Élethazugságok könyve

Bár művei némi késéssel jutottak el hozzánk, ma alighanem Ljudmila Ulickaja a legnépszerűbb kortárs orosz szerző Magyarországon. Aggatták már rá a „kisrealista” és a „neoszentimentalista” jelzőket is – figyeljünk: mindkettő könnyedén alkalmazható bírálatként és dicséretként is –, ám valószínűleg a „mezei” olvasók értékeléseit egybegyűjtő portál azon bejegyzésének lehet leginkább igaza az írónő sikerének titkát illetően, amelynek szerzője eképp fogalmaz: „Ulickaja szeretni tanít”. Ám még mielőtt a Coelho-féle álérzékeny, álkeresztény álirodalom rémképe kezdené kísérteni e recenzió olvasóját, tegyük hozzá: az Ulickaja-sikerhez nyilván az is hozzátartozik, amilyen eszközökkel az írónő ezt a „szeretni tanítást” műveli. És ezek minden szempontból távol állnak az ék egyszerűségű történetvezetéstől s a szájbarágott életbölcsességektől, amelyek a mostanság legkelendőbb brazil szerzőt teszik oly népszerűvé – azok körében legalábbis, akik másokat aligha olvasnak.
Ulickaja ugyanis nem jelképesnek szánt, ám sablonosságba fulladó sematikus történetekkel dolgozik, hanem rendesen belecsap az élet sűrűjébe. És nem derogál neki az sem, ha nem feltétlenül tünteti fel minden bölcsesség tudójának magát. Olyannyira nem, hogy például az Életművésznők című kötet elbeszéléseiben még a fejezeteket alkotó történetek hitele is folyton megkérdőjeleződik.
Az Életművésznők az élethazugságok könyve. Legalábbis az elbeszélések visszatérő szereplője, Zsenya lépten-nyomon azzal szembesül, hogy a történetek, amelyekkel különböző életszakaszokban más és más mellékszereplők traktálják, nem feltétlenül igazak. A kötet egyik kulcsjelenete, amikor a krími nyaralás során Zsenya, nehogy felébressze kisfiát, Szasát, az asztali lámpára borított kendő alatt olvassa az Anna Kareninát, „hogy összevesse saját széthulló személyes-családi életének néhány eseményét egy igazi nő igazi drámájával: akinek a hajtincsei fehér nyakába omlanak, akinek nőies válla és fodros peignoirja van, és aki hófehér kacsójában piros horgolt retikült tart…” Nos, míg Zsenya a Tolsztoj-klasszikusban találja meg a saját életéből hiányolt regényességet, addig az útját az Életművésznők fejezeteiben keresztező nőtársai inkább saját képzeletüket hívják segítségül, hogy drámai mélységeket és művészi magasságokat hazudjanak önmaguk sorsába. A kötetnyitó elbeszélés, a Diana főszereplője például halott gyermekeket hazudik magának – rögtön négyet is –, egyetlen fia mellé. Ebben a novellában is kiválóan működik az az Ulickaja-fogás, amelyet az írónő a kötet egészén át használ: az ugyanis, hogy nincs lezárva a történet, annyit megtudunk, hogy a halott gyerekek, beleértve a címadó Dianát is, csakis Irene képzeletében léteztek, de hogy abortuszok kínzó emléke, vagy éppen kudarcos régi szerelmek elszalasztott esélyei táplálják-e az asszony konfabulációját, az mindvégig megválaszolatlan kérdés marad. A novella pedig továbbíródhat az olvasóban.
A Zsenya életében felbukkanó, és saját félig vagy teljesen fiktív történetüket elibé táró mellékszereplők mintha mind valamiféle „művészi lét” délibábját hajszolnák, attól a vágytól hajtva, hogy kiemelkedjenek a tömegből: „Az egyetemisták és főként az egyetemista lányok által istenített professzornő, Anna Venyjaminovna ezeket a költőket nem hallomásból ismerte, hanem személyesen: majdhogynem barátnője volt Ahmatovának, együtt teázott Majakovszkijjal és Lilja Brikkel, hallgatta Mandelstam felolvasásait, és emlékezett magára Kuzminra… Anna Venyjaminovna mellett Zsenya is jelentős ismeretségekre tett szert, ott forgolódott ő is a humán értelmiségi körökben, és esélye volt rá, hogy idővel ő maga is jelentős személyiséggé váljon.” Az idézett szövegrészben emlegetett Anna Venyjaminovna a kötet egyik későbbi darabjában, a Természeti jelenség című szövegben is visszatér, ahol is remekbe szabott, tragikomikus példáját szolgáltatja a művészéletre vágyásnak, de legalábbis a „jelentős személyiséggé válás” óhajának, amely a könyv egészén végigvonul. Venyjaminova ugyanis klasszikus orosz költők idézeteit próbálja saját műveiként feltüntetni.
Az Életművésznők darabjai a maguk módján mind az identitás kérdését járják körül. A kötetbe szerkesztett hat elbeszélés közül az első öt ugyanis olyan szereplőket láttat Zsenya szemszögéből, akik mind élethazugságokat konfabulálnak maguknak, hogy másként tűnhessenek fel, mint akik valójában. Mindez azt sugallja, hogy az identitás valójában nagyrészt személyes döntések és választások kérdése is. Ez az élethazugság néha a méltatlan, kellemetlen múltat hivatott elviselhetőbbé álmodni, mint például a svájci prostituált története: „Tamarát voltaképpen Zinának hívták, és valóban kijutott neki. Még csak nem is Harkovból jött, hanem a harkovi körzetből, egy Rubezsnoje nevű ipari településről, a vegyi üzemből, ahol az anyja gép mellett dolgozott, és nem igazi kincs volt, hanem egy magányos alkoholista; a fehér egyenruhás apa is a képzelet szülötte volt csakúgy, mint az erőszakot tévő mostoha – de Zsenya mindezt csak két nap múlva tudta meg, amikor Tamarával a Limmat partján sétálgatott.” A személyes döntések következményeképpen felépülő identitások skáláján a minőségi ellenpontot talán Galina Ivanovna példája jelképezhetné, ha a sikeres identitásvál(asz)tást afféle neofita hévtől hajtva nem tolná túl a szereplő: „Chava valamikor Galina Ivanovna volt, aki három évvel ezelőtt teljesen belehabarodott a judaizmusba, és lelkesedve propagálta a Tórát mint az egyetlen igaz tanítást mindazok körében, akik hajlandók voltak meghallgatni. Eleinte óriási reményt táplált Zsenya iránt is, de beleütközött az ateizmus és a vallástalanság kőfalába, amin aztán megtört a friss judaizmus lelkesedésének forró hulláma.”
Az Életművésznők azonban messzebb vezet annál, mintsem hogy az élethazugságok, valamint az önnön hiteltelenségükbe belebicsakló identitáskísérletek tárháza legyen. Amikor ugyanis a legutolsó fejezetben Zsenya főszereplővé avanzsál, akkor kétségkívül az a tapasztalat segíti hozzá ahhoz, hogy kilábaljon kilátástalannak tűnő helyzetéből, hogy annakelőtte beleélhette magát az előző novellákban felbukkanó nőtársai által elbeszélt helyzetekbe – még akkor is, ha ezek többsége részben vagy teljes mértékben hazugságok voltak csupán.
És éppen erre a beleélésélményre nyitnak esélyt Ulickaja könyvei az olvasó számára is.
Lehet, hogy Zsenya talpra állásának titka és az orosz írónő sikere ugyanarról a tőről fakad?


Ljudmila Ulickaja: Életművésznők. Fordította: Goretity József. Magvető, 2018.