Emberek és állatok (és növények)

Mindig kiemelt érdeklődéssel figyelem az irodalomba kívülről és viszonylag későn érkezők életútját. Persze, az irodalomba legelőször mindenki kívülről érkezik, de vannak olyan szerzők, akik először elsajátítják egy szakma gondolkodásmódját, szövegformálási sajátosságait, és csak azután kezdenek verset, prózát írni, bizony sokáig viaskodva a tanult szakma ballasztjaival. Selyem Zsuzsa, aki kortárs magyar irodalmat oktat a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán, alapjáraton talán leginkább irodalmárnak nevezhető (most nem térek ki arra, hogy matematikus is – szerintem már ő is unja, hogy ezt folyton-folyvást felemlegetik neki). Tehát szakmája szerint irodalmi művek értelmezésével, azok filozófiai, eszmei, esztétikai problémáival foglalkozik. Mondjuk ki világosan: ő egy interpre(d)(t)átor, akinek szakmai feladata kiragadni a jelentést az irodalmi műből, ami ennek a behatolásnak megpróbál ellenállni, megpróbál „ellenszegülni az elméletnek” – hogy egy ismert irodalomelméleti toposzt használjak.
Ezen tevékenysége mellett Selyem Zsuzsa már viszonylag korán elkezdett prózát írni. Először egy regényt, amit novellák követtek, majd megint regény következett, hogy most megint egy novelláskötettel álljon elő. Egy sima, és egy fordított – hogy a kötésminták nyelvén szólaljak meg, tudván azt, hogy az irodalomban mind a kötés, mind a minta rettenetesen fontos. Ennyiben Selyem Zsuzsa számára is, akinek szövegeiben innen kiindulva azt is érdekes figyelni, hogy mekkora rajtuk az irodalom-, illetve társadalomelméleti ballaszt, mennyire tekinthetők a szövegek valamelyik dekonstrukciós vagy az érzékelés fenomenológiájából levezetett tézis, netán valamilyen divatos politikai állásfoglalás illusztrációinak – ami gyakran elő szokott fordulni a teória mértéktelen fogyasztói között.
Minden félelmem ellenére azt kell mondjam, szépirodalmi munkásságában Selyem Zsuzsa az interpretációból leginkább az „inter” előtaghoz tartja magát. A közöttiséghez, a közön álláshoz, ahonnan egyszerre több minden megmutatkozik, ahonnan egybeláthatóak a dolgok, még akkor is, ha nem biztos, hogy összetartoznak. Legalábbis nyitva hagyja Selyem Zsuzsa ezt a kérdést, teret ad a különneműségek létezésének, ahogyan az irányok jelzésekor sem az egyértelműségek foglalkoztatják, sokkal inkább a kifordított perspektívák: „szembe szét” – hogy megidézzem egy régebbi könyvcímét. Mozgékony elme, mondhatni, ami kell is a gyakori téma-, nyelvi regiszter-, megközelítés-váltáshoz, ami a szövegeit jellemzi.
Mennyire szabadok ezek az újabb szövegek is! – kiállt fel a lenyűgözött olvasó bennem. Milyen sokféle nézőpontot, narrációs technikát, emberi (állati) szituációt mozgósítanak. És kulturális (salak)anyagot is. Az „inter” ugyanis gyakran intertextusokat is jelent, filozófusok, szépírók megfogalmazásainak, könyvek szereplőinek, sorainak, sőt aktuálpolitikai utalásoknak a beépülését a szövegekbe, hogy azért legyen minek örvendeznie a vájt fülű, tájékozott olvasónak.
És trendiek is a szövegek, tehetem hozzá egyből, amennyiben valóban a mával, a mai világgal foglalkoznak. A jelenben vagyunk ezekkel a szövegekkel. Ritkán érezhetjük ezt, még a kortárs prózai művek olvasása közben is, amelyeket gyakran a történelembe való kényszeres és nyomasztó belefoglaltságunk foglalkoztat. „…én annak örülök, hogy most születtem” – áll az Ovidiustól kölcsönzött idézet a könyv elején (épp egy régi auktortól!, ha érzékelhető az irónia). Amiben nem csak a „most” szócska jelzésértékű, hanem az „öröm” kifejezés is. Örömszövegek Selyem Zsuzsa írásai, a megformálás, a közel kerülés örömét hordozzák magukon, még akkor is, ha leggyakrabban nem vidám témákról szólnak. De miért is kellene szólniuk, a jelen már régóta nem egy diadalmenet, vagy a boldog jövő fele vezető út közbelső állomása, közel a világvége, „már csak két perc”, ahogy egyik szövegcím is jelzi, „az első, amit együtt töltöttünk”, fordítja is ki a perspektívát a kötetcím, nehogy túlságosan elhiggyük, túlságosan belefeledkezzünk abba, ami van.
