Elöljáróban

Simon Sándor: Színes emlékeink I.
Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk. (1 Jn 1:3)

Bizonyos napokon különös érzésre ébredsz. Előérzeted támad. Valami egészen mélyről azt súgja: váratlan dolog történik majd. Fogalmad sincs, mi lehet az, megpróbálod kitalálni. Megpróbálod a furcsa, kellemetlen érzést elhessegetni. Leginkább menekülsz előle, úgy sokkal kényelmesebb. Nem figyelsz rá, elvonulsz a mindennapok apró bosszúságai közé. Mire a dolog bekövetkezik, a furcsa előérzetnek se híre, se hamva. Mint az ébredéskor még élesen beugró álomkép, ami pillanatokon belül teljesen szétfoszlik. Nézed, ahogy halványul, és semmit sem tehetsz ellene. Néha még beugrik egy-egy kis déjà-vu. Bevillan az álom valami roppant fontos részlete, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban. És menekülsz, és felejtesz. Felejteni akarsz.
Egy csendes, napsütötte, kora-nyári reggelen pontosan ilyen előérzetem támadt. Hirtelen megmagyarázhatatlan módon mindent előre láttam. Tudtam, mi következik. Szokásommal ellentétben nem menekülni próbáltam, hanem csendes várakozásban elmélyülve megpróbáltam megérteni. Biztosan tudtam, mi történik majd, szemem előtt pörgött az eljövendő események filmje.
Megcsörrent a telefon. Tudtam, ki keres, mit akar mondani. Minden egyes mondatát tudtam előre. Úgy tűnt, képzeletben számtalanszor átéltem már az élményt. Bármilyen erős, bármennyire valószerű volt is előérzetem, nem léphetett az örökké hatalmasabb valóság helyébe.
Anyám remegő, de megbékélt hangon jelentette be, hogy megtörtént, amire számítottam. Cseppet sem szokatlan, a megszokottnál kissé megindultabb hangon beszélt.
Nem tört azonnal rám a sírás, mert arra tanítottak, hogy a halál ugyanolyan valóságos és természetes, mint a körülöttünk lévő világ, mi több, valójában felszabadít bennünket. Már gyerekként tudtam, hogy „átutazók” vagyunk e földön, hogy a halál csak pillanatnyi elszakadást jelent, hogy majd egy jobb és igazságosabb helyen viszontlátjuk egymást. Mit is jelent ez? Amit gyerekként a szüleimtől és a közösségtől tanultam, az elmondhatatlanul sokat segített abban, hogy ezt a rendszerint tragikusnak tartott jelenséget elfogadjam. Mi egészen másképp viszonyultunk hozzá.
Ám az érzések a világ minden tanításánál hatalmasabbak. Olykor egyszerűen lehetetlen uralkodni fölöttük. A könnyek elerednek, nem hallgatnak azok senkire, semmire. Semmiféle erkölcsi követelménynek, logikai eszmefuttatásnak nem engedelmeskednek. Hatalmasabbak a gyerekkorban beléd oltott hitnél, melyről már te sem tudod, megőrizted, vagy rég elveszítetted. Nem látta senki, hogy sírok. De mások előtt sem hiszem, hogy vissza tudtam volna fogni magam. Ugyanúgy reagáltam volna, mert a sírás egészen személyes, még a síró személyre sem hallgat.
Anyám a család és a közösség hagyományainak megfelelő, tömör utasításokat adott. Mindezt szinte a bölcsőből ismertem: mit kell viselnem, mit kell tennem, hogyan viselkedjek. Ösztönszinten tudtam. Közösségünkben patikai pontossággal ismétlődnek ezek a dolgok. Nagyon is jól tudod, mi a teendő, tanácsra semmi szükség. De életkorodtól függetlenül gyereknek számítasz, anyád, apád vagy a közösség idős tagjai állandóan emlékeztetnek mindarra, amit már 4-5 éves korod óta tudsz. És valahányszor ezekre kínos részletességgel figyelmeztetnek, tudtodra adják, hogy mindez valójában cseppet sem számít. A valódi, üdvözítő érték egészen más dolgokban rejlik. Csakhogy a fontos, láthatatlan dolgok kedvéért mégis sok lényegtelen aprós dolgot kell elvégezni. Úgyhogy ahányszor hazamentem, elvégeztem őket. Természetesen, könnyedén, és sokkal kevesebb titkolt felháborodással, mint kamaszkoromban.
