Egy asztalnál Szilágyi Istvánnal

Ha én egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék, az életéről és az életművéről faggatnám. Megkérdezném két sorsfordító döntéséről, hirtelen jött vagy titokban érlelt elhatározásáról. Arról, hogy tényleg tékozló fiúnak tartja-e (vagy tartotta-e) magát, olyannak, aki kiskamasz korában, a tizenötödik évét járva egyszer csak se szó, se beszéd, ott hagyott – nem csapot, papot, de – mindenkit s mindent, ami addig kitöltötte az életét. Ott hagyta Zilahon, ahol nevelkedett, a családját, özvegy édesanyját, ott a líceumot, Ady alma materét, hogy szinte az éj leple alatt Kolozsvárott teremjen, ipariskolában. Mozdonyvezető szeretett volna lenni, ezért. De nem lett, nem lehetett, mert nem jó szemmel nézett a világra, s ezt az orvosi vizsgálat rögtön rögzítette is. S még szerencse, ugye, hogy a látlelet előtt a tanoncévekkel, a nagyváradi, majd a szatmárnémeti vasúti fűtőházban lehúzott „gyakorlattal” párhuzamosan az esti tagozaton megszerezte az érettségit; máskülönben nem próbálhat szerencsét az egyetemen, a Babeş–Bolyai jogi karán, immár mesebeli, semmint tékozló fiúként – hacsak a vasút veszteségét nem nézzük, amit az onnan történt távozásával okozott.

Ha én egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék, az egyetemi éveiről is kérdezném. Hogy mi akart lenni? Ügyész, ügyvéd, bíró? Vagy mindjárt egyik sem, mihelyt – még hallgató korában – megjelent az Utunkban az az önéletrajzi ihletésű karcolata, amelyikben az inaskodás próbáit elevenítette fel, s amelyik aztán annyira meghozta a kedvét az íráshoz, hogy volt bátorsága a Román Népköztársaság kikiáltásának 15. évfordulója alkalmából meghirdetett novellapályázatra jelentkezni. S innentől aztán nem volt megállás – vagy azért, mert az elbeszélése, a maga idejében a címével mintegy provokáló Ahol nem történik semmi megnyerte a pályázatot, vagy azért, mert eleve erősebb késztetést érzett bírósági akták, ügyiratok helyett szépprózával bajlódni. És: újságíróskodni – jogi doktorként, kifaggatni, ha már nem bíró lett, a tárca, a riport, a kommentár, a vezércikk titkait. Annál a hetilapnál, amelyik a jobb időkben, a hetvenes években, volt, hogy tizenhatezer példányban jelent meg, s ahol alig töltött el öt esztendőt a riportrovatban, kiemelték, 1968-ban főszerkesztő-helyettes lett, s maradt több mint húsz esztendeig. Egészen pontosan Ceauşescu bukásáig, amikor a diktatúrából demokrácia, az Utunkból pedig Helikon lett, az utóbbiból egyik napról a másikra, hogy az előbbiből is ilyen hamar, az iránt támadhatnak kétségeink. Mint ahogy az „új” lapnál, az előbb hetente, majd máig kéthetente megjelenő Helikonnál a főszerkesztővé választott Szilágyi Istvánnak támadtak is. Ékes bizonyítékai ennek az átalakulást, „rendszerváltoztatás”-t fogadó kételynek azok a cikksorozatai – a Krónika, illetve a Renegátlástalanul –, amelyek a kilencvenes évek legelején úgy íródtak, hogy a múlt bűneit, a „forradalom” kitörésének körülményeit feltárni siettető igyekezetük máig sem vesztette el, sajnos, időszerűségét.

Ha én egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék, megkérdezném tőle, miért nem szeret a publicisztikai munkásságáról beszélni, nyilatkozni. Szinte már annyira semmibe veszi őket, mint az első két prózakötetét, a Sorskovács és az Ezen a csillagon címűeket. Megtagadta volna, ahogy és amiért a pályázat díjnyerteseként méltatták: „életanyagában, gondolkodásmódjában, művészi látásában is a felszabadult munkásosztály fia és neveltje”? Igaz, a kor szocialista szótárának efféle szavai, mint felszabadulás, nála elvétve, ha előfordulnak. Pártzsargon helyett szakzsargont használt, egy-egy – zömmel ipari – szakma tolvajnyelvét. Ezt kellene megtagadni? Vagy a felnőtté válás büszkeségét, a helytállásét, amely nem a kommunista öntudatból fakad, nem külső, hanem belső kényszerből, a munka próbatételeinek önkéntes vállalásából?