Így lépünk ki és be a különböző szövegekbe, így válunk részeseivé a legtöbbször hol fanyar iróniával, laza stílusparódiával, hol költői erővel megjelenített mikrovilágoknak. Mert az azért felmerült bennem kérdésként, hogy mennyiben nevezhetők novelláknak a kötet írásai. Ahhoz képest legtöbbször túlságosan vázlatosak, kidolgozatlanok, sokszor egy apró ötlet, egy nézőpontváltás lehetősége képezi az apropójukat. Szóval, véleményem szerint, inkább irodalmi szkeccseknek, vázlatoknak, pacáknak, fröcsköléseknek nevezhetők (lásd. az olasz schizzo szó különböző jelentéseit), mint novelláknak.
A szétfröccsenés azonban valóban szinte mindent lefed abból, ami velünk megtörténhet. Stílszerűen egy határátlépéssel indít a szöveg, egy kudarcos határátlépési kísérlettel, ami valahol a román-magyar határon történik. Érdemes lenne alaposan kielemezni csak az első oldalt, amiben van populáris filmes utalás, Kemény István-verssor, műdalsor, mindez a kommunista diktatúra díszletei közé helyezve. Innen muszáj kihagyásossá tenni a felsorolást. Megkapjuk például Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című elhíresült versének a prózai átiratát, mindezt a hajléktalan nő szempontjából. Vagy Mu, a menekülő csillag útját követjük az Ezeregyéjszaka mesélőjét, Sahrazádot hallgatva, de mindezt a jelenkori Irán háborús környezetébe helyezve. Majd jönnek a „három árva szurikáta” történetei, a posztmodern felületesség rémhistóriái: a vitorláson megerőszakolt lány hideglelősen adagolt sztorija, a valóságshow, a partikultúra emberi-embertelen világai. Aztán az állatok (meg egy kicsit a növények): szamár, kutya, nyúl, elefánt, aloe vera stb. Nem antropomorfizálnak, nem moralizálnak ezek a szövegek, ahogy nem próbálnak túlságosan „állatosok” se lenni, nem próbálják elhitetni, hogy létezik tiszta „állati” perspektíva. Történések vannak, amelyek az állatok felől is megmutathatók, történések, amelyek ma már sajnos legtöbbször az állatok, növények legyőzetésével végződnek. És még nincs vége, mert a kötet legkomplexebb szövegében, egy síelés formájában, az emberi boldogság lehetőségére is ráláthatunk. Mindegy, hogy öt perc, egy hónap, egy év van hátra az életből, ami számít, a siklás, a le és a fel út váltakozása, az ebben rejlő öröm, amikor az ember csak egy sötét pont egy fehér sávon, amit ha lát az Isten, „megadóan legyint, és örömében bepisil”. Majd véget ér a kötet, de hol is érhetne véget máshol, mint egy fesztivál utáni apokaliptikus hangoltságú nagy szemétgyűjtési akciónál, amelyben feltűnnek és összeérnek az előző szövegek szereplői és motívumai.
De valóban összeérnek-e? S hogy összeáll-e az egész? Igen, ez lenne a kérdés. Meg, hogy mivé?
Először még az elméleti ballasztról. Hogy odanyomja-e a szövegeket? Az azért világos, hogy Selyem Zsuzsa nagyon otthon van abban, ami a világban ma problémaként jelentkezik. Témái a társadalmi aktivizmus, érzékenység által kijelölt irányok körül gravitálnak: nők elleni erőszak, állatvédelem, klímakatasztrófa, migráció, poszthumanizmus, populáris kultúra. És még lehetne folytatni a sort. A szövegek humora, gyakori perspektívaváltásai, a sokszínűség, a lezáratlanság, a nyitottság azonban áthelyezi a súlypontot, és képessé válhatunk arra, hogy ezeket a szövegeket ne csak valamilyen elméleti probléma illusztrációjaként vizsgáljuk. Ennél sokkal fontosabb, hogy itt a lét- és világérzékelésünk egy új minőségének a megalkotására történik kísérlet. Kísérlet, mi más – hangsúlyozom ki. Ez pedig azt jelzi, hogy valami tényleg végleg átalakult az utóbbi időkben. A régi ontológiai, axiológiai hierarchiák mind bedőltek. Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy mi, emberek, legyünk mindennek a mértékei. Nem mi vagyunk azok, akik megmondjuk, mi létezik és mi nem (Prótagorász). Túlságosan közel került minden egymáshoz. Ember, állat, növény, kultúra alatti és fölötti dolgok, mind együtt vannak. A közelség a bőrünkre, az érzékeinkbe van íródva.
Vajon mi forr ki ebből az egészből?

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor Kiadó, 2020.