.svg)
Bogdan Vladuță munkája
(Részlet a Voltam című emlékirat negyedik kötetéből)
Katalin napján érkeztem a dél-svédországi Lundba. A késő ősz szomorúsága helyett, az évi plusz két fokos átlaghoz igazodva, a langyos biztonság tiszta levegője vett körül. Fellélegezhettem. Búcsút mondhattam otthoni gondjaimnak. Naponta újult kedvvel ismerkedtem azzal a világgal, amelybe akarattal belecsöppentem. A nyugdíjazásom óta eltelt esztendők alatt szabadságérzetem kiteljesült. Csak magamnak tartoztam elszámolással. Napi időbeosztásom nekem azelőtt sem okozott különösebb gondot, hiszen Apáczai figyelmeztetése, miszerint „iparkodnunk kell az időt hasznosan eltölteni”, a miatyánkot gondolkodás nélkül mormoló hívők imájánál jobban belém rögződött. Megszoktam, hogy lelkiismeretemet senkire sem bízhatom, magamnak kell elszámolnom életem minden percének értelmével. A felelősséggel vállalt élet nyugodtságát örököltem szüleimtől, és a magam fecskefészek-építő igyekezetével építgettem meggyőződésem: magam vagyok életem, sorsom, világom, boldogságom legfőbb alakítója. Minden hibámért, minden melléfogásomért szenvedés a jutalmam. Magam büntetem magam, mert senki sem ismerhet engem jobban, mint saját magam. A jó és a rossz keveréke vagyok, mint minden ember. Két örökké vitatkozó és viaskodó részem, két negyedrészem csupán. Mert társ vagy feleség nélkül félemberek vagyunk, csak negyedrészben jók, jóra törekvők, valóban emberségesek. Úgy éreztem, ez a felismerés az a fix pont, amelyről, ha kell, kimozdítható az örökös javulás ösvényein az én világom is. Ez a bizonyosság lehetett az alapja nyugodtságomnak, amikor hatszáz éves kolozsvári gyökereimtől távolodva, unokám nevelésére Svédországba indultam. Búval bélelt hetykeségemmel az egyszerű ember kényszeredett örömét utánoztam, amikor munkában fáradt napja után markába köpve, az újjászületést ígérő jó alvásra készülődik. Nekifeszülésem a „Lássuk, mire megyünk egymással, mi ketten?!” kurjantással kezdődött. Két nekikeseredett negyedem, talpig felemás érzésekkel vívódva, a szigorú magányosság hétköznapi öltözetében állt a sokadik próba előtt. Tudtam, hogy kiszolgáltatva a kíváncsi idegeneknek, és azoknak is, akik torzult hallomásokból, kiszínezett pletykákból alkotott előítéleteikkel fogadják a jövevényeket, az eddigieknél kiszámíthatatlanul más küzdelmek várnak reám. Megvallom, a kezdeti időszakban úgy tettem, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat az, hogy miként fogadnak ebben az országban. Az itt megtelepedett magyaroktól sem vártam sok jót, talán csak annyit, hogy valamennyire elismernek, megbecsülnek írástudásomért.