Ezúttal azonban más küldetés is várt rám. Közeli rokon, különösen szülő halálakor a család egy tagjának búcsúbeszédet kell mondania. A szertartás maga nyilván hosszabb, két napig tart, sokan felszólalnak, éneklés is van, és egy családtagnak el kell mondania a búcsúztatót. Felér egy prédikációval.
A mi családunkban ez már régóta eldőlt. A hagyomány szellemében. A beszédet nekem, a család és az egész közösség fekete bárányának kell megtartanom, nekem, aki hosszú ideje nem élek közöttük, akit tékozló fiúként szívbéli szeretettel és mély tisztelettel fogadnak minden alkalommal, és ez mindahányszor rettenetesen feszélyez engem. Higgyék el, a kellemetlen feszengésre épp elég okom van, ez azonban egy teljesen más történet.
Tisztában voltam a rám váró kötelezettséggel. Tudtam, hogy apámnak nem sok ideje van már hátra, éjszakánként arra riadtam: mit fogok mondani? Képes leszek a rokonság előtt értelmesen beszélni? És mit mondhatok nekik? Mi az, amit én tudok, és ők nem? Hogyan beszéljek azok előtt, akiket évek óta elhagytam, akiket tiszteltem és szerettem, akiket elárultam, gyűlöltem, figyelmen kívül hagytam, akihez a lehető legnagyobb felületességgel és nemtörődömséggel viszonyultam? Hogyan beszéljek én az egybegyűltekhez, akikhez nehezen leírható, zavaros érzések fűznek? Mit mondjak azoknak, akikre leginkább valamiféle őszinte irigységgel gondolok, amiért azok, akik, és amiért én képtelen voltam azzá válni, amivé válnom kellett volna? Időnként valamiféle hamis együttérzéssel és egyben bűntudattal gondolok rájuk.
Annyi minden eszembe villan, a szüleim történetei, a közösség öregeinek meséi. Felötlenek a közösség, a szüleim életének részletei, saját életem emlékképei. Eszembe jutnak az első kibetűzött szövegek, az első versikék, dalocskák. Kottalapokat látok, és emlékszem, hogyan mandolinoztam. Még most is érzem a több órás gyakorlás után ujjbegyeimben bizsergő fájdalmat. Most is hallom öreg „fizgarmonii“ harmóniumunk hangját, amin apánknak hála mindannyian játszani tudtunk, és hallom a ház e királynője körül valamikor zengő dallamokat. Négy szólamban énekeltünk, mindig kivehető volt a bennünket kísérő apánk összetéveszthetetlen tenorja. Feledhetetlen éneklések voltak ezek.
A neveltetésünk alapját képező vallásos szövegmagyarázat és az olvasás után a zene volt nevelésem egyik legfontosabb pillére. Még ennél is fontosabb volt a harc. Harcolni, harcolni és ismét harcolni, erre készültem. Közösségem oldalán, az egész világ ellen. Aki magára maradt, annak bajtársakat kellett keresnie és tovább kellett harcolnia. Közösségünk hitvallása volt ez. A háború gyermekei, a frontvonal mögött felejtett partizánok voltunk, az ellenség tengerében. Ám ellenségeinket nem legyűrnünk, hanem megmentenünk kellett. „A jó harcot vívni” – ez volt jelmondatunk.
Pár alapvető dologgal már egészen apró gyerekként tisztában voltam. Ott voltak a szívem, a tudatom mélyén. Mindig is tudtam, hogy látható és láthatatlan világok elleni harcra születtem. Az öregek, a pátriárkák arra tanítottak, hogy legalább három fronton kell majd küzdenem. Már csecsemőként belém ivódott, hogy a Császár világába születünk ugyan, és hogy meg kell adnunk neki azt, ami az övé, mégis életre-halálra harcolnunk kell ellene. Mi, kiválasztottak, egy másik királyság alattvalói, mi voltunk a Császárt imádó, elveszett birodalom utolsó fénysugarai. Tudtuk, hogy a Leviatánnal harcolunk majd, hogy úgy kell viselkednünk, mintha ő nem létezne, de ha ránk támadna, nem kell tőle félnünk, meg kell vívnunk vele és el kell némítanunk őt.