Ha én egyszer egy asztalnál ülhetnék Szilágyi Istvánnal, bátorkodnám érdeklődni az iránt is, vajon az első regényre, az Üllő, dobszó, harangra azért veszteget olyan kevés szót a vallomásaiban, mert szintén szeretne elfeledkezni róla? Pedig Gencsi Annának, a második világháború vége felé egy isten háta mögötti faluban tanítóskodó lánynak a katonaszökevény Karatna Istvánnal való részben kényszerű, részben önként vállalt együttléte (nála bújik meg a front elől a férfi) önmagában is izgalmas pszichodráma, a külső körülményeket tekintve csakugyan élet-halál harc, de a kettejük sűrű gondolati szövésű párbeszédét hallgatva „zárt tárgyalás” is a felelősség vállalásáról. A regényvilágot különössé teszi az az elbeszélői eljárás, hogy nem ad nevet az egymással háborúzó hadseregeknek, nincs szó róla, hogy a szovjetek csatáznak a németekkel, az egyik oldalán a román, a másikén a magyar csapatokkal – az általánosításnak, egyetemes érvényűségre törekvésnek ebben a jelében volt kritikus, aki a francia „új regény” mintáját fedezte fel. S volt, aki szerint a romániai magyar irodalom két és fél évtizedének csak a legjobbakkal mérhető alkotása. Kérdés, vajon ez a „történelemfilozófiai és erkölcsfilozófiai problémák erdejében” bolyongó mű miért felejtődött el már-már teljesen.

Ha én egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék, bizonyosságot próbálnék szerezni erről is. Mint ahogy a következő, mind ez idáig utolsó novelláskönyv, a Jámbor vadak egyik apró jellegzetességéről is. Arról, hogy a korábbi két elbeszéléskötethez képest megváltozik az önéletrajzi jellege – a munkafolyamatok, tárgyak és eszközök részletező leírása helyett a gyermekkor játékainak, kalandjainak, csínytevéseinek felidézése kap hangsúlyt. Jajdont idézik, cím szerint is, a kötet egyik ciklusának írásai – így mintegy előkészítői is lehetnek annak a regénynek, a Kő hull…-nak, amelyet az Utunk kritikusai 1975-ben a romániai magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotásának, az Év könyvének választottak. A Jámbor vadak másik ciklusa viszont mintha az Agancsbozót, az 1990-ben végre közzétett, a Ceauşescu-diktatúrában tiltott könyvnek számító regény felé mutatna – a sorsnak, a környezetnek, a társadalomnak és a természetnek egyaránt kiszolgáltatott hőseikkel, a támadásokat jámbor vadakként elviselőkkel. Ez a novellavilág azonosíthatatlanul idegen helyszíneivel és alakjaival, furcsa történeteivel ahhoz hasonlóan épül, mint Bodor Ádámé.

S itt érkeztem el – ha egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék, megkérdezném, hogy kacskaringóval-e – a XX. század immár (irodalmi) közmegegyezés-szerűen klasszikusnak tartott alkotásához, a Kő hull apadó kútba című regényéhez. Nevezték – maga a szerző, amikor a filmrevitel került szóba – balladás-keserves ámokfutásnak, a napszámos szeretőjét meggyilkoló tímárlány, Szendy Ilka féktelen önpusztításának. Pontos látomásnak egy kisvárosról, arról a Jajdonról, amely Zilahról mintáztatott, szociológiailag is hiteles képet rajzolva róla, s benne a XX. század legelejének céhes-kézműves iparáról. Nem túlzásnak szánta, aki így vélekedett: ez a regény a Száz év magány – Erdélyből. De volt, aki Németh László-i fogantatásúnak vélte, érdemeit nem kisebbíteni akarva ezzel – csak talán arra a párhuzamra utalva, hogy miként az Iszony hősnőjét, Kárász Nellit a halálesetek sodorják egyre közelebb a végzetéhez, akként Szendy Ilka esetében is ezek alakítják a család hanyatlástörténetét. Olvasható lélekrajzként, történelmi regényként, ám detektívtörténetként is, középpontban azzal a rejtéllyel, hogy fény derül-e a gyilkos kilétére, avagy hogyan emészti el a lelket a bűn titkolása.

Kérdések kérdés hátán. Ám ha egyszer egy asztalnál ülhetnék Szilágyi Istvánnal, csak megkérdezném tőle, hogy pattant ki a tizenöt évvel későbbi ellenutópia, az Agancsbozót alapötlete. Ez az abszurdba illő történet a szerzői önértelmezés szerint főképpen azt példázza – régi meggyőződése ez –, hogy a munkába, a legnehezebbe és a legértelmetlenebbe is annyira bele lehet feledkezni, amikor mintegy mellékessé válnak a külső körülmények. Mellékessé cél és haszon, amikor maga a bütykölés, bajlódás, vacakolás adja meg a dolog értelmét. A szocializmussal azonos diktatúra is ilyen „amikor” volt. Így is lehetett menekülni előle. S úgy is, ha a művészet világának élményeit, egy-egy zenei, képzőművészeti alkotás nyújtotta élmény emlékeit szegezte vele szembe a titokzatos hatalmaknak kiszolgáltatott ember. Az Agancsbozótról írta egyik méltatója: magányos és társtalan alkotás, enigmatikus parabola eposzi terjedelemben, mitikus szakácsművészeti robinzonád és vasipari Cantata profana, naiv mese és hipertudatos regény.