Benjamin unokám, akit fiamra emlékezve Zsoltnak is kereszteltek svéd apja családjának protestáns szokásai szerint, másfél esztendős volt akkor, amikor családegyesítés címén lányomhoz költöztem. Bőröndnyi, éppen csak a legszükségesebb holmival érkeztem. Donát-negyedi, évek szorgos munkájával berendezett lakásom, tekintélyes könyvtáram, felszerelt garázsom és családi sírhelyem maradt Kolozsváron. Vagyontalannak mondhattam volna magam, ha nem számítom rengeteg ismerősöm, számos barátom és számolatlan ellenségem, akiket büszkeségem nem engedte számon tartani, mert a velem szembeni ellenérzésüket nyíltan alig, inkább csak a hátam mögött vállalták. Valamiféle dac munkált bennem öt álló esztendőn át a rendszerváltáskor nyílt sisakkal meghirdetett lelkiismeretvizsgálatra való felhívásom kifordított fogadtatása miatt. A sunyik nem képesek magukba nézni, hiányzik belőlük a gyónás bátorsága. Az előrelátott változásra csak annyiban készültek fel, hogy az esetleges felelősségre vonáskor sápadtan feletteseikre mutogassanak, egészen a legfőbb vezetőig, akit feleségestől golyózáporba állítva magukat felmenthetőnek gondolták és minden elkövettek, hogy embertelenségük bűne alól felmentsék maguk. Igyekeztek elhitetni a világgal: mindenkinek egyforma adag vaj van a fején, ne bolygassuk, majdcsak elolvad magától… Nem tudtam, hogy az ilyenek lelkiismeretlenül, elveiket, ha voltak ideig-órákig, akár a köpenyegüket váltogatták, ugrásra készen arra vártak, miként simulhatnak az új hatalom szolgálatába és léphetnek a változás hőseinek uszályában a maguk alkotta dicsfénybe. A mindenáron karrierre vágyók klikkekbe húzódva a kivárás mellett döntöttek, de ha valamelyik közelállójukat túlbuzgó fullajtárkodással, emberéletet veszélyeztető árulkodással, ügybuzgó feljelentésekkel és a folyamatos besúgás bűnével vádolták, bolhacsípésre beidegződött indulattal, hazug rágalmakkal odacsapva, elhallgattatták az igazságot kutató kellemetlenkedőket. A rendszerváltozás utáni hetekben és hónapokban megjelent lapszámokban számos írás bizonyítja a kisemberek elszámolást óhajtó igyekezetét és elhallgattatásuk mikéntjét is. Napvilágra kerültek ismert nagyjaink, íróink, közembereink versben, prózában, díszemelvényekről elhangzott szavakban elkövetett hozsannái és hűségnyilatkozatai is. Hallgattak ők is, példamutatásuk elmaradt, lelkiismeretvizsgálatuk magánügyükké silányult.
A bukaresti magyar napilap akkori ötösfogatú vezetői lelkiismeret-vizsgálattól való félelmükben – kettőjüket próbált jó barátomnak tudtam – a szocialista érában megszokott elhallgattatás módszereit is bevetve, rágalmazásommal válaszoltak, vagy megengedően viszonyultak a beszervezett rágalmazók nyilvánvaló ferdítéseihez és hazugságaihoz. Három évtizedes szakmai tapasztalataim birtokában, teherbírásomnak meg sem kottyant volna ez az árulás. De amikor kolozsvári barátaim, egykori kollegáim, jó ismerőseim szótlanul hagyták becsmérlésem, elkeseredtem. Nem vártam, hogy írásban foglalt véleményükkel álljanak mellém, de jól esett volna, ha megbeszélik velem lelkiismeret-vizsgálatról szóló javaslatomat. Kerültek, mint a rühös kutyát. És én sem igyekeztem velük találkozni. Az ezután következő öt esztendő alatt lefoglalt az Erdélyi Kiskönyvtár könyvsorozat és az Erdélyi Szépmíves Céh lábra állításának aprómunkája, és mindenekfelett feleségem egy nyáron át tartó budapesti haláltusája. Végül elbúcsúztam mindenkitől, akitől el kellett búcsúznom, és azzal a gondolattal ültem repülőre, hogy új életet kezdek a kilencvenes évek elején tett utazásaim alkalmával békés, nyugodt vidéknek tapasztalt Skandináviában.
Este bálba vitt a lányom. A helyi magyar egyesület hagyományos Katalin-bálját a kisváros népfőiskolájának egyik, a város központjához közeli termében tartották. Újságírói feladatomként beidegződött szokásom szerint, néhány pillantással felmértem a „terepet”. Lehettek vagy kétszázan a tornaterem hosszúságú helyiségben. A félszuterén terem ablakai alatti fal hosszában sorakozó asztalok mellett idősebbek ültek és poharazgattak családias hangulatban. Bernádékkal, lányom kolozsvári ismerőseivel kezdtem az ismerkedést. Sorban, megnyerő mosollyal, érdeklődő tekintettel fogadtak mások is. Annyit tudtak rólam, hogy Zsuzsa apja vagyok, akit családegyesítés címén befogadott Svédország. A tánctér szélén álló egyik asztalnál telepedtünk le, lányomat mindjárt felkérte valaki táncolni. Másvalaki borral kínált. Legeltettem