Ferdinandy György halálhírére

Január 7-én, vasárnap 22:28-kor írta nekem María Teresa de los Reyes, Ferdinandy György felesége, hogy a nővér kevéssel hajnali öt óra előtt megállapította a halál beálltát. Ott voltak mellette, nyugodtan, békében ment el. November 24. óta folyamatosan kértem és kaptam is híreket Gyurka állapotáról, a vége felé, amikor Mari a mesterséges táplálásról kezdett beszélni, azon gondolkodtam, van-e valaki mellette, aki segít neki ebben a lelkiállapotban. Tudtam, a fia ott van, aztán miután meg is kérdeztem tőle, másnap, december utolsó napjaiban írta, hogy a kórházban kérdezte tőle a főnővér helyettese, hogy érzi magát, merthogy végig ott látja, a napnak szinte mind a huszonnégy óráját a férje mellett tölti, és ők azért vannak ott, hogy rá is vigyázzanak. Aztán hazakerült, hospice-t is biztosítottak az otthoni ellátásához, és ez a nővér volt ott velük az utolsó pillanatig.

Ferdinandy György nevét régóta ismertem, mint minden hispanista ebben az országban, tudtam, hogy Puerto Rico immár a harmadik hazája volt. Nevéhez kötöttem a magyar költők antológiáját, még azt is tudtam róla, hogy sokat tesz a magyar irodalom külföldi megismertetéséért, de mint oly sok kortárs kollégámét, az ő munkásságát is csak felszínesen ismertem. Személyesen keveset találkoztunk, feleségén keresztül tartottuk inkább a kapcsolatot. Miután elolvastam Az ingázás dicsérete című könyvét, bátran mondhatom, a munkásság mögött álló embert is egész közelről megismerhettem. Hogy minek köszönhettem?

A közös nyelvnek, amely, mondanom is fölösleges, nem okvetlenül jelenti az azonos nyelven megszólalást, hiszen akik nap mint nap ezt teszik, elég ritkán jutnak közös nevezőre. A szavakon túli, a szavakon túlról ideátra átsugárzó sorsközösség érzése töltött el rögtön a szövegében.

Póztalanul, sallangmentesen írt, ahogyan én szeretem. Egy élet során felgyülemlett emlékek töredéke, irkalapnyi följegyzések találkozásokról, az idegenbe vándorolt író pillantása a szintén idegenbe vándorolt írótársra, villanásnyi képek széthulló családról, megtalált, majd ismét elvesztett boldogságról. Másképpen mondva, a múltat visszaidéző szempár az élet minden apró momentumára vet egy-egy futó pillantást, miközben hihetetlen odafigyeléssel a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre fókuszál. Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen. Emberséggel, elfogadással, befogadón, kellő nyitottsággal, előítélet-mentesen, ha kell, szigorú, határozott nemmel, máskor meg ugyanolyan határozott igennel. Nevükön nevezve, helyükön kezelve a dolgokat.

Ferdinandy György így is élte le az életét, ezért tudott így beszélni, sose volt ideje kicsinyeskedésre, törleszkedésre, teljes valójával és a maga valóságában élt meg minden helyzetet, amibe az élet belesodorta.

Nyitott érdeklődéssel fordult minden és mindenki felé, a parasztpárti Kovács Imrétől kezdve Kende Péteren át a mádi zsidóig, fütyülve divatra, kánonra, elvárásokra, aki vagy amely jelenség, történés valami miatt figyelme homlokterébe került éppen, arról beszélt, kendőzetlenül kimondta, amit gondolt.

Ferdinandy György egyik titka sejtésem szerint az lehetett, hogy sose vette túl komolyan magát, nem tulajdonított nagyobb jelentőséget múló dolgoknak, mint amennyire talmiak, mint például siker, népszerűség, hovatovább érthetetlen is volt számára, hogy másnak ez miért annyira fontos, mikor úgyis egyre megy, a vége mindennek ugyanaz, miért ne élvezzük hát ezt az életet, miért ártsunk másnak, miért áskálódjuk mások ellen, annyira egyszerű ez, élni és élni hagyni, ez a titka mindennek.

