.svg)
„…muchas veces me finara de hambre….”
(Lazarillo de Tormes)
Van, aki úgy véli, a Gilgames eposz óta három témája van az irodalomnak: a testi szerelem, az evés és a halál. Mindháromra jellemző: ha van, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az. Ha éhezés van, akkor Sancho Panzához hasonlóan fehér cipókról és kunkorodó kolbászokról ábrándozunk. Ha viszont bőség uralkodik, akkor zabálunk, mint a rómaiak, és a sarokba hányunk diszkréten, mint valami alultáplált modell a párizsi divathétről − vagy oldalszalonnákat dobunk ki a kukába (amit, ha látna Sancho Panza, akkor sírva fakadna).
A spanyol irodalom nagy éhezője azért mégsem az elég jó súlyban lévő fegyverhordozó, hanem Lazarillo de Tormes, az árva, akinek a XVI. században nélkülözések és számos kaland során sikerül elsajátítania a társadalomban való érvényesülés csínját-bínját, és amint feljebb jut a ranglétrán, a jóllakottság érzését is megismeri. Az Aranyszázad sokaknak a gazdagságot és a pompát jelenti, míg másoknak nyomort, kéregetést és fekélyeket. Mert nincs olyan fényűzés, amely nem azt a szégyent akarná eltakarni, hogy az embernek nincs semmije.
A szerelem témája már szentéletű szerzők torkán is fennakadt, amikor szorgosan rótták a sorokat irodalmi és transzcendentális öntudatlanságban: így imádják Istent, meg úgy. Majd később jöhetnek a magyarázatok, hogy az Énekek Éneke a spirituális szerelem magasiskolája és nem holmi erotikus kilengés. Ezzel a problémával már a spanyol irodalomnak is szembe kellett néznie, amikor San Juan de la Cruz pattogós strófákban magasztalta az Urat. Kár, hogy költői eszközeit a mór erotikus költészetből merítette – nem is szerette őt az egyház, ezért amikor csak tehették, bezárták valamilyen sötét és nedves börtönbe. Persze őket nem a poétikai fordulatok zavarták elsősorban – mert már akkoriban is inkább a költők olvastak verset (lásd Góngora és Quevedo lírai gyűlölködése) –, hanem azzal nem tudtak megbékélni, hogy ez az izgága figura – valami sarutlan rend rongyos barátja – az evangéliumi egyszerűségről prédikál. De méltó bosszút állt rajta az utókor: holttestét két rendház között küldözgették, mert egyik rendház főnöke sem merte vállalni azt a kínos feladatot, hogy az egyház orra alá annyi borsot törő renitenst tisztességgel eltemesse.1 Majd mindezek megkoronázásaként a puritán elveket valló és egyszerű életet élő szerzetes fölé rémséges barokk síremléket emeltek.
Savonarola is arra fakadt ki Firenzében, hogy mennyit esznek ezek a Mediciek. Közben meg a nép éhezik.
– Még egy kis töltött fácán, szűz lányok hajával díszítve – hajol készségesen vacsoravendégeihez Lorenzo Medici –, esetleg sült malac gályarabok bal szemével, flambírozva? Báránycomb Savonarola heréivel?
Itt széles szájjal nevet Lorenzo. Majd kedélyesen hozzáteszi, hogy ez csak vicc, sajnos Savonarola heréit még nem tudja felszolgálni. Talán majd legközelebb. És int a zenészeknek, mielőtt a vendégei nagyon elfancsalodnának, hogy le kell mondaniuk ilyesfajta csemegékről. De az élet kegyetlen, és pár évvel később úgy égetik meg ezt az eretneket – aki nem átallotta az életmódjukat ostorozni –, hogy még egy előételnyi sem maradt belőle! Ennyit a puritánokról.
