Dolly Kaszparov töltött káposztája

A ciugidai püspök és a zogrovkai érsek végső és végzetes összeveszésének oka Dolly Kaszparov töltött káposztája volt. A környéken ő főzte a legfinomabb töltött káposztát, mégpedig a következőképpen: egy külön erre a célra tartogatott cserépfazekat körben megrakott töltelékekkel, a fazék közepére kaporkötegek közé behelyezett egy egész fácánt, annak a hasába varrva pedig egy kikelés előtt lévő csibét a tojáshéjban. Dolly Kaszparov ezután vizet öntött az edénybe, lassú tűzön főzni kezdte a nagy fazék ételt, de csak addig, amíg a csibe a cserépedény közepén, a fácán hasában csipogott. Ezt az edényhez egészen közel hajolva hallgatta, miközben a felhevült cserép csak úgy perzselte fülét, lecsorgó izzadságcsöppjei haragosan sisteregtek a tűzhely lapján, a termetes nő dús illata az étel szagával keveredve betöltötte a konyhát, a házat, az udvart, de még a környező utcákon is jól érezhetően megült szélcsendes időben.

Amikor a csibe elhallgatott, Dolly Kaszparov szertartásos, billegő mozdulatokkal levette a cserépfazekat a tűzhelyről, kendőkbe, gyapjúsálakba göngyölte jó vastagon, majd otthagyta, hogy érjen még vagy négy órát, amíg a káposztalevelek teljesen elpuhulnak, a hús porhanyós lesz, az étel pedig éppen az ideális tálalási hőmérsékletre hűl.

A ciugidai püspök, akinek a szolgálatában állott, teljesen odavolt ezért a fogásért. Dolly Kaszparov egész évben kotlókat ültetett, kettőt-hármat is egyszerre, hogy lehetőleg mindig legyen olyan csibe, amely megfelel a célnak. Hogy hogyan sikerült neki a tyúkokat természetük ellenére akár télen is kotlásra fogni, azt egyedül ő tudta, és hiába kérdezgették tőle a környék asszonyai, nem adta ki a titkát senkinek.

Ha a püspök reggelire csak vajas kenyeret kért egy fél almával és kamillateával, akkor Dolly Kaszparov biztosra vehette, hogy a tiszteletes úr az ebédre készíti a hasát, és már szedegette is ki egyenként a méltatlankodva karattyoló kotlói alól a tojásokat, hogy meghallgassa, melyikben csipog már a csirke. Ha talált egy ilyet, mindig ugyanazt a mondókát suttogta a szájához emelt tojásnak:

Encem-pencem lábos széle,

legyél nekem jó ebédre.

– Csip-csip – válaszolta a tojás.

Ha az étel lelke – ezt ő mondta így – már megvolt, nyomban elküldött engem, hogy lőjek fácánt a püspöknek, igaz, szűkösebb időkre mi is tartottunk néhányat a csűrben, egy ketrecben. Ám Dolly Kaszparov ragaszkodott hozzá, hogy amikor csak lehet, frissen lőtt vadhús kerüljön a fazékba, így aztán én, a püspök mindenese, főpohárnok és trombitás, ilyen esetekben fogtam a vadászpuskámat, füttyentettem egyet Horpasz nevű kutyámnak, és már indultunk is fácánokat lesni.

Mire az étel elkészült, a püspök már csorgó nyállal fészkelődött az ebédlőasztalnál.

Először a lágyan szétomló töltelékekbe kóstolt bele, amelyekre az étel bódító levéből is csorgatott neki a szakácsnője, majd lassú, áhítatos mozdulatokkal a puhára főtt fácánhúst kezdte csipegetni. De legjobban a forró tojáshéjban elevenen párolódott csibe húsáért volt oda. Az apró teremtésnek a csontjai is megpuhultak a lassú kínok között, sőt még a kapros lével átitatott pihéi is ízletesek voltak. A ciugidai püspök szőröstül-bőröstül falta fel Isten apró teremtményét, és saját bevallása szerint a testi élvezet eme felséges perceiért magának a Sátánnak is hajlandó lett volna odaadni püspöki gyűrűjéről az opálkövet.

*

A zogrovkai érsek viszont annyira megirigyelte a protestánsok konyháját, hogy átcsábította magához a szakácsnőt. Ezért aztán a két eminenciás úgy összeveszett, mint cigányok a nagyvásárban. A ciugidai püspök állítólag nem átallotta a szószékről gúnyolni a tridenti zsinatot, a zogrovkai érsek pedig újfent leköpte Luther Márton bekeretezett arcképét, amit külön erre a célra tartogatott a falnak fordítva az éjjeliszekrényén.

