Egy Halle élete és visszatérése (Viața și întoarcerea unui Halle)

Amikor 1919-ben a Budapest–Szeged vasútvonal egyik állomásának őrségét rám bízták, tizenkilenc éves voltam. Öt katona fölött rendelkeztem, közülük hárman öreg bakák, akik már megjárták a romániai és az olaszországi frontot, és több száz kilométert tettek meg gyalogszerrel hazafelé, miután az Osztrák–Magyar Monarchia kiadta a lelkét. Nem a császár vagy a király sorsáról beszélgettek, hanem elesett bajtársaikról. És azon tépelődtek, hogy vajon mit fognak enni? Mert amióta bekvártélyoztak minket az elhagyott állomásépületbe, amelynek jegypénztárát réges-régen bedeszkázták, egyszer sem küldtek számunkra ellátmányt. Mintha kitöröltek volna bennünket a nyilvántartásból. „Boldoguljatok, ahogy tudtok!” – erre gondolhattak a feljebbvalóink, és úgy vélték, ezt az utasítást kiolvastuk a tekintetükből. Számos parancsot kellett megérteni így akkoriban, akárcsak most. Az életével játszott az, aki nem hajtotta azonnal végre e néma parancsokat. Ha valakinek „odafent” elkomorult a tekintete: máris kivégeztek. Idő perekre, papírmunkára nem volt. A főnök lapos pillantása, amelyet esetleg egy lefele mutató fejbiccentés követett, elég volt ahhoz, hogy megszabadítsanak az élet kínjaitól egy árok partján. „Boldoguljanak! Az állomástól öt kilométerre van egy falu. Menjenek rá a helyiekre, és mindent megkapnak, amit csak szeretnének.”

Erre nem volt szükségünk, mert a falusiak, amint megtudták, hogy ott állomásozunk – maguktól megjelentek egy-két kosár zöldséggel, hússal és egy korsó pálinkával. Úgy éreztem, hogy ezzel a gesztussal szeretnének távol tartani minket a falutól. Értésünkre adták, hogy abban az évben a termés gyenge volt, alig vannak tartalékaik, a lányaik pedig a városban szolgálnak. Bólogattam, annak jeléül, hogy elhiszem, amit mondanak, majd két veteránnal a nyomukba eredtem. A falu bejáratánál, ott, ahol a puszta útjai összefutnak, maga a pap várt, értetlen, félig nyitott szemmel pislogott ránk. Az útszéli keresztről kalimpált lefele, teste súlyos medalionként húzta Jézus nyakát, mintha azzal fenyegetné, hogy kitépi őt szegeiből, és mindketten az út porába zuhannak. Az embereim kézbe kapták a fegyverüket, én is kivettem a pisztolyomat a tokjából, és óvatosan lépkedtünk a templom felé. Ajtaját hátratolták a falig, de ahhoz, hogy bejuthassak, át kellett ugranom a még füstölgő rakáson, amelyhez gyújtósként imakönyveket használtak. Később átmentünk a szemben levő udvarházba. A vidéket korábban uraló nemesek a gesztenyefán lógtak, egyazon magassságban szolgáikkal. Visszavonulhattam volna, de láttam bajtársaim összeszorított ajkát, így szó nélkül folytattuk az előrenyomulást. Már a templom előtt a fülembe szüremkedett egy rezesbanda hangja, ezt követtük a kocsmáig. Meglepetésszerűen csaptunk le a Lenin-fiúkra, akik már az asztalok alá ejtették a puskáikat, és azzal voltak elfoglalva, hogy orrukat a boroskancsókba és a térdükön ülő lányok mellébe fúrják. Amikor megjelentünk, a lányok felugráltak, teljesen fegyvertelenül hagyva a katonákat. A kocsmárosné kipattant a pult mögül és a lábam elé omlott, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a bakancsaimat megcsókolja. Míg lenéztem rá, felcsattant mögöttem egy fegyver. Az egyik veteránom üdvözített egy bolseviket, aki a puskája után nyúlt, kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet. A többieket sorba állítottam, és elindítottam őket az állomás felé. Úgy terveztem, hogy a raktárba lesznek bezárva, míg továbbadhatom őket, hiszen nem vagyok én Isten, hogy ítélkezhessek fölöttük.