Azt is tudtam, hogy az egyiptomi fogság korát éljük, az úgynevezett „nagyvilágban”, annak számtalan kísértése, vágyképe, villogó színe közt, melyek hatalma a Császárénál sokkalta félelmetesebb. Míg a Császár birodalmával folytatott harc könnyűnek vagy legalábbis egyértelműnek tűnt, a világi kísértések elleni küzdelem nehézkes, bonyodalmas volt, mert ezek lényünk legeldugottabb szögletében is percről percre fölbukkantak. Zászlónkon a jelszó: „Ne hasonuljatok a világhoz“.
Volt még egy csatamező, ahol a „báránybőrbe bújt farkas”, a pravoszláv egyház, a többségi vallás ellen küzdöttünk, melynek híveiről azt tartottuk, a Leviatán bálványimádó katonái, a pogányoknál is rosszabbak.
Mit tudtunk még? Tudtuk, hogy a győzelemhez meg kell mutatnunk: a legjobbak, a kiválasztottak vagyunk. Meg kell mutatnunk, hogy képesek vagyunk a társadalom peremén, a világi hiuságoktól távol, saját törvényeink szerint és a Császár, a világ által szabott rend ellenében közösségben megmaradni. Több színtéren folyó csatáinkban az idő sem volt elhanyagolható tényező: nyakunkon a vég, közel az Apokalipszis, talán már kezdetét is vette, még ha senki sem tudja pontosan: mikor. A sürgető vég árnyékában éltünk, állandó várakozásban. Bármely pillanatban várható volt az „eljövetel”, folyamatosan arra készültünk, hogy bármikor emelt fővel mondhassuk el: mi nem váltunk rabszolgákká és nem készítettünk „iszaptéglákat” a Fáraónak. Mi nem imádtuk sem Baált, sem az Aranyborjút, hanem megpróbáltuk a lehetetlent: kis, peremre szorult, radikális közösségben élni, miközben mindenki bolondnak vagy majdnem annak néz bennünket. Bennünket nem ragad el a sodrás, mert csak ár ellenében tudunk úszni.
Mit mondhatnék hát nekik, aki nálam sokkal jobban tudnak mindent?
Megrohannak az emlékek, mert apám temetésén kell beszédet tartanom, apámén, aki közösségünk legnagyobbra tartott vezetőinek egyike volt. S még ha a gyerekkori tanítások vissza is húzódtak elmém legrejtettebb zugaiba, az egykoron vég nélkül ismételt leckék és szertartások mégsem múltak el nyomtalanul. Nem lehet teljesen elvonatkoztatni tőlük.
Mindezt azonban lépésről lépésre mesélem el.
Igen, szektás vagyok, ezt a nevet ragasztotta ránk a Császár, ezen a néven neveztek a világ tudósai és ügyintézői, így hívtak bennünket a pravoszláv többségiek is. Igen, egy radikális, peremre szorult szekta „fekete báránya” vagyok. Az elmúlt száz évben Besszarábia Budzsák régiójában négy különböző állam polgáraiként élt szektások negyedik generációjához tartozom. Noha közösségünk nagyjából egy földrajzi helyen élt, annyi állami és közigazgatási rendszert láttunk, hogy jóformán a nevükre sem emlékszünk már. Bennünket azonban mindvégig, ugyanazzal az izzó gyűlölettel, egyetlen névvel illettek: szektások.
Az itt következőkben az általam átéltek alapján és legjobb tudomásom szerint elősorolom önöknek, mi áll szektám Tórájának öt könyvében. Útra fel, tehát, vár ránk a Budzsák sztyeppéje és Mózes öt könyve családom, közösségem történetének tükrében: Genezis, Exodus, Leviticus, Numerii és Deuteronomium.


LÁSZLÓ NOÉMI fordítása


Vasile Ernu 1971-ben született a Szovjetunióban. Író, esszéíró, publicista, politikai kommentátor. Középiskoláit a Szovjetunióban, az egyetemet Jászvásáron végezte. Munkái: Născut în URSS (Született Szovjetunióban, 2006), Ultimii eretici al imperiului (A birodalom utolsó eretnekei, 2009), Intelighenţia rusă de azi (A mai orosz inthelektuellek, 2012), Sînt un om de stânga (Baloldali ember vagyok, 2013), Sectanţii. Mică trilogie a marginalilor (Szektások. A széljegyzetek kis trilógiája, 2015).