Lehet-e banálisabb az evésnél? Persze azt is kérdezhetnénk: van-e nevetségesebb a szerelemnél? Van-e nagyobb klisé, mint a halál? Talán az, amikor egy költő előre megérzi az elmúlását. Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg. Tarkólövés. – Így végzed hát te is. No me encontraron (Nem találtak meg) – írja Lorca 1929-ben A költő Nem Yorkban című kötetében. És tényleg. Amikor évtizedek múlva a kutatók elmennek ahhoz a tömegsírhoz, ahova a gyanú szerint Lorcát eltemették, nem találják a költőt. Ezen mindenki nagyon meglepődik, ugyanis az irodalomtörténet mérget vett volna rá, hogy ott van. Egy magyarázat lehet csak: a család, még a kivégzést követően, titokban elhozatta a költő holttestét.
Kérdés, milyen esélyekkel indul egy költő az életben. Az ágytól a tömegsírig hosszú az út. Háromszázhatvankétezer metaforányi. Ha az megvan, akkor jön a vég. Csatatér, főbelövés vagy tarkólövés formájában. Ezért kell vigyázni a trópusokkal!
Egyik utazásomkor megemlítettem, hogy Madridban mindig eszünk. Nem mintha én annyira tiltakoztam volna, de az egyik éjszaka a sokadik étkezés után – amelynek méltó megkoronázása a birsalmasajtos sajttál volt –, azt hittem, hogy meg fogok halni, és rögtön eszembe jutott a La grande bouffe (A nagy zabálás) című francia film, amelyben négy középkorú, jómódú francia férfi elhatározza, hogy öngyilkosok lesznek, na de az önmegsemmisítésnek nem az akasztás, főbelövés és egyéb kispolgári formáját fogják választani, hanem inkább változatos és ínyenc ételekkel fogják halálra zabálni magukat. Azon az éjszakán én is úgy éreztem, hogy az ínyenckedésbe fogok belehalni, és bár az én esetemben nem szuicid hajlamok játszottak közre, hanem inkább a mértéktelenség − a vége ugyanaz lesz.
Azon a napon a menü a következő volt (miután úgy déli tizenkettő felé kikecmeregtünk az utcára): a Puerta del Sol közelében szokásos madridi reggeli – jamón serrano és chorrizo egy bárban. Sajnos, azóta ez a hely már bezárt. Akkoriban még az egyik felében felvágottat lehetett venni, a másikban sajtokat és a harmadikban volt a bár, ahol a pultnál üldögélve fogyasztottuk el minden reggel ugyanazt.
A pincér megkérdezte, mit iszom. Tekintve, hogy reggel volt – legalábbis nekünk −, szerényen narancslevet kértem. Hatalmas megrökönyödést okoztam, és a férfi közölte velem: a sonkához és a kolbászhoz barbárság narancslevet inni. Ijedten kértem, hogy akkor ő ajánljon valamit, így egy pohár Ribera de Duerót töltött nekem – sajnos már nem emlékszem, melyik fajtát, de száraz vörösbor volt. Jól be is rúgtam, szóval bekövetkezett az, amit el szerettem volna kerülni.
Innen öntudatosan haladtunk tovább Anával a Plaza Mayor felé, ahol éppen sonkafesztivál zajlott. Nem tudtunk róla. Különböző spanyol tájegységek mutatkoztak be a portékáikkal. Ezenkívül az árusok a sonkavágási tudományukkal is villogtak. A jamón serranót leheletvékonyra illik vágni, és ezt egy jamonero nevű eszköz segítségével lehet megtenni. A jamonero nem más, mint egy olyan szerkezet, ahova a sonka két végét óvatosan beillesztik, mint a húrokat a hegedűbe. Majd az így rögzített sonkát egy hatalmas késsel szeletelni kezdi az ügyes kezű sonkadaraboló. Ezt hegedülésnek hívják. A régi jamonerók természetesen fából készültek, de ma már ezüstösen csillogó acélból.