Ez az enyém! – rikoltotta a kocsmárosné, és kést döfött a katonai biztos hátába, aki azonnal elterült, és vérében fetrengett a földön. Fenyegetően emeltem felé a fegyveremet, de ő azt mondta, ez az ember ölte meg a férjemet, és aztán bedobta a keresztény szomszéd pajtájába, hogy a disznók egyék meg, mert hitelbe szolgálta ki a papot meg a jegyzőt, és az italt is megkeresztelte. Tessék, kóstolja meg maga is, fel van-e ez a bor vizezve?! A fegyveremet visszatettem a tokjába, és indulót rendeltem el, pedig láttam, hogy bajtársaim éhes pillantásokkal méregetik a boroskorsókat és a falhoz lapuló lányokat, akik már fel merték emelni a tekintetüket a földről.

A falu néma maradt, míg a foglyokkal az állomás felé vonultunk, de másnap annyi eleséggel láttak el, hogy jutott belőle a raktárba zártaknak is.

A falubeli látogatás után visszatértem az emeleten található irodámba, a valamikori állomásfőnök lakásába. A katonák a váróteremben rendezkedtek be, egy kis öntvénykályha köré fektették szalmával tömött matracaikat. Az őszi esők beálltával a három veterán alig-alig dugta ki az orrát a peronra, főzéssel és kártyázással múlatták az időt. A másik kettő nagyjából velem egyidős lehetett. Nem jártak a fronton, ezért tisztelettel néztek a három öregre, és vállaltak mindenféle házimunkát. Bakancsot és krumplit pucoltak, vizet hordtak a kútról, járőröztek az állomás és a raktár körül, amelyből valamikor gabonával teli zsákokat pakoltak tehervagonokra. A raktárban most a foglyok laktak, és hemzsegtek az utolsó gabonaszemekre vadászó egerek. Hetek teltek így el, anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna arról, mikor váltanak fel. Egyesek közülünk arra a meggyőződésre jutottak, hogy már nem is váltanak fel. A Szeged vagy Budapest felé tartó vonatok áthaladtak az állomáson, érkezésüket a mozdony sípolásával jelezték, és mi a jelzésre kivonultunk a peronra, legalábbis eleinte. A veteránok hamar megunták ezt az úzust, már csak a fiatalok tartották be a szabályzatot, a büntetéstől féltek, vagy azt gondolták, ezt jelenti katonának lenni. De ahogy teltek a napok, és az öregek mesélni kezdték a háború megélt borzalmait, az ifjoncok feje egyre lennebb kókadt, mélyebbre fúrták kezüket a zsebükben, és már nem is hasonlítottak azokra a pelyhedző állú kiskatonákra, akiket a hősök emlékművéhez vezényelnek, hogy vigyázzállásban, mint valami fáklyák bemutassák a katonai tiszteletadást, hófehér kesztyűs kezükben golyó nélküli fegyvert szorongatva.