Ő ezt tudta. Könnyedség, könnyed elegancia, ez jellemzi az írásait, őt magát, viszont nem az a fajta könnyedség és elegancia, ami óhatatlanul bennfentességet, arisztokratikus gőgöt és kívülálló felsőbbséget hivatott leplezni, hanem a mesterkéltség teljes hiányát mutató könnyedség és elegancia. Gyurka olyan ember volt, aki egyformán tudott beszélni a sarki fűszeressel is meg a királyi méltósággal is, mert nem volt benne egyéb tekintélytisztelet, csak amit magának is elvárt, ember az embernek.

Könnyed eleganciával fölidézett jelenetek közé ékelődő súlyos mondatai azóta is bennem élnek, hogy kontextusukban olvastam őket: „Konklúzióim nincsenek. Félelmeim – igen. Mintha ez a fene nagy globalizáció a rossz emlékű nacionalizmusok számára nyitna utat. Szolgál rá nem egy példával a történelem.” „A gyűlölködéssel csak most, vénségemre találkozom. Most is csak hallok róla: szítják valahol nyakkendős keretlegények, akik azt hiszik, hogy most már ezt is lehet.” „Politikusok acsarkodásával etetik a népet.” „Lehet, hogy jókor jöttem haza. Éppen idejében. Még megtaláltam sok mindent, ami azóta nyomtalanul elveszett.”

A forradalom 60. évfordulója előtt írja: „Kíváncsian várom, mihez kezd ’56 örökségével az utókor. Hogyan válik – szemem láttára az eseményekből legenda. (Hogyan születnek a mítoszok.)” Ennél a lábjegyzetnél sem kellett csalódnom, Ferdinandy György, aki maga is szemtanúja volt az eseményeknek, ’56 után hagyta el az országot, itt is józanul és bölcsen beszél: „A kozmetikázást és a mennybemenesztést még csak elviselem. 1848 veteránjai is elviselték a kiegyezést és a millenniumi ünnepségeket. De vannak itt nehezebben elviselhető torzítások is. Például hogy (a nemzeti függetlenség kivívása után) mit is akartak az ötvenhatosok? Polgári demokráciát? Azt sem tudtuk, hogy ez a csodabogár mi fán terem. Vagy emberarcú szocializmust? Ezt is csak tizenkét évvel később mondta ki ilyen félreérthetetlenül a prágai tavasz!”

Ferdinandy könyvét olvasva döbbentem rá, miért ütköztem meg rajta önkéntelenül mindig, amikor vajdasági barátaim provinciálisnak nevezték a vajdasági magyar irodalmat. Hát nem arról van szó inkább, barátaim, hogy nem a vajdasági magyar irodalom, hanem a köldöknéző magyarországi irodalom a provinciális? És a sokkal egészségesebb, frissebb vajdasági hang ahhoz igazodott volna, de nem ment, ezért gondolta magát provinciálisnak? Nem tudom, lehet, hogy tévedek, mindenesetre most így látom ezt. Egyébként Ferdinandy maga is többször említette, hogy Gion Nándor a trilógiájával méltán képviselhetett volna (és képviselhetne még mindig) bennünket a világirodalomban, mint Márquez Kolumbiát.

Gyurka odafigyelt „a száműzött, útpadkára szorult életek”-re, az írótársakra, fontos volt neki, hogy megjelenjenek ott, azon a nyelven, ahol ő él, franciára, spanyolra fordított, tucatnyi kötetüket adta ki barátságból, szeretetből, aki magát csak „együttmenninemtudó firkász”-nak nevezte. „Kiálltam az avantgárd mellett, és megmosolyogtam pózmodern írótársaimat. Déry Tibor rövidprózája a példaképem, és nem Márai. Egyáltalán nem értem az irodalmon kívüli szempontokat. Nekem fáj ma is, hogy elveszett Gömörország. De még jobban fáj a provincializmus. A hisztéria.”

Köszönöm a sorsnak, hogy ismerhettelek. Mindig a mosolygós arcoddal jelensz meg előttem. Isten veled, Ferdinandy Gyurka!

‍