Ha már ott voltunk, nem lehetett nem megkóstolni valami különlegességet, mert hányszor van alkalma az embernek sonkafesztiválba botlani? Vásároltunk egy jó tányérnyi jamón serranót. Amikor elfogyasztottuk, akkor fedeztük fel, hogy a sarokban hagyományos spanyol süteményeket árulnak. Ott már azt sem tudtam, fiú vagyok-e, avagy lány. Szerencsére volt bennem annyi erkölcsi tartás, hogy nemet mondjak, pedig a Tarta de Santiago igencsak csábítóan nézett ki. A kerek formájú sütemény tetejét megszórják porcukorral, de középen szépen kirajzolódik Jakab apostol stilizált kettős keresztje. Santiago (magyarul Szent Jakab apostol), Spanyolország védőszentje a mórok ellen vívott háborúban számtalan alkalommal tett csodát. A sírhelyét többször is megtalálták a félszigeten, mivel egy középkori legenda szerint arrafele van eltemetve. Ennek a hiedelemnek és kultusznak köszönhetően épült meg Santiago de Compostelában a katedrális – feltételezve, hogy az apostol alatta nyugszik.
Mivel a sok sonkától és a vörösbortól megrészegülve is csak túlszocializált bölcsészlány vagyok, hatalmas kísértést jelentett számomra a sütemény esztétikai és művelődéstörténeti vonzereje, de keményen álltam a sarat, és Ana unszolása ellenére sem ettem Tarta de Santiagót. Ezek után persze nagyon nehéz megmagyarázni, hogy a néhány száz méterrel arrébb található San Miguel piacon végül miért csábultam el. Ez Madrid legrégebbi piaca, ahol már a középkorban is árultak az emberek – igaz, akkor még nem fedett épületben. Itt Ana hosszadalmas gasztronómiai értekezés keretében kifejtette, hogy ennyi sonkára szükségszerű valami édeset enni, mert ha nem, nekünk annyi. Magam sem értem, de végül beadtam a derekamat. Logikus magyarázat nincs rá, talán csak annyit tudok felhozni mentségemre, hogy az az erkölcsi tartás, ami még megvolt bennem a Plaza Mayoron, a San Miguel fedett piac forgatagában felőrlődött, és már csak akaratgyenge turistaként nézegettem az ínycsiklandozó kínálatot. Tehát egy reménytelen guiri lett belőlem (a guiri, a nagy tudású Real Academia Española értelmező szótára szerint: külföldi turista). Tehát szerényen egy epres-málnás kosárkát kértem, de akkor már éreztem, el fogok ájulni. De az ember mindig többet bír, mint amit el tudna képzelni.
[…]
A Guinness Rekordok Könyve szerint a világ legrégebbi vendéglője a Botín2 Madridban. Úgy kerülhetett be a jeles gyűjteménybe, hogy nem elég, hogy 1725-ben alapították, de azóta megszakítások nélkül ugyanazon a helyen működik anélkül, hogy a kinézete jelentősen megváltozott volna. Állítólag Goya is itt volt mosogatófiú tizenkilenc éves korában (1765-ben). Elképzelem a fiatal Goyát, amiért éppen nagyon dühös, mert nem vették fel a Spanyol Királyi Akadémiára, márpedig neki minden vágya, hogy végre festészetet tanuljon, ehelyett ott görnyedezik a dézsa felett és az edényeken áll bosszút. Pusztul is minden a keze alatt: repülnek a kések, törik a tányér, koppannak a kupák. A tulajdonos elátkozza a megátalkodott kölyköt, és a fizetésének levonásával fenyegeti, mire az még felbőszültebben páholja a mosogatni valót – repkednek az edények és hullámokat vet a mosogatólé. Végül csak ki kellett rúgni Goyát, és évekkel később – amikor már a király és a hercegek kedvenc festője, a tulajdonos azzal hencegett: nála érett művésszé a gyerek.
Hemingway könnyes szemmel emlékszik vissza az itt evett cochinillo asadóra, amelyhez lelki megindultságában három üveg Alta Rioja bort ivott meg. A cochinillo asado (sült malac) egy másik jellegzetes étke a madridi éttermeknek, mert errefele nemcsak a főzelékszerű, hanem a sült dolgokat is kedvelik.