Ami engem illet, az ablak mögül integettem a vonat fütyülésére, de az ablakot már ki se nyitottam, és azonnal visszatértem dolgom végzéséhez, ami nem volt különösebben bonyolult, legfeljebb főztem még egy teát, és aztán még egyet, míg le nem csupaszítottam a környékbeli hecserlibokrokat. Azután már csak forró vizet ittam. Állandóan fáztam, de takarékosan és félelemmel dobáltam a tűzre egy-egy darab fát, szűkös volt a tartalék. Már elfogyasztottuk az eresz alá felhalmozott fahasábokat, amikor egy reggelen végignéztem a távolba vesző kopasz mezőn, amelyet hó borított. Úgy festett, mint egy túlméretezett sültestál, amely fölé a felhős égbolt inox tálcafedőként borul. Íme a magasztos magyar puszta, amelyet annyi költő megénekelt, és amelyen most egy árva bokrot sem látni, hogy meg ne fagyjunk mi is, mint Napóleon katonái az orosz sztyeppén. És ekkor a szemembe ötlött egy rakás talpfa, amelyet a vasútvonal mellé tornyoztak fel. Nem tudtam eldönteni, hogy új talpfák-e, amelyeket azért készítettek elő, hogy megjavítsák a mostanit, vagy a régiek, amelyeket már lecseréltek. Mindenesetre abban reménykedtem, hogy eltűnésüket nem veszik észre, és mozgósítottam a fiúkat, hogy fűrészeljék fel akkora darabokra, amekkorákat a kályhába be tudunk tuszkolni. Féltem teljesen megtömni, nehogy felrobbanjon, a talpfákat ugyanis kreozottal itatták át, de így is gyorsan eldugult a kémény, és vaskos, büdös füst lepte el a szobát, folyton szellőztetnem kellett. Hogy az időmet és a gondolataimat lefoglaljam, újraolvastam a jelzések szabályrendszeréről szóló szakkönyvet és más hasonló műveket, amelyeket a volt állomásfőnök könyvszekrényében találtam. Átlapoztam a polcon felejtett családi fényképalbumát: a képeken látható volt ő, a felesége, pár éves lánya, anyósa, apósa, egy csomó más rokon. Az állomásfőnök minden fotón díszegyenruhában mutatkozott, mintha legalábbis abban született volna. Lehet, hogy a bajsza már az anyja hasában is megvolt. Láttam is magam előtt, ahogy büszkén fogadja az állomáson azt a szerelvényt, amelyen az Osztrák–Magyar Monarchia császára utazik, majd jelzést ad, hogy a vonat szabadon továbbhaladhat.

Ugyanebben a stílusban köszöntött tábornagyokat, vezérkari különítményeket és szarvasmarhákat. Talán nem tudta pontosan, hogy melyik vonat mit szállít, de abban biztos lehetett, hogy a katonák és a csorda nem személyvagonokban utazgatnak. Mindegyik szerelvényt köszöntötte tehát, noha katonás kiállását időnként marhabőgés és birkabégetés kísérte. Annál nagyobb volt az öröme, amikor egy-egy teherszállítóból katonanótát hallott. Szerencsés utat, győzelmet! – kiáltotta olyankor, de a jókívánság olyan gyorsan foszlott szét a puszta tágasságában, mint a mozdony füstje.

Úgy döntöttem, hogy a foglyokkal a lehető legkevesebbet érintkezem. Arra szorítkoztam, hogy felvettem az adataikat, és elkészítettem a táblázatot, amelyet majd velük együtt átadhatok. Az a tény, hogy ketten a kilencből zsidó nevet viseltek, nem tett rám különösebb hatást. Akkoriban én is zsidó voltam, és lehettem volna a túloldalon. Mint sokan mások, akik magyarabbnak érezték magukat a magyaroknál, és elfelejtették, hogy merre van a zsinagóga, vagy csak ünnepekkor látogatták megszokásból, vagy azért, mert egzotikusnak találták. Az imádságok nyelvéből egy vak hangot sem értettek, ami újfent a judaizmustól való eltávolodásukat bizonyította, és lesajnálták azokat, akik makacsul ragaszkodtak a hagyományhoz. Az óhittől még inkább eltávolodtak azok, akik a kommunizmusra tértek át. Hogy mi vezette őket ehhez? Talán az a meggyőződés, hogy bárkivel egyenlő lehetsz, csak a társadalmi osztályokat és Istent kell eltörölni? De hiszen ez utópia! Míg világ a világ, létezni fognak a társadalmi osztályok. Például mit értél el azzal, hogy megölted a kocsmárost? Mindig szükség lesz egy kocsmárosra. Az adósfüzetet elégetheted, de majd új adósságokba keveredsz, és úgyis a májcirózisba pusztulsz bele. Persze csak akkor, ha sorsod könyvében az van megírva, hogy jó halálod legyen. Hát ilyesmit nem tudtam volna garantálni a raktárba bezártaknak. A falusiak a látogatásunk után megháromszorozták a pálinkaadagunkat, de a foglyok az első éjszakán csak kútvizet kaptak, és üvöltözni kezdtek a szomjúságtól. Csak egy áthaladó mozdony hosszú tülkölése hallgattatta el őket.

