak.
Ki lehetünk mi? Mi, akiknek minden méltósága egy féregé. A hullamerevség elevensége? Mozdulatlan hullámverés? Férgek ama derengő kertben, melyet csak a felejtés csupaszít egyre kristályosabbá? És egyetlen vak pillantás. Az összes többi.