Catherine Deneuve-ről van egy kép a Botín vendéglőben. Nem tudom, mikor készült, de több filmet is forgatott Buñuellel. Többek között a Tristanát is, amelynek egyik felét Toledóban, a másikat Madridban vették fel – főszerepekben a híres francia színésznővel és Spanyolország első számú férfiszínészével: Fernando Reyjel. A Tristana Benito Pérez Galdós prózaíró hasonló című regényén alapszik. Adaptációnak túlzás lenne nevezni. Buñuel szabadon használta az irodalmi alapanyagot, és a történetet saját ízléséhez és művészi megrögzöttségeihez igazította. Amúgy ez a harmadik Pérez Galdós-mű, amelyet Buñuel filmre vitt: a Nazarín és a Viridiana is Galdós regényein alapszik. A visszaemlékezésében Buñuel leírja, hogy egyszer meglátogatta az írót, Don Benitót – ahogy mindenki hívta –, aki már nagyon öreg volt, szinte vak, pokrócokba burkolózva üldögélt a brasero3 mellett.
A regény abban a régi Madridban játszódik, ahol még villamos járt. Don Lope egy idősödő Don Juan, aki egész életét annak szentelte, hogy más férfiak lányait, feleségeit csábítgassa. Egyik barátja árváját magához veszi, de mivel hősünk pragmatikus ember, nem sokat habozik, és szeretőjévé teszi a fiatal lányt. A kor erkölcseit tekintve, a kissé szokatlanul hanyag morálnak eme megnyilvánulását így magyarázza a narrátor Don Lope szemszögéből: „Mégoly téves és bomlasztó elveit történelmi érvekkel támasztotta alá, melyekben az elmésség a szentségtöréssel vetekedett. Úgy vélekedett, hogy férfi-nő viszonyban nincs más törvény, csupán az anarchia, már ha az anarchia törvény egyáltalán; hogy a független szerelem elég, ha mindössze a saját belső szabályainak felel meg, semmi egyébnek, és ha a függetlenséget kívülről korlátozzák, akkor a faj silányabb, az emberiség vérbeli bősége pedig szegényebb lesz általa. Egészen bájos módon azt állapította meg, hogy a Tízparancsolatban mindazt, ami a peccata minuta cikkelyeire vonatkozik, Mózes utólag, pusztán politikai megfontolásból illesztette hozzá Isten művéhez;”4 majd azzal folytatja, hogy csak azért nem változtattak ezeken az elavult, okvetetlenkedő módon beillesztett törvényeken, csak azért nem távolították el azokat évszázadok alatt, mivel mindenki túl lusta volt hozzá.
A fiatal lány természetszerűen beleszeret egy fiatalemberbe, mert az sem sokat változott évszázadok alatt, miszerint a fiatal lányok – ki tudja, miért – mindig a fiatalembereket részesítik előnyben az idősödő férfiak helyett. Tehát Tristana beleszeret Horacióba, a festőbe, és boldog. Vagy legalábbis azt hiszi. Don Lope sejt valamit, de sokkal ravaszabb annál, hogy kispolgárian realista féltékenységi jelenetet rendezzen. Megjegyzem, az idő őt igazolja. Tehát a szerelem hatására Tristana rajzolni kezd, és rájön: nem ért semmihez. Márpedig, ha értene, akár önálló is lehetne. Ekkor kitalálja, festő lesz. Közben – részben Don Lope hatására – rájön, sohasem akar feleség lenni, mert a házasság nem neki való. Horacio, bár szerelmes és el van ragadtatva, valahol mélyen ott mocorog benne a kispolgár, és nem tetszik neki a lány emancipációja.