Az a mozdonyfütty borotvával a kezemben kapott. Kitartottam amellett, hogy minden reggel megborotválkozzam, ellentétben a veteránokkal, akik hosszú szakállat eresztettek, mint a lövészárokban, és ellentétben az ifjoncokkal, akik az öregeket utánozták, holott még alig pelyhedzett az álluk. Folytattam volna a dolgomat, de meghallottam a fékek csikorgását. Vajon megjött a váltás? – gondoltam, és kipillantottam az ablakon. A peronon a katonáim gyülekeztek, és lenyűgözve bámulták a páncélozott vonatot. Acélhéja alól tűznyelvek csaptak ki, amelyek pár kilométeres körzetben mindent leégethettek volna a parancsnok egyetlen szemvillanására. Egy tüzérségi kocsi nyitotta az utat, rajta a menetirányba állított 7 hüvelykes ágyú. Utána egy mozdony következett, és egy vasúti kocsi, amelynek az alsó szintje mindkét oldalon két-két Schwarzlose géppuskával, a felsőn pedig tíz-tíz puskanyílással volt feldíszítve. Ez után egy másik mozdony, illetve a hátvéd szerepét betöltő tüzérségi kocsi következett. Így, ahogy az állomáson vesztegelve nézett végig rajta az ember, nem lehetett eldönteni, honnan jött, melyik irányba indul majd tovább a szerelvény. A gyalogsági vagonból egy kitüntetésekkel telerakott tiszt szállt le, úgyhogy sietve futottam, hogy felsorakozzak az enyéim mellett. A parancsnok megvetéssel nézett végig rajtam. Csak ekkor jöttem rá, hogy a fél arcom borotválatlan, a szappantól fehér, vállamon pedig habos törülköző lóg.

Alázattal jelentem… – kezdtem volna hozzá, de ő félbeszakított: Nincs mit jelentened. Törődj a magad dolgával – mondta. A háta mögött összegyűlt különítménnyel elindultak a falu felé. A vonat őrzését néhány testőrre bízták, akikkel sehogyan sem tudtam szóba elegyedni, mintha süketek és némák lettek volna. Amikor közeledni próbáltam, a mellemnek nyomták a szuronyt. Visszamentem hát a szobámba, hogy befejezzem a borotválkozást. Alig telt el egy óra, és úgy tűnt, fegyverropogást hallok. Kimentem az állomás elé, és addig hallgatóztam, míg a menetoszlop vissza nem tért a faluból. A tiszt mögött, összekötött kezekkel és a katonák ösztökélésére három paraszti ruhába öltözött ember bukdácsolt. Eltelt egy kis idő, míg az egyikben felismertem a volt állomásfőnököt. Lemondott a bajuszáról, és ugyanúgy öltözködött, mint bármelyik pusztai parasztember, vele volt a felesége és a lánya is. A pályaudvarra érve a parancsnok jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta:

– Ez az illető elmenekült a kötelesség elől, aztán amikor a Lenin-­fiúk eltűntek a faluból, elbújt, mint egy patkány. És meg is úszta volna, ha ezektől az ostobáktól függ, akikre az állomás őrzését bízták. De eljöttem én, hogy rendet csináljak, úgy, ahogy azt kell. Beismered, hogy elhagytad az állomáshelyedet, szabotőr?