a szemem, próbáltam kitalálni, milyen társaságba jutottam. Lemezjátszóról vagy magnetofonról szólt az erdélyihez hasonló kisvárosi táncmuzsika, amitől a báli hangulat sehogy sem akart kialakulni. Meglepett, ahogyan lányom, amolyan foghegyről, kurtán visszautasított egy ismeretlen fiatalembert, mert elment a kedve a tánctól. Nyegleséggel határos határozottsága tetszett is meg nem is. Tőlünk távol töltött évei önállóságra szoktatták, meg kellett küzdenie a bevándorlók sorsában általánosnak mondható megaláztatással. Egyetemi hallgatóként érkezett, de nem fogadták el érettségi bizonyítványát sem. Azt hiszem, három év megfeszített tanulással sikerült visszakerülnie arra a szintre, amit otthon elért, főiskolai tanulmányait folytatva szerzett az akkoriban még csak az Egyesült Államokban és Svédországban ismert foghigiénikus képesítést. Örvendtem a maga erejéből szerzett valakiséghez szükséges önbizalmának, felnőtté válását csodáltam, de féltettem is az elbizakodottságtól. Férje, tipikusan svéd, szőke és hosszúkás ember, a lányom biztatására végzet képzőművészeti főiskolát, majd a malmői egyetemen tanult grafikát és szobrászatot. Svédországba érkezésem után még sokáig újságkihordóként dolgozott. Gyenge fizikai ellenálló képessége miatt a hajnali munkát, különösen télen, nagy megerőltetéssel végezte. Házasságukban a lányom akarata volt a mérvadó. Jó lett volna, ha vejem velünk tart a bálba, de nem tehette éjszakai munkája miatt. Vejem egy apró, tengerparti halászfaluból származott. Tizenhét éves kora óta önálló életre kényszerült. Számunkra nehezen érthető módon, a szüleivel való kapcsolata havonként csupán egy-egy kávézásnyi időre kapott meghívásra korlátozódott. A sölvesborgi bevándorlási hivatal tisztviselőjeként ismerkedett meg lányommal. Jártam ennek a kicsi helységnek a városházán, amelynek folyosóját vejem még műkedvelőként, nagy felületekre szabott, élénk színű falfestményeivel díszíthette. Első svédországi látogatásunk idején, még 1991-ben történt, hogy valamiért összeszólalkoztak lányommal. Levélben kért bocsánatot tőlünk és bevallotta, nem volt alkalma megismerni a családi élet melegét, innen időnként furcsa viselkedése. Azóta számos alkalommal tapasztalnom kellett az északi emberek kimértségét, a balkániakhoz mérten egyféle ridegségét. A kisvárosi civilizáltságot mutató településeken, amelyeket semmiképpen sem nevezhetek falvaknak, köszönnek egymásnak az emberek, köszönnek az idegeneknek is, de távol áll tőlük a nálunk szokásos, rögtön szíves, befogadó, mindenben segítő vendéglátás gyakorlata. Ösztönszerűen arra figyeltem, mi az, amit a svédektől tanulhatunk, és mely sajátosságainkról nem szabad lemondanunk, akaratlan beolvadásunk folyamatában. Hagyományaink megőrzésében gondoltam magamat hasznossá tenni a szórványokban élő magyarok között, a szövetségbe tömörült különféle magyar egyesületekben. Hagyományaink éltetése rajtunk múlik. Ezt tapasztaltam azon a nehezen induló lundi Katalin-bálon is.
Éjfél felé érkezett Erzsébet. Mondták, hogy kutatóvegyész, munkája egy ideje Hollandiához köti, ezért le kellett mondania a lundi magyar egyesület vezetéséről. Erzsébet mikrofont ragadott, néhány vidám mondattal teremtett báli hangulatot. Nemsokára megbolydult a terem, később a táncos „vonatozásba” engem is bevittek. Táncoltam. Nem éppen viháncoló örömmel, hiszen egy esztendős töprengésem után, némi kételkedés munkált még bennem svédországi megtelepedésem döntésének helyessége felöl. De éltetett a remény, hogy akár otthon, itt is szolgálhatom valamiképpen azt a kisközösséget, amelyhez jó lesz tartoznom.
Rövid idő alatt egyházi nyilvántartásba kerültem. 1526-tól 2000-ig az evangélikus egyház Svédországban államegyház volt. 1995-ben még az egyház tevékenységi körébe tartozott a lakosság nyilvántartása. Az ezredfordulóig az evangélikus családban születettek hivatalból az evangélikus egyházba tartoztak. A svédek most is a keresztény értékek szerint élnek, de a lakosság ötven-nyolcvan százaléka nem gyakorolja vallását, istentiszteletre csupán két százalékuk jár, az iskolai vallásoktatáson nem egy, hanem a nagy világvallások mindenikéről – az iszlámról is – tanulnak. Újabb adatok szerint az itt 230 helységben élő kb. hetvenezer magyarból mindössze 5400 személyt tartanak nyilván a magyar egyházi közösségek, a 12-15 alakult gyülekezetben istentiszteletekre összesen alig fél ezren, havonta egyszer járnak, saját templomuk nincsen.