Hát még mennyire az a Hollóidő! – kiáltanék fel, mellőzve ez egyszer a kérdezést, ha egyszer Szilágyi Istvánnal egy asztalnál ülhetnék. Mennyire a keze ügyébe állította mindazokat az eszközöket, amelyeket a posztmodern felkínált: helynek és időnek az elbizonytalanítását, miközben a kiindulópontja nagyon is bizonyos: Szegedi Kis Istvánnak, a magyar reformáció e különös sorsú alakjának Skaricza Máté által írt életrajza. Szövegközi mű tehát a regény – mondhatnánk, benne minden a holtakkal terített végesség felé mutat, a gúlába rakott koponyák irányába. Még a szerelem is, az érzéki örömöknek tobzódása. A rablét ellen pedig nem nyújt fogódzót, mint az előbbi regényben, a műveltség sem. De a vallásról, a hitről való töprengés sem, amely pedig az egyéni gondok fölött a nép, a nemzet jövője felé fordul. Így helytálló a kritikus vélekedése, hogy noha e történelmi regény nem ad követhető létmodellt, mégis drámai erővel veti föl a magyarság és az emberi lét egykori és mai megoldatlan sorskérdéseit.

Hát ennyi. Ezek után, ha egyszer én egy asztalnál ülhetnék Szilágyi Istvánnal, dehogy fárasztanám fölöslegesen a kérdéseimmel. Tudnám már, hogy a művei felelnek helyette úgyis. Főleg, hogy a hetven felé közeleg, szinte órák kérdése – Isten éltesse! –, és eléri.

*

‍

Tizenöt évvel ezelőtt, 2008 szeptemberének végén Fehérgyarmaton a Kölcsey Társaság ülésén köszönthettem valahogy így a Kölcsey-díj átadása alkalmából is a jelen lévő írót. S ha a nyolcvanötödik születésnapján is köszönthetném egy asztalnál ülve vele, már nem nyaggatnám a választ úgysem váró kérdéseimmel. Csak nézném szótlanul, szomorú szemmel és elszoruló szívvel, mint aki tudja, hiába sorolnám elő újabb könyveinek sikereit, hallgatna vagy legyintene, még, mint szokta volt, annyit se mondana, „no fene”. Pedig, mint régebben, ha fölösleges volna is, mégiscsak elmondanám, hogy a 2019-cel kezdődően három év alatt megjelent három kötete az elemzések szerint mennyire szerves része az életműnek. A család- és kortörténetté összeálló Katlanváros a bensőséges hangulatával tanulságos és megható is, A hóhér könnyei elbeszélései olvastán szellemi mélységekbe és történelmi távlatokba lehet beleborzongani, a címadó alak világlátása és világtapasztalata a legteljesebb esszenciáját adja mindannak, amit Szilágyi István valaha is írt. A köréje épülő regény, a Messze túl a láthatáron ezért is engedhet minden korábbi regényénél mélyebb betekintést a gondolkodásmódjába. A bűnről és a bűnhődésről, az Istenről, a földi és az égi igazságszolgáltatásról szóló eszmefuttatásai messze túl vannak azon, ami ésszel felfogható vagy megítélhető. Megindítják a képzeletet, a többszörösen áttételes kérdésekre azonban nincs találó válasz a filozófiában, de az emberi tapasztalatok tárházában sem. Mint ahogy arra sem, a való életben, amit válogatott publicisztikáinak kötete, a Távolodó jégtáblákon vet föl, nemzeti, nemzetiségi sorskérdésként: „erény lenne a megmaradás, az, hogy létezünk, megvagyunk? – merthogy érdem nem, az bizonyos”. A túlélésre „teremtettünk vagy – ítélt valaki bennünket?”

Ha egy asztalnál ülhetnék Szilágyi Istvánnal, lopva rá-ránéznék, tekintete vajon messze túl a láthatáron bolyong-e, kémleli, amit láthat még, s azt is, amit nem. Megköszönném, amit életem nagy ajándékának hiszek, hogy annyiszor lehettem vele, s ha fáradná is hallani, azt csak felvetném még, az egyetértés reményében, tán nem is neki, hanem egy képzeletbeli asztalnál helyet foglaló olvasókra, irodalombarátokra gondolva, hogy Szilágyi Istvánnak Erdély regényírói között a legeslegelső sorban van és lesz a helye. A klasszikusokat nézve közel Kemény Zsigmondhoz, Tamási Áronhoz.

‍