A mű 1892-ben jelent meg. Tristana sorsán keresztül számos kérdést boncolgat a regény, amelyet ma csak nőkérdésnek nevezünk. Mivel Tristana esélyei a tisztességes férjhez menéshez Don Lope csábítása miatt kútba estek, a lány – mint rendes úrilány, aki semmihez sem ért – végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A szövegben csak rabnőként utal rá nemcsak a narrátor, de Don Lope is. Tristana maga is ráeszmél helyzetére, miután a cselédlány felvilágosítja, milyen lehetőségei vannak egy nőnek – férjet találni (ettől hősnőnk elesett), színésznőnek állni (ez a regény második felében számára is felmerül mint lehetőség), és a harmadik az, amit még a cselédlány sem mer hangosan kimondani.
Pérez Galdóst nagyon foglalkoztatták a társadalmi és az emberi problémák. Akadémiai székfoglalóját is ezeknek a kérdéseknek szenteli. A nők helyzete is fontos témája, mert Madrid nem Párizs. Buñuel, amikor a fény városába érkezik a húszas években, döbbenten tapasztalja a párizsiak olyan magatartását, amelyben még életében nem volt része, sem Zaragozában – ahol felnőtt –, sem Madridban. Nem elég, hogy csak les méthèques5-nek hívták őket a franciák, a szórakozóhelyeken a nők csak úgy leültek a férfiak asztalához beszélgetni. Ilyesmi nem fordulhatott elő Madridban, mert magára valamit is adó nő nem jár azokra a helyekre, ahol irodalomról, politikáról vagy bármiről vitatkoznak a férfiak. A másik meglepő dolog, ami Madridban nem fordulhatott volna elő, Párizsban azonban igen: a párok csókolóztak az utcán, és ha ez nem lett volna elég, még együtt is élhettek az egyház áldása nélkül. Ég és föld Francia- és Spanyolország – konstatálja Buñuel. Később tudomást szerez arról, hogy az egyik szórakozóhelyen, ahová busás belépőjegy révén lehet bejutni, orgiákat szerveznek. Buñuel kevés pénzecskéjét rászánja erre a sok meglepetésekkel kecsegtető eseményre, mint Alíz Csodaországban, főleg ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a filmrendező saját bevallása szerint a középkorban született (1900-ban), egy Zaragoza melletti kis faluban, és ez a középkoriasság az első világháborúig tartott Spanyolországban − Buñuel véleménye szerint. Ezt a jelenséget azzal magyarázza, hogy a társadalom mozdulatlanul és elszigetelten élt, amelyben jól elkülönültek egymástól a társadalmi rétegek: a dolgozók alárendelt helyzetben vannak, és mély tisztelettel veszik körbe a (feudális) urakat, akik a földeket birtokolják. Az élet horizontálisan és egyhangúan fejlődik, amely esetleges kihágásai fölött az egyház őrködik éberen. Buñuel végül nem jut be az orgiával kecsegtető helyre, szóval teljesen feleslegesen pazarolta el a pénzét.
Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha a húszas években ekkora meglepetést okozott egy spanyol fiatalembernek a párizsi életmód, akkor a XIX. század vége még inkább kevés lehetőséggel kecsegtette a nőket.
Don Benito halála után derült fény arra, hogy titkos szerelmi kapcsolatot tartott fenn a kor egyik ismert írónőjével, Emilia Pardo Bazánnal. Emilia egy galíciai arisztokrata családban született 1851-ben, tizenhat évesen annak rendje és módja szerint férjhez adták, majd három gyereke született. A grófnő férje azt még elnézte, hogy a felesége francia regényeket olvas a rózsalugasban, de azt már nem, hogy ő maga is tollat ragad és írogatni kezd. Pardo Bazán grófnőt úgy tartja számon az irodalomtörténet, mint aki meghonosította spanyol földön a francia naturalizmust (La cuestión palpitante című esszéjében értekezik erről). Szóval amikor Emilia esszéi, regényei napvilágot látnak, a házassága tönkremegy. Mintha csak Hugonnai Vilma története lenne! Hugonnai szintén arisztokrata családban született 1847-ben Nagytétényben, és őt is férjhez adták egy jóvágású fiatalemberhez. Neki is született három gyereke, csak hogy ő nem francia regényeket olvasott a rózsalugasban, hanem a természettudományok érdekelték. Majd, amikor véletlenül megtudta, hogy Zürichben az orvosi egyetemre a nőket is felveszik, ha a férjük beleegyezik, Vilma rögtön elhatározta, hogy jelentkezni fog. A férj inkább vállalt volna egy foghúzást, mint ezt, de végül megadta az engedélyét, bár nagyvonalúan egy árva petákot sem adott a feleségének a tanulmányok elvégzésére. Vilma ennek ellenére elment Zürichbe, eladta az ékszereit és elvégezte az orvosi egyetemet.