Amikor ezt elmesélte nekem, Dolly Kaszparov úgy kacagott, hogy oldalán a hájredők le-fel táncoltak, dundi arcán, a szája szegletében pedig bohókás ráncok mutatták meg, hogy Isten a teremtéskor mennyire odafigyelt a részletekre. Mert én, az addigi püspöki mindenes, főpohárnok és trombitás is követtem új főnökéhez a szakácsnőt, hiszen szerelmes voltam belé már egy ideje. Úgy láttam, ez a nagyszabású nő sem teljesen közömbös irántam, ráadásul én lőttem a fácánokat a fő specialitásához, így aztán – bár a ciugidai püspök a felmondásunk napján mindkettőnket kiátkozott, és kénytelenek voltunk áttérni a katolikus hitre – mondhatom, jól alakultak a dolgok.

*

Nichita Ulrache, a feleségével, Venusszal azon a napon érkezett meg újdonsült főnökünkhöz, amikor a zogrovkai érsek megkeresztelt minket. A templomban csak mi hárman voltunk az érsek úrral: rokonaink rég meghaltak, vagy nem kíváncsiak ránk, az a néhány barát pedig, akiket az előző munkahelyünkön összeszedtünk, nyilván nem jöhetett el a jeles eseményre, hiszen akkor a ciugidai püspök őket is kiátkozza.

Dolly Kaszparov a legszebb virágos nyári ruháját vette fel, arca elé csipkés fátylat biggyesztett, mert neki a katolikus hitről az apácák, az apácákról meg valamiért a fátylak jutottak eszébe. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, virágos domboldal, amelynek a tetején egy szomorúfűz ágait lengeti a szellő.

Gyönyörű volt, mondhatom.

A jövevények – látva, hogy egy ceremónia közepébe csöppentek – megálltak a templom bejáratánál, és illedelmesen várakoztak. Vagy két alkalommal, amikor az érsek ünnepélyes beszéde közben elrévülten lehunyta a szemét, a kijárat felé sandítottam. Már akkor feltűnt, hogy Venus Ulrache szája egy fehér selyemkendővel van bekötve. Furcsa szokásaik lehetnek ezeknek a hegyeken túli embereknek, gondoltam, mert az látszott rajtuk, hogy nem idevalósiak, hanem a hágón túlról érkezhettek. A férfi egyenruhát hordott, de bizonyosan nem közkatona volt, mert váll-lapján arany csillagok sorakoztak, mellén pedig mindenféle kitüntetést viselt. A templomból kifelé jövet később azt is észrevettem, hogy a nő száját borító kendőre a kettős kereszt jelét hímezték.

*

Később a jövetelük okát is megtudtuk: Venus Ulrachéba belebújt az ördög. Ez abban nyilvánult meg, hogy mindenkinek keresetlenül megmondta az igazat, amit a körülötte lévők úgy értelmeztek, hogy mindenféle otromba hazugságokat eszel ki, és ezeket a hazugságokat bárkinek az orrára köti, akivel csak találkozik. Hogy az ördögöt kiűzzék a feleségéből, Nichita Ulrache már az összes pópához elhurcolta, de mindegyiknek beletört a bicskája a feladatba. Így szánta rá magát, hogy átkeljenek a hágón, és a zogrovkai érsek úrral is szerencsét próbáljanak. A mi érsekünkről ugyanis az a hír járta, hogy – bár az ő vallása tiltja az ilyesmit – az igazán kényes esetekben mégis ördögűző praktikákhoz folyamodik, főleg ha bőkezű rászorulókkal hozza össze a Gondviselés. Nichita Ulrache arany csillagjait, ragyogó kitüntetéseit és makulátlan egyenruháját elnézve az érsek úrnak kétsége sem lehetett afelől, hogy vallásos buzgalma ezúttal is szépen fog hozni az ő és a Dolly Kaszparov konyhájára. Dollynak kiadta tehát az utasítást, hogy egy darabig két fővel többel számoljon az adagokat illetően, majd dolgozószobájába invitálta vendégeit, hogy alaposan kikérdezze őket a probléma természetéről.

*

– Hazudik, mint a vízfolyás – tárta szét a kezét Nichita Ulrache ezredes (mert a bemutatkozásából kiderült: ezredesi rangot viselt), majd állítását demonstrálandó, levette a selyemkendőt a felesége szájáról.

