Duduk és kamanka nincs (de flexaton is ritkán)

Tiszteletet parancsoló, kiváló triumvirátust alkotott – 1941 és ’63 között rendszeresen együtt is kamarazenélt – a hegedűs David Ojsztrah, a csellista Szvjatoszlav Knusevickij és a zongorista Lev Oborin. Előbb egyéni művészetüket, később a háromságukét is formális elismerés érte azzal, hogy Aram Hacsaturján, az örmény–szovjet komponista (majd karmester és tanár) egy-egy zongora-, hegedű-, majd csellóversenyt írt nekik. Mindhárom koncsertó kedvelt darab a hangversenyműsorokat összerakó direktorok vagy erre hivatott grémiumok szemében, mégis úgy tűnik, az első, az 1936-ban írt Zongoraverseny a legjátszottabb. Miután Oborin 1937 júliusában Moszkvában először adta elő, csakhamar Európa-szerte több neves pianista vette föl repertoárjába. Hacsaturján voltaképpen ezzel a kompozíciójával vívta ki a nemzetközi elismertséget, vélhetjük: nem utolsósorban a concertante szellem – vagyis a szólóhangszer és a zenekar versengő, egymásra folyton rálicitálni késztető temperamentuma mint alapvonás és eszmény szinte végletes érvényesítése miatt („nem pusztán zongorára és zenekarra írt mű” – mondta róla a maga rendjén Oborin).

Nem túl gyakori hangnem a zongoraverseny-irodalomban a Desz-dúr, Hacsaturján ezzel máris mintegy figyelmeztette a koncsertó előadóit a fokozottan megkívánt koncentrációra. Ugyanakkor ragaszkodott a formahagyományokhoz is. Ekként klasszikus szerkezetű, szonátaformájú az első tétel, amelynek strukturális érdekessége, hogy két zongorakadenciája van: az első az expozíció után, a második – a hosszabb és virtuózabb – a tétel végén következik. A kemény, drámai felhangú főtémával a magyar zenei hagyományban otthonos hallgatók mintha Bartók Allegro barbarójának (1911) „új ritmuszenei” szilajságát vagy egyfajta modern verbunkot vélhetnek asszociálni. A következetes, már-már monotóniába hajló lüktetést és a pontozott, férfiaskodó ritmizáltságot a vonós- és a fúvóskar éppúgy kibontja, mint ahogy a zongora. A mű egynémely elemzője az éneklően lírai melléktémában a barackfából készült duplanádas fúvóshangszer, a duduk, a bőrrel bevont testű, mélyebb fekvésű vonóshangszer, a kamanka és a hagyományos örmény ütőinstrumentumok megidézését véli felismerni az oboa, a brácsák és a pizzicatót játszó csellók és staccato klarinétszólam trinitásában. Hogy meglátásuk mennyire helytálló, arra objektív érvek nemigen hozhatók fel. Tény azonban, hogy az első tételben – akárcsak a többiben is valamelyest – a keleties melodicitás félreismerhetetlen, s hogy Hacsaturján bármikor kész volt az orientális lelkület megidézésére, azt aligha lehet vitatni.

Teljesen világossá válik az örmény vonatkozás a második, lassú tétel fő témáját hallva is. Ez voltaképpen egy örmény városi dal, amelyet a zongora szólaltat meg először – ugyancsak keleties basszusklarinét-bevezetőt követően. E tételben bizonyos harmóniafolyamatok mintha már a Spartacus előtanulmányaiként fogantak volna, de amikor a lírai vonások elmélyülnek, a zene összhangzataiban, modulációiban, triolás ritmizáltságában akár Rahmanyinov művészetének hatása is felsejlik. E háromosztatú moll-tétel azért is nevezetes, mert Hacsaturján ebben alkalmazta az 1924-ben szabadalmaztatott flexatont, a rugalmas, ezért változtatható belső feszültségű acéllemezt (mintegy a bőgővonóval megszólaltatott fűrészlap kiváltására), ezt a szólamot azonban ma már sokszor a hegedűkre bízzák.

A pianisztikus lehetőségek bő készletét felsorakoztató, C-dúrban induló harmadik tétel, a finálé minden zongorista számára egyénileg megoldandó, gondos értelmezést, tudatos, dinamikus építkezést megkívánó feladat. A kezdetként megszólaló, oktávpárhuzamban játszott, tizenhatodos szilaj-dévaj táncot, amelyet serényen kísér a fa- és rézfúvókar, expresszív bővítések, megülepedések, nekieredések és torpanások tagolják, az önfeledt tombolás egyre gyakrabban adja át helyét meditatív pillanatoknak, szinte észre sem vesszük, hol hajlik át a kezdő téma a középrészbe, amelyben már akár a mélabú hangjait is megérezhetjük. E középrész hosszú kadenciával vezet át a reprízbe. S ebben ismét felfedezhetjük a majdani Spartacus (1950–54) népszerű Adagio tételének előjelét: a monumentális lélegzetvételhez hasonló, vonósok uralta, hatalmas ritartandóban csúcsosodó felmenetet (ez az a zene, amely a korai nyolcvanas évek hazai tévénézőinek emlékezetében elfeledhetetlenül kapcsolódik össze a BBC által gyártott, hosszú Onedin család filmsorozattal).

Hacsaturján épp százhúsz éve született.

‍