– Alázattal jelentem, a minisztériumból átiratot kaptam, miszerint ezt a vasúti megállót felszámolták, engem pedig elbocsátanak az állásomból. Így hát hazamentem a falumba, hogy megműveljem a földemet.

– A kommunistákra hallgattál tehát.

– Jelentem, a főnökre hallgattam, aki egyszer egy ellenőrzés alatt az íróasztalomra vágta a vasúti menetrendet, az öklével megdöngette és azt mondta: Ez a mi Bibliánk! Én írom, az utas olvassa, maga pedig végrehajtja! De mi hasznunk immár, ha kivettek minket a Bibliából?

– Ha vasutas vagy, akkor kommunista is vagy. Hasonlóképpen a kurváid – mondta a parancsnok, majd elővette a pisztolyát, és halántékon lőtte az anyát meg a lányt. Tűzre velük, ezt a patkányt meg kötözzétek a sínekhez! – parancsolta.

Két katona átvonszolta a keresztgerendákon a volt állomásfőnököt, és kikötötték a sínek közé. A többiek a mozdony ajtajáig emelték a két nőt, a tűzszerész begyúrta őket a kazánba, a tiszt kiadta a parancsot az indulásra. Az állomásfőnököt három darabba vágta a kigördülő páncélozott vonat, amely az enyészet szagát árasztotta magából.

Összegyűjtöttük a vasutas maradványait, és úgy döntöttünk, hogy a falu temetőjébe visszük, holott számára talán találóbb, számunkra pedig egyszerűbb lett volna, hogyha ott temetjük el az állomással szemben. Ha úgy cselekszünk, az áthaladó szerelvények ringatása és a gőzsípok dala altatta volna, és csak akkor rezzent volna össze, amikor a főnök valamilyen változást eszközöl a vasúti menetrend szentírásában.

Útra keltem hát öreg bakáimmal, akik a hátukon egy-egy vértől csöpögő postazsákot cipeltek. A faluba érkezvén, ahol abban reménykedtünk, hogy segítséget találunk, le kellett mondanunk minden reményről. A falu lakói szerteszét hevertek az udvarokon, a sikátorokban, a kocsmában, a templomban, ahol éppen leterítette őket a golyó. Sok pájeszos hulla, hívő zsidók holttestei feküdtek halomba rakva Jézus talpa és a pap talpa alatt, aki még mindig ott lógott az útkereszteződés fölött. Nem kevés nőnek volt a hasára hajtva a szoknyája, lábaik szétvetve. Kínlódtunk néhány napig, míg sikerült egy akkora gödröt kiásnunk, ami mindent elnyelhet. Nem tudtuk, hogy milyen jelet helyezzünk föléjük, hiszen a gödörben keresztények és zsidók feküdtek összekeveredve. Végül egy kis táblára a halottak számát és az elhalálozás dátumát írtuk fel, azt szúrtuk a sír fölé. Mindenkit lelőttek. A parasztokat azért, mert már nem akarták a földesurak hatalmát, a zsidókat pedig azért, mert ők biztosan a szovjet–magyar köztársaságot támogatják, így tudta ezt a páncélozott vonat parancsnoka, maga Prónay Pál.

Amikor végre leváltottak, átadtuk az újonnan jötteknek a raktárba zárt foglyokat. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudom. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha sikerült volna rendesen jelentenem annak a tisztnek, akkor beérte volna az ő fejükkel. Ennek a terhét a lelkemen viselném ugyan, de megmenthettem volna az egész falut. Máskülönben nem vagyok erről teljesen meggyőződve. Prónay étvágyát látva arra gondolok, hogy a bolsevikok csak előételként szolgáltak volna, ahogy anyósom mondaná. Ami csak arra jó, hogy felcsigázza az ínyedet a főfogás és a desszert előtt, de anélkül, hogy ezeket helyettesíteni tudná. Sohasem fogom megtudni, mi lett volna, ha. Így nem maradt más, mint örökké őrlődni emiatt.

MÁRTON EVELIN fordítása

‍