Most, hogy az arca teljes egészében láthatóvá vált, Venus Ulrache a káprázatos szépség sugarait szórta szét a teremben. E sugarak szerteáradó ragyogásától elvakulva majdnem kiesett a teáskanna a kezemből, miközben az ezredesnek igyekeztem tölteni, de még a zogrovkai érsek is hunyorítani kezdett, pedig ő nemcsak a foglalkozásától, de a korától fogva is rég lemondott már az asszonyi szépség okozta sóvárgásról.

– Pfuj, micsoda rusnya fráter! – szaladt ki azonnal Venus száján, amint a férje szabaddá tette azt, de nem lehetett eldönteni, hogy az érsek úrhoz vagy I. Leó pápához intézi a szavait, akinek a hatalmas portréja az érsek háta mögött függött a falon.

Köztünk szólva: valóban nem volt túl szép látvány egyikőjük sem.

– Na tessék, én megmondtam – szólt panaszosan Nichita Ulrache ezredes –, hazudik, mint a vízfolyás.

Az érsek úr karosszékében hátradőlve tűnődőn tekintett ki a kertre nyíló ablakon, elrévedt birtoka távoli határai felé, majd gondterhelt arccal kijelentette, hogy Venus Ulrachét valóban megszállta a démon, a poklok szutykos királya, vagyis a Gondviselés ősi ellensége, új főnököm ugyanis vallásos babonából sohasem ejtette ki a Sátán nevét. Ha mégis néven kellett nevezni a gonoszt, egyszerűen Luther Mártonként emlegette.

– Távozz e női testből, Luther Márton! – szólt sztentori hangon, miután székéből felkelve Venus Ulrache elé állt, és kezeit áldón felé tartotta.

– Jó, hogy Luthert emlegeted, az ő kalapjában elférne az egész hited egyheti elemózsiáddal együtt! – sziszegte felé Venus, miközben olyan lágy mosoly ült ki angyali arcára, mintha csak a reggeli madárkáknak köszönne.

Erre aztán az érsek visszakézből úgy vágta szájon a hegyes nyelvű angyalkát, mint szódás a lovát, miközben üvöltözve noszogatta Luther Mártont, hogy hagyná már el e fiatal női testet. Az elképedt ezredes székéből felpattanva villámgyorsan visszakötötte felesége szájára a selyemkendőt, nehogy az hegyes nyelvével további tettlegességre sarkallja Isten zogrovkai helytartóját, majd mindketten csillapítani kezdtük az eminenciás urat, aki remegett az idegességtől, és ha nem fogja vissza két férfi, alighanem az I. Leó portréja mellett a falon függő szerzetesi korbáccsal esik neki a törékeny teremtésnek.

Az érseket végül csak azzal sikerült nagy nehezen lecsillapítani, hogy emlékeztettem rá: megkeresztelkedésünk alkalmából Dolly Kaszparov a híres-nevezetes töltött káposztáját szolgálja fel ebédre. Erre aztán az eminenciás úr arca ellágyult, homlokán kisimultak a harag fodros ráncai, és elbocsátott minket, hogy imádkozhasson Venus Ulrache lelki üdvéért.

*

Aznap este a zogrovkai érsek az udvar közepén álló öreg körtefához láncolta Venus Ulrachét, ahova az engedetlen kutyáit szokta. A nyakörvet jó szorosra húzta Venus nyakán, majd egy apró lakattal erősítette rá. Ekkor levette a nő szájáról a selyemkendőt, és szenteltvizet loccsantott az arcába.

– Ha már vizet prédikálsz, nem kéne titokban megdézsmálni a misebort – vágta oda Venus, és bár mosolygott akkor is, két szeméből a harag olyan félelmetes szikráit lövellte az érsekre, hogy majdnem lángra lobbantotta a haját.

Aznap éjjel Dolly Kaszparov végre behívott a szobájába.

Miközben a szakácsnő kötényének zsinegét bogozgattam, lesegítettem róla az óriásokra szabott inget és a melltartót, amelynek egyik kosarában a fejem is bőven elfért – tudom, mert kipróbáltam! –, az udvarról Venus Ulrache harsány nevetésekkel megszakított monológját hallgattuk, amely egyre hangosabban, egyre gátját vesztettebben tört elő abból a vékony kis pacsirtatorokból.

Arról beszélt, amiről mindannyian beszélni szeretnénk, csak éppen nem merünk. Arról, hogy milyen álságos, igazságtalan és ostoba a világ, milyen felületesek és hazugok az emberek, és milyen nagy orra van a zogrovkai érseknek.