Emilia Pardo Bazán és Hugonnai Vilma számos cikket írt a nők egyenjogúsításának ügyében. Vilma hosszasan küzdött a magyar hatóságokkal, hogy elismerjék a diplomáját, közben gyakorlatilag ápolónőként dolgozott. „Azt mondják, az orvosi állás nagyon nehéz, sok erőt és jó egészséget kíván. Nos, a nehézségek nem nagyobbak, mint a főszezoné; a bálok, színház, koncertek, társasági élet, a lármás zene éppen olyan mértékben megviselők, de nem nyújtanak megnyugvást a léleknek, mint az orvosi praxis.” Emilia grófnő – aki csak regényeivel és írásaival szerzett magának hírnevet vagy hírhedtséget (nézőpont kérdése) – így ír: „A nők csak alapos és mindenre kiterjedő oktatás révén nyerhetik el a szabadságot, csak ez szabadíthatja ki őket abból az infantilis állapotból.”
Kettőjük közt talán csak az a különbség, hogy amíg Magyarországon Hugonnai Vilma el tud válni, majd később újabb házasságot kötni, addig Emilia Pardo Bazán grófnő álmodni sem merhetett ilyesmiről – Spanyolországban nem lehetett válni. Ezt a kérdést először a Második Köztársaság idején, 1932-ben rendezi az alkotmány, amelyet aztán 1939-ben semmisnek nyilvánítanak, és 1981-ig kell várni az úgynevezett Átmeneti Időszakig, amikortól Spanyolországban újra fel lehet törvényesen bontani a házasságot.
Jókai Mór és Gyulai Pál egyszer a nők helyzetének megítéléséről vitatkoztak. Gyulai úgy vélte: a nők gyámolításra szorulnak, nem boldogulnak egyedül és szükségük van a férfiak segítségére. Jókainak teljesen más tapasztalatai voltak a nőkkel kapcsolatban, hiszen édesanyja remekül boldogult a családi gazdaság irányításával, és Laborfalvi Róza sem tette egy gyámoltalan teremtés benyomását, hiszen vasmarokkal igazgatta a háztartást, nevelte a gyerekeket és terrorizálta az írót, azaz határozottan ösztökélte az alkotásra. Jókai Mór sok tekintetben megelőzte a korát, elég csak a A jövő század regénye című műre gondolnunk, ahol számos olyan, majd csak a XX. században megvalósuló technikai jelenségről ír, mint például a golyóálló mellény, mindenféle ágyúgolyók és repülni képes eszközök. Bizonyos helyeken egyenesen látnoknak bizonyul a szerző: „A huszadik század közepén túl nem unhatják többé magukat az emberek. A napnak minden óráját elfoglalja valami esemény, mely a szellemnek új izgalmat ad. Az emberek nem kártyáznak többé. Mulatságból lehetetlen; ha minden negyedórában azzal zavarják fel, hogy »hallottad-e már, mi történt a múlt óra óta?«”
Egyik kedvenc Jókai-novellám az I love you (Egy gyilkos nő vallomásaiból). Már maga a cím zavarba ejtően sokrétű. Először is: az angol nyelv. A XIX. század Magyarországa nem volt éppen anglofon, és ha már idegen nyelvek közül kellett volna választani, akkor talán a legalkalmasabb a francia lett volna, azért, mert a német a szerelemhez túl darabos. A gyilkos nő sem a XIX. századi nőideált testesíti meg, hiszen nem egy otthonülő házi tündér, aki szorgalmasan csipkét horgol, miközben a lábával a bölcsőben szunyókáló gyermekét ringatja. A gyilkos nő igencsak erős felütésére némi mentséget jelentene, ha kiderülne: az illető nő valamiféle nyomorult a csatornából, akit az élet kíméletlensége kényszerít