A bevándorlók szociális ügyeit minden városban külön iroda intézi. Meglepetésemre hivatalból rendelt tolmácsom az a nő volt, akinek a hangját a Kossuth Rádióban elhangzott tudósításaiból már ismertem. Amikor bemutatkozott, szóltam, hogy ismerősömként üdvözlöm. A kérdőív, amit ki kellett töltenünk, terjedelmes volt, de nem okozott gondot. A gondozómként kijelölt tisztviselőnő ráérős beszélgetésünkből leszűrt adatokkal sűrűn teleírta. Ilyen körültekintő aprólékosságot tapasztaltam akkor is, amikor a bevándorlók igényeit felmérő kérdőív került a kezembe. Akaratlanul is eszembe jutott mindaz, amit a szocialista és a kommunista társadalom álomszerű meghatározásaként tanultunk a középiskolában. „Mindenkinek munkája és majd valamikor szükséglete szerint.” A bevándorlók szükségleteinek egyénre szabott hosszú listáján például havonta három szappant írtak elő a fémiparban dolgozóknak. És az értelmiségiek járandóságai között, magától értetődően, szerepelt egy-egy színház- és operajegy is. Önkéntelenül felsóhajtottam. Ha ezt láthatták volna az én kommunista vallású szüleim! Milyen nagyot néztek volna a jóléti állam csodás furcsaságain, hiszen ehhez a mesés életszínvonalhoz nem kibékíthetetlen osztályharcban és az embertelen proletárdiktatúrán át vezetett itt az út, hanem egy olyan leegyszerűsített királyságban, ahol minden polgár tegező viszonyban lehet magával a királlyal is.
Öt esztendővel azelőtt, lányom látogatására érkeztünk Svédországba, és másfél hónapot töltöttünk Sölvesborgban, ebben a dél-svédországi, patyolat tiszta és barátságos kisvárosban. Ugyanennyi csodálkozni jó időt töltöttünk barátaink vendégeként, a szigetekből is egységes várossá kovácsolt, patinás, mindenben élhető kert-fővárosban, Stockholmban. Akkor inkább csak az utak kifogástalansága, a rend és a tisztaság, a békességes emberi kapcsolatok, a mindent bearanyozó nyugodtság, a kiegyenlített gazdagság volt szembetűnő. Nem láttam koldust (ma már ellepték az országot a koldulást mesterségként űző, nemcsak cigány, hanem mondvacsinált dák őseikre büszke román atyafiak), nem találkoztam a nálunk már a ruházatáról felismerhető szegény emberekkel. Vallom ma is, hogy akkor nem a felületes, a hirtelen lelkesedés íratott velem riportot Svédország dicsérete címmel. Megjelent az Erdélyi Naplóban, majd a Magyar dolgok című kötetemben, és svédül is a dél-svédországi napilapban. Ma már árnyaltabb képet festhetek az itteni évszázados jólétről, a rendezettségben és kiszámítható biztonságban kissé elpuhult svédekről. És arról a mindenütt észrevehető igyekezetről, hogy az újra és újra megújított versenyszellemben lendületesebbé kívánják tenni minden részében a svéd társadalmat.