Amikor lerángattam a hatalmas bugyogót Dolly Kaszparov izzadt testéről, félrehajtogattam a lelógó hájredőket párnás szemérméről, és megcsapott a termékenység történelem előtti, átható illata, a töltött káposzta ott ragadt szagával elvegyülve, Venus Ulrache arról trillázott, hogy a szerelem az egyetlen menedékünk ezen a világon, de még ezt is megmételyezi a világ gonoszsága, a többiek álnok irigysége és a megkövült szabályok, amiket mindenáron ránk erőltetnek, és végül méreggé válik bennünk az egyetlen igazi életelixír, és megöl minket.

És amikor a régen várt kielégülés bágyadtságával hanyatlottam rá Dolly Kaszparov habpuha testére, Venus Ulrachéból immár a zokogás vad remegései között szakadt ki, hogy a férje, Nichita Ulrache valójában a testvérbátyja, és hogy ezt nem mondhatja el senkinek, senkinek.

Így lett az én legboldogabb éjszakám egyben a legszomorúbb is, hiszen beteljesült a szerelmünk Dolly Kaszparovval, mégis úgy sajgott a szívem az udvaron trillázó szomorú pacsirtáért, mint még soha senkiért.

*

Venus Ulrache zokogása végül fáradt pityergéssé szelídült, én pedig a gigászi karok ölelésében elaludtam.

Azt álmodtam, hogy Venus Ulrache egy pacsirta, de sehol sem tud megpihenni, hogy eldalolja gyönyörű énekét, mert amint leszállna valahol, a haragos emberek azonnal elkergetik. Aztán azt is álmodtam, hogy Dolly Kaszparov töltött káposztát főz egy hatalmas, színarany tűzhelyen, de a tojáshéjban, amelyet a fácánkakas hasába varrt, én vagyok.

Kiáltozásra riadtam fel.

A szobát remegő világosság töltötte be, én pedig az ablakhoz ugrottam és eltátottam a számat. A zogrovkai érsek istállója égett, lángoló lovai pedig a pokoli fájdalomtól megbokrosodva, eszüket vesztve vágtáztak a fához láncolt Venus Ulrache körül.

Sosem derült ki, hogyan történt a dolog. Talán az istállómester dobta el hanyagul a cigarettacsikkjét, a béresek gyermekeinek tiltott játékai sültek el rosszul, esetleg Venus Ulrachénak eszébe jutott az érsek, és kisírt szemei ismét szikrákat kezdtek szórni – csak Isten tudhatja.

Mire az égő lovakat a parasztok agyonverték – a legszebbiknek magam adtam meg a kegyelemlövést –, még három melléképületet és a csűrt is lángba borították pokoli vágtájuk során, és bár az egész falu összefutott a veszedelemre, hajnal volt már, mire nagy nehezen megfékeztük a tűzvészt.

A zogrovkai érsek az udvaron térdelt, imádkozott, és a lovait siratta.

A nagy zűrzavarban a kutyám, Horpasz is elveszett: megijedt és elfutott távoli fácánok nyomában.

Venus Ulrache üveges tekintettel meredt maga elé a gőzölgő lótetemek és az üszkös romok között, még mindig a körtefához láncolva. Arca és ruhája kormos volt, szája pedig néma – egyetlen igaz szót sem ejtett ki többé, amire a körülötte lévők ráfoghatták volna, hogy hazugság.

Ekkor valahonnan a közelből felhangzott egy pacsirta éneke. Venus Ulrache felemelte a fejét, a hang irányába tekintett, és elmosolyodott.

*

Nichita és Venus Ulrache még aznap elhagyták a birtokot. A zogrovkai érsek küldte el őket, mert meg volt győződve róla, hogy Isten miattuk küldte rá a büntetést.

Amikor az érsek kinyitotta az apró lakatot, és leoldotta Venus nyakáról az engedetlen kutyák nyakörvét, mindenki azt várta, hogy ezúttal milyen sértéseket zúdít az eminenciás nyakába a nő. De Venus nem sértegette többé az érseket, a szemei sem szórták rá a harag szikráit, csak rámosolygott, és elkezdte dalolni a pacsirta énekét.

A pacsirta dalát fütyülte még akkor is, amikor Nichitával egymásba karolva elindultak az árnyas fasorban a birtok kijárata felé. Úgy látszik, Venus Ulrache végül megtalálta azt a nyelvet, amelyen úgy mondhat igazat, hogy ezzel nem vonja magára folyton a többiek sértődött haragját. Még sokáig hallottuk a madárdalt, foszlányai még akkor is eljutottak hozzánk, amikor már csak két apró, bizonytalan árny imbolygott a láthatáron.

Soha többé nem láttuk őket.

‍