alantas tettekre, esetleg utcalány; de Jókai merészet húz, és a novella elején megtudjuk, a főhős jó házból való úrilány. A XIX. századi olvasó szerintem innentől kezdve már csak a paplan alatt merte továbbolvasni a történetet. Tehát a hősnőnk korán árvaságra jut – lásd Don Benito Tristana című regényét. Úgy tűnik, nincs nagyobb csapás egy fiatal teremtés számára, mint elveszíteni a szülőket, főleg úgy, hogy a családdal együtt a vagyon is eltűnik. Ebben a történetben is akad egy nagylelkű gyám, a történet elején kevésbé tűnik nőcsábásznak, mint Don Lope – bár a mi hősnőnk az elbeszélés kezdetekor még csak hétéves. Jókainál ez valami távoli nagybácsi, aki beadja unokahúgát egy megfelelő nevelőintézetbe. A XIX. század felfogása szerint ez a elvárható viselkedés, hiszen férfi mégsem nevelhet egyedül gyermeket, másrészről egy úrilánynak megfelelő oktatást kell nyújtani (zongora, némi francia stb.). Az egyetlen furcsaság, hogy ez a titokzatos nagybácsi sosem jön meglátogatni a gyámleányát. Az első fordulat akkor következik be, amikor a lány tizennégy éves lesz, és tudomására hozzák, hogy a nagybátyja a saját házánál kívánja folytatni a nevelését. A spanyol regényben Don Lope állandó pénzhiánnyal küzd, a regény végén is csak gazdag rokonai támogatása menti meg, akik csak azzal a feltétellel segítik ki szorult helyzetéből – Don Lope szinte minden pénzét Tristana betegségére költötte –, ha rendezi viszonyát a lánnyal, azaz: végre elveszi feleségül. És mivel Párizs megér egy misét, Madrid megér egy Francót – Don Lope is fejet hajt az őskonzervatív rokonok óhaja előtt, és minden meggyőződése ellenére megnősül.
A Jókai-novella nagybácsija nemcsak dúsgazdag, de még fiatal is: „A várt nyájas öregúr helyett félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arc, szenvedélytelen kék szemek, szőke szakálla állán simára leborotválva; viselete úrias és elegáns.” Nem fogom passzusonként végigelemezni a szöveget, de a végkifejlet az: szépen kialakul egy zaklatási történet, amelyet Jókai olyan finom hangolásokkal mesél el, hogy szinte alig lehet érzékelni, hogy miről is van szó, miközben a történet egyre vadabb fordulatokat vesz. Csak azt érezzük, hogy minden egyes mondattal nyomasztóbb lesz a hangulat, fojtogatni kezdenek a szavak és nő a zavar. Közben a főhősnő megteszi azt, amire Tristana nem képes: saját lábára áll. Boltot nyit, ami jól is megy. De azzal, hogy eltartja saját magát, automatikusan kiiratkozik az úrinők sorából, és ezek után nem tekint rá a társadalom másként, mint bármelyik szobalányra vagy varrónőre.
Érdekes, hogy Tristana nem jut el a gyilkosságig, mint a Jókai-novella szereplője, de Buñuel a saját filmverziójában már megöleti Don Lopét, tehát nála gyilkolni fog a nő. A rendező nemcsak ezt változtatta meg a történetben, hanem Madrid helyett Toledóba helyezte át az eseményeket, és nem a XIX. század végén járunk, hanem a húszas években.
Jegyzetek
1 Ez a történet Cervantest is megihlette és feldolgozta a Don Quijotéban.
2 Calle de Cuchilleros, 17.
3 Brasero régi spanyol melegítő eszköz.
4 Pávai Patak Márta fordítása.
5 Los metecos spanyolul, azaz idegenek.