A társadalombiztosító hivatalban otthoni nyugdíjamról beszélgettünk tolmácsom segítségével. A szigorúan is anyáskodó tisztviselőnő gyors fejszámolás után intett, hogy szóra sem érdemes. Koronában átszámolva, a legszerényebb svéd nyugdíj tizedére sem értékelték közel félévszázados otthoni munkám után kapott juttatásom. Időnként, valamilyen belső szabályzatnak megfelelően rendszeresen találkoznom kellett mindenben készséges gyámolító felügyelőmmel. Olykor a lányom tolmácsolt és a svéd nyelvtanfolyamon apránként szerzett tudásomat próbálgatva fokozatosan egyre többet értettem a bevándorlóként reám háruló jogaimból és kötelességeimből. Legfőbb tennivalóm a nyelvtanfolyamon való részvétel volt. Naponta huszonhat koronát kaptam azért, hogy tizenvalahány társammal együtt svédül tanultam. U-alakban elhelyezett keskeny asztalok mellett ültünk. Nagydarab afrikai fekete fiú ült mellettem, aki mindenre sűrűn igenelve és vigyorogva okézott. Jobb oldalamon középkorú iráni ember. Bölcsen hallgatott. Mellette egy nehéz felfogású bunyevác tanító. Velem szemben két rendkívül okos orosz lány, gondosan kozmetikált szőkeségek, és egy fiús kinézetű budapesti fiatalasszony, aki munkavállaló férje révén került Svédországba. Egy magas és izmos szerb fiú ült az asztal végén. Nem fért a bőrébe. Sajátos angolságával mindegyre belekotyogott tanárnőnk magyarázatába, neveletlen kisiskolásokhoz hasonlóan nyüzsgött, időnként magyarázat nélkül kiment és visszatért az osztályterembe. A tanárnő türelme kifogyhatatlan volt. De a fiatalember napról-napra egyre izgágább lett. Az egyik orosz szőkeség nem bírta minősíthetetlen viselkedését, oroszul figyelmeztette. Szópárbajukat nehezen szenvedtük. Mindnyájan a lány védelmére keltünk. Bábeli hangzavar keletkezett. Első világháborús dallal terceltem magamban a csetepatéhoz: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” Végül közmegelégedésünkre a tanárnő kiutasította az izgága fiatalembert a teremből. A beiskolázást végző hivatallal is meggyűlhetett a baja. Hallottunk, hogy néhány nap múlva visszatért szülőföldjére. Sajnálnivaló volt. Valószínűleg a polgárháborújukban elhatalmasodott, sokakat megfertőzött gyűlöletbetegsége tette összeférhetetlen természetűvé.
Mi, magyarok, már a sorban kötelező hangos olvasás-gyakorlatokkor bizonyítottuk előnyünket a többiekkel szemben, mert nekünk nem okozott nehézséget az a, az ö és az ü kiejtése. Három hónap elteltével sikeresen vizsgáztunk és az orosz lányokkal együtt átkerültünk a haladók csoportjába. Apró kínai nő mellett ülhettem. Bőre, mint a kínai porcelán, huszonvalahány évesnek gondoltam, mint kiderült: közel járt az ötvenhez. Kedves volt, unalmas óráinkon a kínai nyelvről kíváncsiskodtam.
Egy idősebb svéd úriember kitartottja volt, angolul kiválóan beszélt. Találkoztam vele véletlenül a városi buszon is, éppen csak bólintott. Kedvességét irántam csak az osztályteremben gyakorolta. A fekete fiú is átkerült a haladók csoportjába, hiszen angolul folyékonyan beszélt, a svéd nyelv szerkezete és angolból gyarapított szókészlete ezt nagyban megkönnyítette. Középkorú, svéd-szőke tanárnőnk kedvelte, mert a beiktatott ismerkedési foglalkozásokon, amit a kávézásra és kellemes együttlétre alkalmas iskolai társalgóban tartottunk, az iskolai felszerelések között talált afrikai páros dobját ritmikusan püfölve felvillanyozta a többnyire szeppent és magába forduló egyedekből alakult, különféle nemzetiségű nyelvtanfolyamosokat. A dobos biztatására nekem is sikerült valamennyire élvezetes rongyrázó ritmust kicsalogatni, a fehér-fekete színű, bója formájú dobokból. Ezt nem várták tőlem, a csoport legidősebb tagjától. Szívesen megmártóztam rokonszenvükben, de amikor csoportvezetőnek választottak, átadtam ezt a tanári karral való kapcsolattartással járó feladatot a huszonéves Verának, aki nálam könnyebben rakosgatta pesti magyar szavai mellé naponta gyarapodó svéd szavainkat. Fergeteges ütemben haladtunk a nyelvtanulásban. Naponta – fejcsóválva számoltam – 150-170 új svéd szót jegyeztem szószedetembe. Csoportunk minden tagja habzsolta a svéd nyelvet. Nem titkolt céljuk a sikeres másodfokú nyelvvizsga, amely munkavállalásuk elengedhetetlen feltétele volt. Nyugdíjasként nekem erre nem volt gondom. Ezért félbehagyhattam a mindennapos intenzív tanfolyamot, hogy unokámra felügyelve tegyem magam hasznossá. Az intenzív tanfolyamról átraktak a heti kétszer két órás tanfolyamra, ahol egy idősebb tanárnő ráérős ütemben foglalkozott velünk. Dolgozatokat íratott velünk, amit rendre felolvastunk és megvitattunk. Tetszett neki, hogy kevés szóval is sikerült kisebb karcolatokat alkotnom és felolvasnom, amelyeket a svéd iskolai oktatásban unalomig, de többnyire oktalanul hangoztatott „Jätte bra!” (Nagyon jó!) agyondicsérő kifejezéssel honoráltak.
De akkoriban ennél nagyobb büszkeséggel töltött el, hogy unokámat szólásra bírtam. Egy egész héten át az ablakba állítva, az előttünk menetrendszerű pontossággal elhaladó autóbuszra mutatva serkentettem:
– Mondjad szépen: busz! Látod, az ott a busz! Mondjad: busz!
Nem autóbuszt mondtam. Azért csak „busz”-t, mert azt gondoltam, könnyebben elbánik ezzel az egy szótaggal. Egész héten makacsul hallgatott, miközben folyt belőlem a szó. Mintha csak magamnak beszéltem volna. Anyám mesélte, hogy későn érő gyermekként, négy éves koromban szólaltam meg először. Nem anyanyelvemen, hanem románul, mert egy román öregasszony vigyázott reám. Nagyapaként hittem, unokám reám hasonlít.
– Értelmesen hallgat – meséltem a lányomnak. – Majd, ha összegyűjti a tőlünk hallottakat, megszólal és ömlik belőle a szó!
A buszokra várva, egyszer elrobogott ablakunk alatt egy teherautó. Hangsúlytalanul nyugtáztam:
– Látod, ez egy teherautó. Mögötte jön, látod? Ott jön a busz! Mondjad szépen: busz!
Hiába ismételtem számolatlanul: busz, busz, busz…
Benjámin összeszorított szájjal, sajnálkozva nézett reám. Nyilván gyengeelméjűnek nézett. Örömmel konstatáltam, hogy makacsságomat is egy az egyben örökölte.
Eltelt néhány nap. Továbbra is teletömtem a fejét a busz szóval. Aztán valahonnan hirtelen felbukkant az úton egy teherautó. Nem érdekelt.
De Benjámin vidáman rikkantotta: – Teherautóóóó!
Ez volt az első szava. Nagyapai büszkeségem máig emlékezetes forrása, amit mindig kedvvel mesélek, és szívesen színesítek, annak ellenére, hogy tanítóskodásom csődjét mutatja. Nem tudom, miként került önkéntelenül a számra a jó édesanyját sem kímélő csodálkozásom. Így dicsértem merszét, hogy az egy szótagos busz helyett az összetett szóval nyílt meg beszélőkéje. Két évtizede hasznosítom unokáim heti magyar óráin az akkor gyűjtött tapasztalatot: a tanítónak nem szabad lebecsülnie tanítványa képességeit. Ma is a legnehezebb feladatok megoldására biztatom őket.
Városunk határán táblák hirdetik: „Lund – a nagy kisváros”. Valóságos parkváros. Neve találóan: Liget. Az öt perc alatt bejárható, ezredév előtti időkben alapított patinás belváros központjában a 12. évszázadban épített dóm csodálni való. A körülötte épült, Kis- és Nagy Szürkebarátok és a Kis- és Nagy Halászok, a Kolostor és néhány szentről elnevezett utcák helyén állott. Az erdélyi ember nagy tisztelettel gondol a város elöljáróira, akik ezer esztendeje nem változtatták a politikusok kénye-kedve szerint a város utcáinak nevét, hanem magától értetődőn ezer éve őrzik a hagyományosakat. A mai Lund lakónegyedei csupa zöldövezetbe ágyazott, sokfelé gränd-nek (köz) nevezett utcácskáikkal, a kellemes sétaterek és bokorsorok között futó kerékpárútjaikkal üdülőtelepi hangulatot sugároznak. Feltűnő a játszóterek sokasága. Messzire világító színes felszereltségük irigylésre méltó gyermekkorom szürke óvárosi és sivár külvárosi utcáihoz és az elhanyagolt Nádaspatak-parti világához képest. Nehéz feladatra vállalkoztam, amikor szülővárosom hat évtizeden át reám gyakorolt erős mágnesként működő levegőjéből a hivalkodásmentes jólét megnyugvást ígérő csöndes világába léptem.
